Tolnavármegye, 1891 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1891-12-25 / 52. szám
A Tolnavármegye karácsonyi melléklete, tolna vármegye. 9. XD alaim/b ól_ I. Miért vagy olyan szomorú, Édes jó pajtásom ? Nem érdemes búslakodni Ezen a világon. Akár vigadsz, akár búsulsz, A világ csak úgy áll, Mintha már nem búslakodnál, Se nem virágoznál. Ha el virít a rózsató, Lesz uj bimbó rajta; Ápold kertész, hogy minden kis Bimbóját kihajtsa. Kárt tesz a dér, kárt tesz a fagy A virágos ágyon . . . Miért vagy olyan szomorú, Édes jó pajtásom ? ? II. Kérdik tőlem, mi bajom van, Mért nézek oly szomorúan ? Én istenem ! mért nem hagynak, Aki árva, békét annak? Miért kérdik, miért nézik, Amikor a szive vérzik ? Nem is vérzik az én szivem, Hiszen én nem mutogatom! Semmi bajom ! Nincs énnekem semmi bajom, Hiszen én csak gondolkozom : Itt maradjak-e, vagy menjek ? Szivem, szivem, hol repedsz meg ? I Elmegyek én, elmegyek én, Oh de sokszor mondogattam ! De a mikor az én utam A temető mellett visz el, S búcsúzni kell. PAP ZOLTÁN. Két költemény prózában. Irta: MÁRKUS JÓZSEF. (Satanello.) I* Költői hasonlatok. Egy mózédes órán, minőt az idő aranyfáján csak a szerelem napja képes fakasztani, kedvesemnek az a szeszélye támadt, hogy poéta-létemre találjak ki szépségének dicsőítésére hasonlatokat, de fel se próbáljam említeni, hogy: szemei csillagok, arca csupa tejben úszó rózsa, ajkán a legzamatosabb eprek teremnek, keble márvány, dereka az őzé, mert. . . nos mert ezek a legközönségesebb banalitások, melyekkel ma már minden boltossegéd kedveskedik imádottjának. — Bizonyítsd be, hogy szeretsz, — nevetett Lélia, ajkainak bíboros kelyhét mosolyra tárva, — és mutasd meg, hogy soha nem hallott hasonlatokban tudod dicsőíteni szépségemet, mely fölór a három Gráciáéval. . . Ebből fogom látni, hogy szerelmed nem mindennapi, hanem minden időkkel dacolós örök valami, mert szépségem dicsőítésed által a költészet egy uj forrásává fog válni, melyből a szerelmesek két évezreden át fogják bókjaikat meríteni, ha kedveseiknek valami szépet akarnak mondani!... i Salamon király, Firduzi, Homér s ti nagy fiai a lantnak mind, kik halhatatlan hasonlatokban örökítettétek meg kedveseitek bájait, nera-e kiáltottatok volna fel erre zavarotokban: — Lélia! Szépséged páratlanul áll a nagy mindenségiben; nincs hozzá fogható, a mihez hasonlítani lehetne! De ón szegény, megszorult poétáeska, ismerve kedvesem hiúságát — melyik nő nem az szépségére?! — nehogy Lélia üresfejü fajankónak tartson, siettem belekezdeni, anélkül, hogv tudtam volna, mi lesz belőle és szóltam : — Szemeid kéktollu madárkák, melyek a szivbe vágják gyémántcsőreiket; arcod hasonlít egy illatos tóhoz, unelyben apró halacskák fiirdenek; ajkad a legmagasabb hegy, melynek csúcsa már a menyben van; kebled két zengő bokor, melynek gyökere a pokol fenekéig nyúlik le; karcsú derekad egy liliomokból szőtt sziget, melyet a nagy Óceán áraszt körül . . . S most egyszerre, mikor attól t irtottam, hogy. minderre az őrült értelmetlenségre kedvesem gúnyos kacajban fog kitörni, Lélia lelkesedve kiáll - tott fel: — Meg vagyok elégedve veled! S hozzá tette: — Megértettelek! — a mitón nem mertem volna állítani magamról, mert bevallom, hogy megszorult helyzetemben csak úgy egymáshoz fűztem a szavakat, a nélkül, hogy értelmükkel törődtem volna. — Ugy-e ? — folytatá boldogan mosolyogva Lélia. — szemeim kék• ollú és gyémántcsőrü madárkái alatt ragyogó tekintetemet