Tolnavármegye, 1892 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1892-04-17 / 16. szám
Kis fiamhoz. — 1890 Elnézlek hosszan kis fiacskám, Édes pihegö angyalom, Két kis szemed derűt sugároz S nincs egy ránéz a kis homlokon. Mosolygó ajkad úgy piroslik, Mint egy cseresnye messze már . . . Nézlek, nézlek, de csak szememmel, Lelkem bent, a jövőbe jár! Nagynak látlak már én szerelmem, Hogy megnőttél milyen hamar ! Ölbe venni alig hogy bírunk, Fáj a derék és fáj a kar! Tipegsz, topogsz, mint két galambszárny Csapkod felénk picziny kezed, Jó anyád s én futunk utánad: Kicsiny nyomod menybe vezet! . . . Most vettem az első lovacskát Olcsón kaptam nagy örömet; Hozzon kis fogat többet is még : Megkértem egy kis egeret. Harsog szavad, óh áldlak Isten ! S tintásak már a kis kacsók, Tiszta szenny ez, óh ne sírj, ne sírj ! Ezt még lemossa viz s a — csók! De látlak, látlak kis fiacskám, Üres lett kedves otthonunk, Kirepültél, itt hagyál minket, Keblünkre tán sosem vonunk. Ilyen tisztán, gyermek kedéllyel, Tudom többé soha ! soha ! Sok tudományt fejedbe vernek, De elszáll lelked liimpora ! Jönnél te még, tudom magamról! Elhoznád forró homlokod, ■Ráhajtani keblűnkre szépen, Elzokogni mi fáj, sajog. Agyad, ha zug eszmék zajától S majd szétszakítja gond heve, Egy könny, egy csepp anyád szeméből Oh jaj, hogy megkönnyitene ! Jönnél te még, ha látod majdan, A nagy khaoszt, a zűrzavart, Az állat-ember örök harcát S a hajszot, mit egymásra tart. Ha látod, hogy érdek az : Isten, Ezt imádja a föld, világ, Ez a legnagyobb hatalom mert: Kenyeret vesz, kenyeret ád ! Ha látod a sok szolgálelket, A mint görnyed, Istent csúfol, Emelt fővel a helytt, hogy járna : Csúszik mászik, földig hajol. Ha munkára mi sem hevít majd, Lelked nem tud repülni már . . . — Be jó lenne apád szeméből: Egy könny, egy biztató sugár ! S mi nem leszünk! szegény fiacskám! ,. . Ni ni te sírsz én angyalom ? Igaz, igaz, most veszem észre, Milyen komor lett vig dalom! Na nem, na nem, lásd hallgatok már! Mit is beszélnék én neked ? .' Csak néz reám okos szemecskéd, De meg nem ért kicsiny fejed'. Pedig a java hátra van még! — De tente, óh aludj te már! Becsületről akartam szólni; A földön, mily ritka madár ! . .. Elég! úgyis — beszélni néked E szent eszményről kora még ! Hisz megtanulni annyi soknak: Egy hosszú élet sem elég ■' B. István. Melléklet, a Tolnavármegye 16-ik számához, TOLNAVÁRMEGYE. Gyopár. — Yirágrege. — Irta: SZARVAS MARISKA. Eegét mondjak? Jó! Figyelj ide! Hogy ne mindig oly búsat, melyben szomorú a megoldás? Elmondom gy, a hogy hallottam egy szép nyári estén, amint a bó- lingó fejű virágoknak regélte az erdő tündére 1 De ekkor pihent már minden földön és égen, a magasban kigyultak a csillagok s lenéztek aranyszemeikkel az álomba merült vidékre. Távol fehérlett a falu, keskeny völgybe szorulva, tornyát, házait megülte a nedves esti köd. Minden, mi szép volt és illatos, ott ragyogott a szerelem keltő levegőben, a csillagok visszaverődésében, mely a vizek fodros hullámain reszketett pihent az erdő. Ág nem mozdult, levél nem zörrent, becsukta szirmait a virág s csak néha-néha felelget egymásnak a szerelmes csalogány a mély — a titokzatos — sűrűben . . . Pár percig tartott e csudálatos csend, mély nyugalom, aztán mintha valamely ébresztő kéz érintene meg mindent, éled az — erdő! . . . A fák levele megreszket, felemeli fejét a halvány csipkerózsa, s kinyitja kelyhét, langyos borzoló szél szalad át az erdőn, suttog az ébredő virágoknak, növényeknek. — Itt az erdő tündére! . , . .... Öltönye fényes volt, és csudálatos színekből összeállítva. Feje körül sugárvilágos, köd, mely reszkető rózsaszín párázatával reá borult az erdőre, csillag- hímes fátyla felhőként lebegett, szemeinek fényétől szint kapott a virág, dalt a bánatában elnémult madár! . . . .... Mesélni kezdett! A Bérces kárpátokból jövök, hol a „Nemesova“ hegység mered az égnek, hol a jógkirály pompás palotája büszkélkedik magasba szökő tornyával . . . Hideg ójszaki szól süvölt el a hegyek pafra- nokkal szególyzett ormain, s megrázza a „nászfa sötét ágait . . .