Tolnavármegye, 1891 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1891-05-17 / 20. szám
2. TOLNAVÁRMEGYE. 1891. május 17. az ellenzék Könnyű a függetlenségi párt nevében tétetett, — kell, hogy annak akaratát-és elhatározását tolmácsolja, tehát, hogy úgy fejezzük ki magunkat, félig-meddig „hivatalos jellegű.“ De váljon czélt ér e hát az obstrukció alkalmazásával ? felelet: nem! Hatalmas fegyver ez a parlamenti küzd- tér. n, ha a vele élő kisebbség háta megett ott áll a nemzeti közvélemény s bár némileg az erőszakoskodás jellegét viseli magán, jogos is, például egy hazafiatlan ministeriummal szemben; csakhogy kormányunkra ez utóbbit még ellenségei sem foghatják rá s a nemzet többsége meg éppenséggel az államosítást akarja. Egy nagy rész ugyanis jobb közigazgatást remél tőle, más rész a valódi nemzeti állam megtestesülésének alapkövét látja a törvénnyé emelendő javaslatban s csak ennek behozatala által vél azon erős fegyver birtokába juthatni, — mellyel a pánszlávizmus hidráját legyőzhetjük. Egy hatalmas csoport ismét a: tisztviselői kar, bár jogos reményét s kívánságát nagyon meglohasztotta — az egyes állásokkal összekötött javadalmazásokról benyújtott kormány- javaslat, — rangjához mért, tisztességesebb megélhetési módot remél általa, mely körülmény, különösen a nyomorultul dotált felsőbb vidéki tisztviselők részéről, — hol pedig a rokonsági összeköttetés is nagyobb, — nagy súlyt dob a javaslat mérlegének serpenyőjébe s úgyszólván az egész vármegyét a kormány feltétlen hívei közó csoportosítja. S ha tehát valaki a javaslat ellen ^unkál, óriási többséggel^ találja magát szemtől-szemben, a melylyel kénytelen a döntő harczot élet-halálra kivívni. S ezt a függetlenségi párt nagyon is jól tudja. Eppenezért mi az obstrukcióval való fenyegetést csak megfélemlíteni akaró játéknak, mumussal való. ijesztgetésnek tekintjük s ha ebbe mégis belemennek a függetlenségiek, csak a szabadelvű párt diadalainak számát szaporítják s.a helyett, hogy híveket szereznének maguknak, koczkára teszik a párt jövőjét és életképességét, teljesen magukra maradnak s lesznek közvélemény továbbra is, de közvélemény nélkül s annyit fog érni a kifejtett obstrukció, mint a szántóföldekre kiállogatott madárijesztő, mert olyan lesz az, mint a rézből vert, aranyat mutató játékpénz, melyet talán egy két ahhoz kevésbbé értő ember igaz arany gyanánt fogad el, de melyet, eleinte mosollyal s ha nagyon kínálják, később bosszankodva utasít vissza a nagy tömegből mindenki, aki ahhoz csak ért s fel semmi esetre sem ül neki. Duna-Földvár hanyatlása* Amily örvendetes hazánkra és különösen a faj fentartó magyarnemzetrö nézve az 1891. évi népszámlálás eredménye, ép oly leverő és valóban elszomorító az némely községre és köztük különösen D.-földvárra, Tolnavármegyének e tőzsgyökeres magyar mezővárosára nézve, amennyiben az tűnt ki, hogy itt a lakosság száma a legközelebb lefolyt tiz év alatt a lélekszám 1/25 részével megfogyott. Ez az eredmény valóban megdöbbentő és pedig annyivalinkább is, mert nemcsak hogy feltétlenül bíztunk nagyközségünk fokozatos, de szakadatlan fejlődése és emelkedésében, hanem alig múlt el alkalom, hogy fennen ne hirdettük volna annak a vármegyében legnépesebb és legnagyobb forgalmú voltát, s ezen a réven a vármegye ügyeinek vezetése körül a minket megillető oroszlánrészt követeltük is. Önérzetünk ilyíoku nyilvánulása nem volt teljesen alaptalan, mert nem említve meg azon egykori virágzó állapotunkat, mikor még' ez a hely Apátság székhelye volt s az egész püspöki megyében a legnagyobb pápai adót fizette s bár a l törö^-hódoltság alatt elpusztult, de annak megszűnte után a csaknem romokban heverő község szlávok és németek betelepítése és kedvező fekvésénél fogva oly rohamos gyarapodásnak indult,. hogy a lélekszám alig egy század alatt 2—8 ezerről 12—13 ezerre szaporodott fel s már e század második negyedében azon oknál fogva, mert uraságát személyesen nem ismerte, amennyiben azt itt csak gazdatisztek képviselték, akik az úri jogokat felette enyhén gyakorolták s a hű* E nagyérdekii czikkre, a mely Dunaföldvár viszonyait ismerő, tekintélyes részről jutott hozzánk, különösen felhívjuk az érdekeltek figyelmét. A szerk. béri viszony teljes merevségében soha gyökeret nem vert, lakosságában az önérzet jelentékenyen kifejlett, észjárása szabadabban mozgott s a „független“ szellem érvényesülése által oly súlyra vergődött, hogy a’hires tolnai „Pecsovics-párt“ ellenében megteremtette a büszke „Kubinszki“ pártot és ezek országos hirü küzdelmeiben megszületett aztán azon lelkesültség, mely 