értetted, melyek keresztülverik a férfiszivet; arcom azért illatos tó, mert hallgatag ajkaid, mint apró halacskák, gyönyörben fürdenek benne; ajkamat azért hasonlítottad a legmagasabb hegyhez, melynek csúcsa már a menyben van, mert ez a meny csókom, mely ezen a hegycsúcson terem; keblem pedig zengő bokor, mert ráhajtva fejedet, szikemet hallod dobogni alatta s gyökerét azért nyujtóztattad le a pokol mélységes fenekéig, mert folyton attól félsz, hogy eltalá'nád veszíteni .... Ámulva néztem Léliára s megnyugtatva szóltam magamban: — Poéta-testvéreim! Nincs a világon sem képtelen, sem ostoba hasonlat; mert bárminő képtelen lenne is, a nők mindig szépnek fogják találni s bárminő ostoba lenne is, mindig megfogják találni értelmét, mihelyt csak szépségüket dicsőíti! De Lélia újra megszólalt: — Csak egyet nem értettem meg, — mondá kíváncsian, — miért mondtad derekamat szigetnek, melyet a nagy Óceán fog körül ? ... Ajkamba haraptam: meg vagyok csípve! Lélia rögtön rájön, hogy szép hasonlataim értelmetlen ostobaságok! S bűnös voltomban már térdre akartam omlani, mikor Lélia újra kisegített zavaromból. — Ah, értem már! — kiáltott fel elragadtatással. — Azt akartad vele mondani, ugy-e, hogy ép olyan megközelitheti-tlen vagyok, mint egy sziget, melyet minden oldalról a nagy Óceán zár körül. . . Azt, Lóliám!------------De ah, folyton attól kell ta rtanom, nogy arauynyal megrakott hajók kényelmesen kiköthetnek partjaira. ... II. Az asszonyok és a hegy. — Miféle különös hegy az, a melyről ön beszél? * — Ha olyan szerencsés voltam asszonyom, és feltudtain kelteni kíváncsiságát, szívesen elmondom, a mit erről a hegyről tudok!... Az asszonyok csak látszólag járnak-kelnek a földön, mint mi férfiak, valójában egy hegynek a tetején élnek. Ne nevessen ki asszonyon. Egész komolyan ismétlem : minden asszony, a ki a világon van, ha királyi palotában, ha koldus vityillóbad,látott is napvilágot, egy hegynek a tetejére születik rá, a melyet soha nem hagyhat el. Ez a hegy biztos mérések szerint, magasabb a Mont-Blanc legmagasabb csúcsánál és föl kell tenni, hogy csaknem a csillagokat érinti. Hogy a legmagasabb Gletscherek szűzies hava nem fehérebb és nem érintetlenebb ennél a hegynél, azt hiszem, megjegyeznem is fölösleges. Olyan, mintha az égből hullott liliomok takarnák. Minden asszony úgy áll ezen a hegyen, mint egy szent, mely ha nincs is az égen, de nagyon közel lakik az éghez. Hogy érzik magukat az asszonyok ebben a felhőtlen, aetheri magasságban? Ezt férfi létemre nem tudom megmondani, de ismerek asszonyokat — asszonyokat, a kik épen a csúcs legtetején élnek — és ezeknek az arcáról a boldog megelégedésnek olyan aranyos derűje sugárzik, hogy azt kell hinnem, mikép asszonyra nézve nincs nagyobb megelégedés a földön, mint az.a tudat, hogy megőszült fürtökkel, ezen a hegyen fejezi be életét. Igen asszonyom, megőszült fürtökkel! Mert ha azt mondtam, hogy erről a hegyről az asszonyok soha sem szállhatnak le, úgy értettem, hogy nem s/.