“ Ott a futó hegyi patakok mentén nyit egy kis virág. Váljon ismeritek-e? . . . Gyapotszerü levélkéi hófehérek, alakja olyan, mint egy csillagé! Igénytelen kis virág, mely megszokta a zúgó vihart, mely megkorbácsolja a sziklás hegyormokat, s meghajlítja a fenyők büszke koronáját. Napsugár nem igen érinti, tűlevelű sötét-zöld fenyő bokrok védik, a havasi lapu osztja meg — magányát . . . Tehát erről! . . . Pompás ünnepélyt rendezett egy bájos májusi reggelen a virágok tündére! Az emberek mitsem tudtak róla, igyekezve rohantak, siettek, mindennapi munkájuk után, s a kis erdőcskében történhetett miattuk bármi . . . A világ minden részéből összejöttek a virágok, növények, s színeikkel, illatukkal pompázva, lerakták hódolataikat a szép királyné elé. Ünnepi díszben állottak a fák, leveleiken gyé- mántos harmatcsepp — ékes szivárványokat rajzolt a felkelő nap felhőfoszlányokból készült palota fölé. A szép királyné büszkén nézett végig a virágok egybegyült csoportján, mig udvarhölgyei a bájos kamélia, a piruló azaléák, pompás szinökkel ragyogva simultak hozzá. A virágok kis illatos arcán vissza tükröződött az ünnepély hatása, hallgatták a csábító csalogánydalt, s a szerelmes lepkék suttogását . . . — Honnét került ide ama egyszerű, de sajátságos kis virág ott a kék íriszek mellett, szólította meg társait egy ragyogó szárnyú pillangó, aki ide-oda röpködve szórta mézédes szavait mindenüvé... A lepkék, a madarak kíváncsian dugták össze fejecskéiket ... és egymásután felelgettek. — Nem tudom! Nem tudom! Aztán libbenve suhanva szálltak tova, mig szárnyaikat megaranyozza, a fényes napsugár! . . . Nekik nem tetszett az igénytelen virág csillag- alakú fejecskéjével . . . hisz se színe, mely kápráztatná a szemet, se illata, mely vonzana. Mennyivel szebb a többi! A kacér szironták, csipkés rezgő leveleikkel, a lefüggő gloxiniák, égő piros gladiólusok, piruló mimosák, s a világos kék lobelia csoport! . . . Hát az erdők virágai! . . . Hogy hintette szét illatát a kis csengetyüs szent-györgy virág, s a bársony levelű ezüstzsálja! . . . Nem úgy a pillangó! Neki már nem tetszettek sem a kertek gondozott, nemesitett virágai, sem az erdőké többé . . . Megunta mind ! . . . Szép volt és kellemes, pillanat alatt meghódította a legszebb, a legpompásabb virágot, egyetlen szavára feltárta előtte kely&ót a legillatosabb rózsa, s elborította égő csókjaival. Ez mind-mind közönségessé vált előtte ! Elnézte az ünnepély szépeit, s úgy találta, hogy semmi vonzó az egészben, aranyos napsugár, illatos növények, fodros hullámú tó, kagyló csónakéval, melyben bóbitás tündérkék úszkálnak, szivárványos I evezőkkel szelve a — vizet. . . mind — semmi! . . . Ö. Ekkor megpillantotta a pici fehér virágot, amint ott ült egy árnyas lomb mögé húzódva, az ábrándos Íriszek mellett. Pár percig habozott még — de pillangó szive mindinkább vonzotta az egyszerű, de—ritka virághoz)! — „Az enyémnek kell lennie!“ Gondolta, s meglibbentette csillogó szárnyait, oda röppent az egyszerű kis virág elé. — Ki vagy? — Kérdező — s elárasztani igyekezett bűbájával a halvány virágot. ° — Ki vagy ? Ismétlé halkan, hogy hívnak ? — Ismerem a virágokat mind, vagy legalább is ismerni véltem, de téged nem láttalak soha! Á kis reszkető virág felemelte bársonyszerü fejecskéjét ... de nem bírta el a rája függesztett égő tekintetet . . . „Hogy mi a nevem?