1848- ban nem törődve a választó-kerület alsó részeinek nézeteivel, Radnich Pált a képviselői székbe beültette. Ezen idők során a Weinbachok, Gasslerek és Doppel- hamerek ép úgy, mint a Dobrovicsok, Markovicsok és Petrovicsok oly tiszta magyarokká váltak, hogy ősapjuk anyanyelvén még csak kenyeret kérni sem tudtak, — 1849- ben pedig a polyglott származású nép dédunokái Jellasics bán egyik előcsapatát a maguk erejéből úgy kiverték a városból, hogy az elhullott ellenség sirdombja az alsó tó közelében egy hatalmas homokbuezkának is beillett. Meg is lövöldözték, meg is sar- czolták érte a várost. Ilyen múlt mellett aztán nem lehet csodálni, ha e község lakossága alkotmányos életünk hajnalán önfentartó képességének teljes ismeretével lépett ismét a cselekvés terére, ahol minden aktusnál erejének egész hatalmát, érvényesíteni törekedett. Mindez teljesen rendjén lett volna, ha egyúttal a lakosság korunk szédületes kulturális haladásával megalkudni s avval lépést tartani akart volna. Evvel azonban megbarátkozni sehogy sem tudott, itt minden ember egy-egy „laudator temporis acti“-vá lett, a községbirói intézményhez, ugarrendszerhez és a fuvarozáshoz szívósan ragaszkodik és semmitől sem irtózik inkább, mint a rendezett tanácstól, tagosítástól és a vasúttól. Pedig hát D.-földvár hanyatlásának okai épen ezen maradiságban keresendők. Számbani megfogyatkozásunkra vonatkozólag- megdöbbentő -adatot szolgáltat a statistika, mely szerint itt 1890. évben 407 születési eset mellett 55B halálozás történt, ami közegészségi állapotainkra felette elszomorító világot vet. Itt a köznép — leszámítva a verekedési esetéket — csak ritkán vagy épen nem folyamodik az orvosi segélyhez, vagy csak a legvégső esetben irat egy recipét, s ha az nem használt, oly nyugodt lelkiismerettel kíséri halottját az öröknyugalom helyére, mintha betegének megmentésére minden lehetőt megtett volna. — A lakásokba még őszszel beszorult levegő Miért is bántom én e hangyanépet Kíváncsian, hogy este mit csinál? — E sarkon’át még egy szandál >e lépett Mit is keresne, kis hangyáinál? Jó helyre jöttetek, sötét bogárkák Nektek való hely, bár kissé setét. — Nem járnak itt, zavarni nem akarják A kis göröngyvilágnak szerzetét. 4. Kilenczet üt. Durranva becsapódik A nagy kapu. Utána néma csend. Majd, lenn a mélyben zsong, nő, kél és elhal Egy földalatti dalam .. Mit jelent ? A vesperák zsoltára ez. Már vége. Fejőkre vont csuklyával, párosán, Kezükben vöröslő viaszszövétnek, Vonulnak fel a lépcsőn, lassudan. Minden cellánál megpihennek. Elvál Az, aki bús celláját felleli. Tovább vonulnak; szomorú chorál zeng: „Custodiant te oranes Angeli...“ 5. Kiholt a templom.. Csak az öröklámpa Bocsátja széjjel halvány sugarát. Az aranyos, hideg szentek lábánál Térdel némán a virrasztó barát. t Ejfélt ütött. — Künn kong a puszta lépcső. Valaki jő. A fölváltó. Közel A virrasztóhoz térdre hull. — Az főikéi Egy „Ave!“ — „Ave.“ — S aztán újra el... Elkopogott.. A templom újra néma S nem tudni, hogy a sok barát közül Kik kőből, fából vésve térdepelnek Melyik az élő az oltár körül ?! 6. Ha egyik meghal,* nincsen róla ha'!g, szó. Mint hogyha nem tudnák. Elfeledik. Csak amidőn csendül az estharangszó S az estimához gyűl be mindenik. Egy hely üres. Fölolvassák a névsort. Felel reá mind: „itt“ szép csendesen .. S midőn a holt nevéhez ér a névsor, »Egy mély hang igy felel rá: „odafenni“ Es akkor minden ajkról, minden mellből A durva, éjszinű kámzsák alól Egy mély sóhaj tör' fölfelé ... e helyről Csak oda van még út.. . egyik se szól, ;.. Egy pereznyi esönd, amely alatt imáznak De nincs sóhaj több, s egy könyü se hull — S fölzeng a búcsúdat az elholt társnak: „Salve aeternuml“ „Élj hát boldogul!“ 7. Hosszú árnyék reszket a folyosókon Egy kámzsa nagy körrajza a falon, .... A toronylépcső csikorog. Az ódon Zár csörren, csat an. Éj Vagyon. — Éjfélt üt... egy ... kettő .. . négy; lassú kézzel Az árny megfogja foszlott kötelét, Az éjfél végiHése most zsong széjjel Az árny keresztet vet. Előre lép. A vén kötél száll, fel s alá suhintva Fönn a magasban bongva zeng belé, Az éjfél bánatos harangja. — Mintha Holt költő hattyúdalát zengené... Es a barát kinéz a toronyablak Kicsiny körén a csillagok közé Hol az elköltözött barátok laknak Es, Isten tudja, mit érez belé ? .. Emlékezik egy őszhaju asszonyról Aki bölcsőjét sírva ringatá, Aztán egy szomorú lánykára gondol Aki nagyon korán szállt föld alá..,. Talán a föld fölé __talán most oítfenn Ha llgatja fényes csillag képiben, Hogy zengeti % lelkek bús harangját A gyászoló barát, mig ő pihen?!