állhatnak le a nélkül, hogy kár ne essék bennök.' Néha a legborzasztóbb. Jól figyeljen asszonyom: mig fönn vannak a hegyen, -meg vaunak védve a millió örvény elől, mtdy az asszonyokat az életben elnyeléssel fenyegeti s mihelyt csak lemozdulnak róla, bizonyos, hogy a millió közül egy elfogja nyelni őket. És mégis milyen nehéz az asszonyoknak fönn maradni a hegyen. Miért? A vért, asszonyom, mert körös-körül a völgy mélyeiből, melyről ez a hegy emelkedik, millió szem irányul föl a csillag>znmszódos csúcsra és mindezekben a szemekben egy vágy csillog: ha leszállana ! Éhes sakálok, farkasok és rókák nem képesek tólidőn, mikor a mindennapi falatot nehéz megtalálni, annyi vakmerő elszántságra, erőszakra és furfangra, a mennyi ezekben van, a kik mind igy sóhajtanak és lihegnek : ha leszállana ! Minden kisértés és csáh, mely iránt női szív és hiúság csak fogékony, kipróbálja erejét: szőrös arcú, csúf faunok zacskószámra csengettetik az aranyakat, csillogtatják a legragyogóbb gyémántokat; karcsú derekú, ifjú troubadourok gyöngéd, epedős, szenvedélyes szerelmi dalokat énekelnek; kackiás dón Jüanok hazug esküket röpítenek; szívtelen ké- jencek a gyöDyör észvesztő képeit rajzolják és mindegyikéjök a maga módja szerint igyekszik rábírni az asszonyt, hogy hagyja el a hegyet. Ah valóban ! nehéz feladat lehet aszszonyra nézve fenmaradni a hegyen ! Ha alánóz, elfogja a szédület .... És ez az oka asszonyom, hogy erről a hegyről, melyről beszélek, megállás, szünet nélkül tart az asszonyi vándorlás lefelé a földre, melyen mi férfiak járunk: fekete és kekszeraü, aranyszőke és éjfekete hajú angyalok jöttek, jönnek és fognak ezutáu is szakadatlanul jönni a hegyről, a melyről az a-zszonyok soha sem mozdulhatnak le örök vesztük nélkül .... * — Hogy el ne felejtsem, asszonyom, ennek a hegynek, a melyről beszélek — Erény a neve ! Mikor a konyha virágzik. — Ajánlva a háziasszonyok figyelmébe. A szerk. — Ha Menenius Agrippa a gyomrot tartotta a test legfontosabb részének, miért ne tarthatnék a konyhát a ház koronájának ? A szalon a szellemnek, a konyha a testnek! Az egyik bajvívó hely, a másik templom. Ott a szellem fickándozik, itt a test isteni tiszteletet tart. Ott ékelődnek, itt esznek, ott elrontják a gyomrot, itt táplálják. A konyha olyan műterem, melyben a kontár veszedelmet teremt, mig a hozzáértő valóságos műremeket alkot. A konyhát és mindazt, a mi hozzá tartozik, a ház olyan részének tartják, melyhez a szalonnak mi köze sincsen. Az előszobán túl levő lakásrészről nem illik beszélni, s a vendégtől neveletlenség, ha pillantást vet a konyha szolgáló szellemére. A konyhának csak a termékeit fogadjuk el, a termelőkről csak annyit tudhatunk, hogy a házi asszony inspirálta őket. Petőfi Sándor óta, a ki azért 'ordult be a konyhába, mert ott szép leányt 1. t ott, ezer-ezer mundóros magyar ember ford gut be oda szép leány nézésére, epedő szivén ., korgó gyomrának táp'álására. A konyha a szerelem templomává lett, s a tüzhe'y oltári szentséget kapott. Szalonból és úri szobából úgyis kiszorult az idyll, ma csak a konyha a tartogatója. Ami a sza'on népének a városliget Stefánia útja, a konyhának ugyanannyija a Széchenyi sétatér. teijtju auj-epuiei, menen, s etízerciro- zás után hamarosan benne teremhet „a baka, í tüzér, a huszár“. Hintó nem robog benne végig ülőhelyért nem fizetnek rajta, fenyőfa illatja sen úszik a levegőjében, hanem azért csak olyan a mu latsága, sőt talán nagyobb is, mint amazó, mert i találkozás nem a szempillantások kezdő stádiumé nál marad, kel karnak öleiese a randevú vé°"e Ö ' Az uj dívatu háziasszony nem tűri, h* konyhájában látogató lebzsel. A cselédleánynak | legyen szive, vagy ha már teremtett neki ilye Isten, elégedjék meg, ha kéthetenként „kimen' áldozhat néki. A konyhában a nagysága nei réti az erkölcstelenséget, már pedig a szegM lédleány szerelme mi egyéb tiszta erköyfl nél? Regényekben nagy urak szeretni®