“ Gyopár! Hogy nem ismersz — azt csodálni nem lehet! . . . Ritkán jövök ki hazámból, mely távol-távol esik innét s alig tud róla valaki, hogy létezik. Pillangó ritkán jön felénk. S akkor is röppenve száll alább a virágzó rétekre, hol szabadon fut szót a sugár és fény . . . s meg nem bántja zugó vihar, hideg havas szél a növényzetet. A lepke közelebb röppent . . . Ah! mily különös hang! Mennyire összhangzó egész lénye idegenből való alakjával! . . . — És hol van hazád szép kis virág? . . . Szólj! Beszólj nekem távoli otthonodról, mely ha még oly messze van is, felkeresem s az ód otthonom is az lesz azután ! Milyen reszketés fut végig a finom bársony szirmokon! Elpirult — s felelt. — Ott, a hol a fenyves ógbetőrő sudaraival büszkén díszíti a sziklás ormokat, ... a száz meg száz ölnyi magasban, hova nem jut hang a világból, nem vetődik egyetlen porszem, s vásári zaj — emberláb nem taposta, emberi szem nem kémlelte hegytetőn! . . . Ha látnál egy alkonyt a lombok sötét titokzatos birodalma felett! Mily bájoló! Lassan alszik el minden, előbb a szél, mely halkul, mindinkább, s mire a bíboros alkony lebocsátkozik egészen elvész . . . Látnád a hegység virágait, melyek alább virulnak, a zöldes oldalon szépek, üdék mind! . . . Nem úgy, mint én! — Szegény kis virág ! . . . Szólt a pillangó, s még közelebb vonult hozzá . . . szegény kis elhagyott virág, légy te az enyém1! Bámullak, mert édesebb, szebb vagy minden virágnál; szeretlek, mert különös vagy!—Áz enyémnek kell lenned ! Csalogány zengett hízelgőn, édesen, s nem sokára kigyultak a csillagok — fényük átderengett a felhőfoszlányokon . . . „Az enyémnek kell lenned!“ „Az enyémnek kell lenned!“ Suttogta a pillangó, s fényes szárnyaival befedte a reszkető virágot! .... Szomorúan hajtotta le fejecskéjét a kicsi gyopár fenn a mészköves talajon, bérces hűvös otthonában . . . Ha feljött a nap, ha eljött az alkony s közeledett az éj kiterjesztett sötét fátyoléval, nem hozta meg örömét, nem jött a pillangó, hiába várt! . . . Az ünnepély mámora elszállt, a pillangó elröppent, — de az ő kis virág szivében meglobbant valami, amit magával hozott, s liervasztotta napról-napra!... Nem — nem jött! . . . Pirulva kérdezte az alkony tündérét, aki lengő szárnyakon átrepülte a végtelent ... a tündér megkönyezte ... de a pillangóról mitsem tudott! Nem sokára bekövetkezett az ősz, a . . . hegyekben előbb, mint bárhol. A fenyők ágai megsötótültek, megsápadt a hegyoldal, a kárpáti növények lehullaták leveleiket, díszük, illatuk elmúlt, kiveszett, nem kergetőzött felettük aranyos csillám, imbolygó fény; többé szomorú lett minden, egész nap vésztjosló zúgás hangzott az erdők mélyéből . . . .... „Élni akarok! Hagyj élni“ Sóhajtott fel könyörögve a pici gyopár, midőn a „pusztulás tündére“ megórintó fagyos, nehéz kezével. . . A sötét öltönyü tündér ajakán szánalmas mosoly jelentkezett . . . .... Szegény kis virág! . . . Hol-hol van már azóta a — pillangó ! Lepke! Lepke! Hány virágra szállt, hánynyal osztotta meg csókjait . . . virágos mezőkön, napsugaras rétek délszaki növények között, hogy is gondolhatna a sötét, zugó fenyvesek igénytelen egyszerű virágára. .. .... Várj! . . . Szólt a sötét öltönyü tündér, s reá borította csillagos fátyolét . . álmodj tovább!... A gyapotszerü levélkék hirtelen összezsugorodnak, lankadtan konyult alá a haldokló kis virág, és semmisült meg a tündér varázsfátyla alatt, mig a köröttük repkedő kárpáti viliik, édes álmokat sugdostak fülébe , . . a díszes pillangóról ... ki még nyarát élte, s vígan sütkérezett bíboros kelyhü rózsák, rezgő liliomok között . . . .... Nos? Szomorú tán a rege? .... Ha minden virágot megkönnyeznének, melyet egy pillangó megöl . . . .?
