Tolnavármegye, 1891 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1891-03-29 / 13. szám
Melléklet a „TolnaYármegye" 13-iki számához. TOLNA VÁRMEGYE. 9. mozaik. éPasti fánycfí. Remek két festmény a szeme, Beszéde klassikus zene, Phidias vésett termetén, Szive — hej ez csak költemény ! Vásárhelyi. A szeretet. Gpdör, mely arokbol v 0 g y el s nemhogy fogyna: Epen ez által n ő nagyra, még nagyobbra! S szereteted kincsét ezer felé oszd el: Nemhogy apasztanád, növeled csak ezzel! Önvádolás. Oh népi az fáj sok embernek: Hogy magát eladta pénzért; De a tudat, hogy mit kapott: 0 anpál másnak, többet értj: A kritikus. Költő lelke: piczinke fészek 'Madárka benn’ a gondolat S a kritikus csintalan gyerek: Összezúz fészket, madarat! Éodnár István. A szerelem fiziológiájából. Nines és nem létezett az a vallás, melynek esztelenebb dogmái lettek volna, mint — a szerelemnek. * Nincs az az Olymp, melynek tö(bb istene, oltára és papja volna, — mint a szerelemnek. * A szerelem kincsesházában a legszebb és legrútabb, legnemesebb és legelvetemültebb, legtragikusabb és legkomikusabb dolgok fordulnak elő. * Az ő kedvencz színével öltözetünket, lakásunkat, kocsinkat diszitepi.; ugyanabban az órában étkezni, pihenni és szórakozni, a melyben ő étkezik, pihen .és szórakozik; naponként azzal az elhatározással ébredni, hogy első tekintetünket és gondolatunkat ő reá irányozzuk, — egyike ama ezer kelléknek, a melylyel az igaz szerelem jár. * Kertünkben csak az ő kedvencz .fáit és virágait ültetni; elpirulni és elhalványulni, ha egy könyvben az ő nevével találkozunk ; egy tudományt, művészetet vagy nyelvet megtanulni csak azért, hogy neki félórai meglepetést szerezzünk ; tengeren átvitorlázni csak azért, hogy őt egy órával előbb csókolhassuk.; fejünket órahosszáig zsámolyként lábai elé helyezni, hogy lábaival arczunkat érintse; egyetlen mosolyéért szenvedni, haragot, gyűlöletet és megvetést tűrni, — mindmegannyi föltétele az igazi szerelemnek. * Azon nő, ki nem büszke nemére, hasonló ahhoz a királynőhöz, a ki nem méltó koronájára. * A nők szerelmüket el tudják rejteni örök időkig, gyűlöletüket vagy ellenszenvüket egy napig sem. * Nincs borzasztóbb a világon, mint az a tiszta szerelem, a mely ábrándjainak és rajongásainak tárgyát egyszerre megvetni kénytelen. * A nők szive tömjénhez hasonlít, mely csak akkor illatoz, midőn ég. * Önkénytes alárendeltség a legkellemesebb állapot, a mely szerelem nélkül be nem következhetik. * A női szív egy része az égnek, hanem változó, miként az égboltozat. * A nők arczán az első redőt a gond és félelem okozza, hogy megöregszenek. * A féltékenység elmebetegség, a legtöbb dolog táplálja és a legkevesebb gyógyítja. Nyolczmillió magyar. Nyolczmillió magyar ... Be hatalmas erdő ! Tölgy a férfi benne, rózsafa minden nö. Annyi ellenséggel viaskodva, mégis Velünk van az ég is! Nyolczmillió szivnek öröme és búja Van e haza földén egygyókötve, folyva. Valamennyi hú szív; arany kohójából Honszeretet lángol-. Nyolczmillió ajak menydörgve kiáltja: Él Árpád nemzete, virúl a hazája! S dicső emlékei fényesen kigyúlnak Ezeréves múltnak. Ezer óv küzdelme meghozta gyümölcsét: Szabadságban élni nagy áldás, dicsőség! Szabadsággal lépünk, — ifjú tűzben égve — Az új ezredévbe I Hej, megérdemeljük mi a szabadságot, Ostromoltuk, érte az egész világot, Hősi háborúkban ütöttük az ellent, Hogy — jobban se kellett. Folyt a mi vérünk is; suttoghatnak róla A kanyargó vizek, a virágos róna, S a haza földének sok szomorú tája, Arad Golgothája . . . Folyt a mi vérünk is, voltunk legyőzöttek Éhes hollók már a temetésre jöttek . . . De a hős oroszlán új életet kezdett, — Nem halt meg a nemzet! Nyugodhattok békén szellemárnyak, ősekl Nyolczmillió magyarnál csak Isten erősebb. Nyolczmillió magyar: ugyanannyi szikla, Ha kiáll a sikra. Szent a haza, szent volt, szent lészen előttünk, Érette kiontjuk utolsó csepp vérünk! Nyolczmillió magyar ily esküvel lép be Az új ezredévbe! Kenézy Csatár. A hullámok regéje. — Rege. — Irta: Szarvas Mariska. .... Igen! A hullámok regélték lassú mormo- lással a kúszó növényeknek, a sirályoknak, melyek merész ivézetben röpködtek a csillogó habos vizek felett, azfán megrebbentve fehér szárnyaikat, leszálltak a fövenyes partra, panaszos daluk elhalt — figyeltek!.. . Figyelt minden! A tihanyi partok kiváltak a homályból, sötét hátteret képezve, emelkedtek a tó mentén, egy-egy piczi lámpafény minduntalan felcsillant a túlparton, izgó-mozgó gyenge sugárral, mint valamely közködő élet, mely a megsemmisüléssel vivődik! Zöldes kéken úszott az esti köd, a beleszövődő fónysávak tündöklő vonalt Írtak a viz felületére.. . A hullámok zúgása, moraja életre keltett mindent! Álmosan emelte fel fejecskéjét a gyepszőnyegbe bujt kis gyűszűvirág s figyelt! Egy kis falusi kertben a viz mentén a szürke korhadt kerítés mellett erős törzsű régi orgonafa tapsolt ernyős leveleivel, egy-egy elkésett lilaszin virága himbálódzott a fűszeres levegőben ... Hányszor hallgattam ón azokat a mély zugó vizeket, a hullámverődést, amint csobbanva ütődött a parthoz; s ezer meg ezer gyöngyszemként törde- lodzött széjjel, aztán újra visszatorlódott a zöldes csillámu hullámágyba titokzatos morajlással... Hallottam ón azt a hangot holdas éjszakán is, midőn a vizitündórek igéző suttogása belevegyül, s úgy hiv-yonz valamely titkos igézet, igózetes csáb oda, a zugó vizek közé, melyek sötéten borulnak mindenre s mindent elfednek, betakarnak hullámaikkal... Hallottam akkor is, midőn pihenőt tartott rajt a déli verőfény s teleszórta számtalan fénysziporkával habjait, midőn az álmatag csobbanásba belereszketett a szerelemkeltő nyári szól s a fehér sirályok dala ... Hallottam sötét sejtelmes éjszakán, midőn vad dörgéssel zúgott bele hangja az éji viharok üvöltésébe s óriási oszloppá növekedve, tajtékzó hullámokban rohant tova, mint a feltartózhatatlan végzet, mely elöl nincs menekülés!... Süvöltve, sírva, aztán megint elsimulva, lágyan, bókülékeny mormolással, könnyedén himbálva fodrain a mélyé--- bői felkavart csillogó hátú kagylókat!... De soha sem volt hangjuk csodálatosabb, igézetesebb, mint azon az estén!... Külünösnek találtam s figyelni kezdtím! Ah! Eegót mondott! Mesélt a felébresztett virágoknak, a csendesen, mozdulatlanul pihenő halászbárkáknak, a ki- feszitett reszkető hálóknak s — nekem! . .. . .. „Épen igy nyíltak a virágok, sokféle változatokban, kezdő lassú hangon, igy ódelgett velők a sárga holdfény s igy ragyogtak a fényes. csillagok, mint most!... A távolban közelben egyaránt elpihent minden, nyugaton elmosódott a rózsás alkonyfény, teljes homály borult a vidékre, a természet lehunyta szemeit, hamvas fényes köd ülte meg a mezőkét s úszott a légben. Távol, nagyon távol valahol a hegyek közé szorult kis falucskában harangoztak estimára, elvegyült az est csendjébe s ama fájdalmas zokogás .. * Én csupán azt a csukló zokogó hangot hallottam, csupán azt a szép halavány arczu nőt láttam, amint itt állt előttem s könnyei beleperegtek hullámaimba! 0 hányszor láttam már a fájdalom kínos erőszakos kitörését! Az a számtalan fehér gyöngyhöz hasonló csillám, mely hullámaimmal elegyül, mind-mind a fájdalom, a szenvedés könnyeiből támadt, melyet itt sírnak el a szerelmesek titokban, átadják a szivet- lelket megölő fájdalmas könnyeket habjaimnak s kissé megkönnyebbülten mennek tovább, hogy újra meg újra visszatérjenek! De egy sem futotta úgy át szivemet, mint ama édes szomorú panaszos hang! Felfogta az éj s vitte hurczolta tovább, a hold játszó fénye megtörött az ormokon, azfán alá- siklott a sötét tihanyi hegyek mögé ... A leboruló homályban, a kétes világu éjszakában, egy alakot láttam fele közeledni, könnyed, ruganyos léptekkel, ifjú volt, délczeg ifjú, szívbe olvadó tekintetű szemekkel, olyan szemekkel, melyeknek sugára hatalmába ejti a sziveket s melyeknek hatása alatt úgy vergődik a lélek, mint a szivén lőtt madárka! Láttam, amint megölelték egymást, édes önfeledéssel, az ifjú hevülóssel beszóL-beszólt, suttogó hangon, azon a hangon, melytől szint kap a homály, illatot, bájt a — hervadás, hangot a némaság s fényr, rózsaszínű fényt a legsötétebb — ború. Szivemben fellángolt valami l Egy csodálatos érzelem, melyet nem ismertem eddig! Vágyat éreztem, hogy ón rajtam pihenne az ifjú nő galambszelid tekintete .. . én himbálnám lágyan karcsú termetét, csevegő gyöngyös habjaim játszanának arany hajával, ah! ez a csudálatos fényes haj szétterülne, úszna mint egy bontott arany- kéve, rája hintené sugarait a hold, elbújna finom szálai között a tündöklő apró csillám! „Szeretlek!“ Súgta az ifjú! S én — éreztem a bennem támadó — vihart!... — „Az enyém vagy !“ Mondta újra és sóhaja belevegyült a lagymatag nyári éjszakába! „Az enyém vagy!“ Zúgta vissza sötéten az ón hullámaim árja, a tihanyi hegyek felől!... „Az enyém vagy!“ Csevegték az apró szivárványos kis vizgyürük s mormogva torlódtak tova, a túlparton kigyultak a halászbárkák sárgás mécsei... Beszélték — itt fognak találkozni ezentúl, ha beáll az éj, s mindent elfed a homály — ah! Itt nincs mitől tartani ! Az emberek, az irigy emberek alusznak csendesen, mélyen, vigyázó kémlelő szemeik lecsukva, körülfogja őket a tarka álom! Csókjaik nesze a némaságba vész — misem ügyeli; madarak pihennek, a kis virágok, növények lehajtják piczi fejecs-
