Tolnavármegye, 1892. december 21. (Mutatványszám)
1890-12-21 / Mutatványszám
1890. deezember 21. TOLNA VÁRMEGYE. Nápolyi emlék* Leáldozóban volt a nap. Enyészve Foszlott a köd a nyugvó tengeren; S a fátyolét lebbentő messzeségbe Áhítattal merült tekintetem. Felhőtlen égbolt egyenletes kékje: . Ragyogott Nápoly tündér ege rám; S lelkembe lágyan lábujjhegyen lépve, Bevonult a béke harczok után. Elsülyedésig megrakodva gályám, Kidobtam a súlyt : mindent, mi gyötör, S jöttem üdülni a csodák hazáján, Hol élni kéj és meghalni, gyönyör! Magamba szívni a balzsamos léget, Fürödni fényben, látni kék habot, És megtagadni mind a bölcseséget, A melyre otthon tanítottatok! — A Posilipón ért utói az alkony Kidőlt-bedőlt oszteria tövén, S egy ott felejtett mohos gránit-talpon Csakhamar víg tanyát ütöttem én. Gólyányaku kis szélke-gömb üvegben Egy vén anyó chianti bort hozott, S jött az osztrigás — idegenre lesben — S bizalmasan mellém kuporodott. Héjas csemegéit rögtönzött torra Fejteni kezdé és csettengetett; Rá-rákacsintott bikavér-boromra, S szóba keverni tett kísérletet. Nem értem bár, de szava — merő dallam — Elhalva is még eseng-bongott felém, A mig szememmel végig sikamlottam Santa Lucia árboczerdején. S minél alább merült a láthatáron : A hányó nappal mélyebb lett a csend; Vonzóbb a kép; sejtelmesebb, a távol; S enyhébb, nyugalmasabb szívembe bent. Nem bántott semmi. Nő. és gyermek képe — Mi távolból aggaszt — nem zaklatott; Miként ha lelkem minden köteléke Lefoszlott volna egy varázsra ott. Oh, oiyan egy voltam e pillanatban A természettel, mely itt hű barát: Szint’ érezém, hogy szive bennem dobban, S az én szivem belé enyészik át! Mösolygva nyúltam a kristálykehelyhe’ S színig megtölteni: Evan, Évoé! A trónjavesztett régi istenekre! Kik visszavágyhatnak e táj felé. S a mint ajkimhoz emelném a kelyhet, — Kehelytől ajkig, hej, még messze rés1 — lm, gyászmenet tart föl a meredeknek, Megdöbbentő, szokatlan temetés1 Lcbbentyüs fehér álarezot viseltek A ministransok és halottvivők. Egy csöngetett, egy vitte a keresztet S a többi- szökdelt a halott előtt. A pap egykedvűn lépdegélt, közönynyel S a füstülőt lóbázta álmosan; Énekszó nem zendült, sirás nem tört fel, Mely zavarná a holtat álmiban. Szép ifjú halott volt, a kit temettek, Bíbor nyugágyon vitték szabadon; Férfias arcza fordítva keletnek, ügy csüggőtt a kék mennyboltozaton. Kezei egymásba kulcsolva lágyan, XJjjai közt egy üde rózsaszál. Ily nyájas színben soha még nem láttam — Ah, arra Délre szép csak a halál! . . . S mikor hozzám elértek, fölemeltem Magasra a veszteglő serleget : „Nyugalmas álmot, boldog ismeretlen! Ki utamat itt véletlen szeged.. Ha számomra is egyszer üt az óra És fáradt' testem megpihenni vágy : így szállítsanak engem is nyugvóra Parti árnyból az alkonypirba át. Ne kisérjen se zokogás, se ének, Se sokaság, mely holnap megtagad; Az örök semmibe úgy sincs kiséret, Oda minden lény egyedül szakad. Csak ha úgy akarná a jó szerencse, Legyen közeibe — ezt kívánom ón — Egy szív úgy dallal, érzelemmel telve, Mint most e pillanatban az enyém. Yálami elzüllött póéta-lélek, Ki megszerette a hegy lángborát, S az köszöntsön fel, úgy mint ón most téged, S ürítse értem búcsúpoharát! Kiss József. MOZAIK. Magyarázat. Az első bál mért vonzza a leányt?! Mórt a madárt az őszi vándor ut ?! — Mindakettő örülve azt hiszi: Hogy majd csendes, boldog fészekbe jut! Bodnár István. Egy asszony gondolatai. Ha a szív legszebb virága az érzelem le van tarolva, annak nyomán nem kél uj hajtás többé. * Keress egy eszményt! Alkoss magadnak egy ideált — kerülni fognak, mint a rögeszmében szenvedőt . * Az élet kegyetlen boszut áll azokon, kik ábrándjaik közepett megfeledkeznek annak komoly voltáról! A feledés önkénytelen érzelem! Akik feledni akarnak azoknak sohasem sikerül! * A ki nem találja helyét a világban — äz keresse világát a saját lelkében. * Sok embert megtesz az élet regényhősnek, de kevés játsza végig hősiesen a szerepét1 * Könnyű a virággal a színét változtatni, csak a kellő szert találjuk-el hozzá. * Az átélt fájdalom mindig édesebb, mint a mások intő példája! n A remény tündérvilág, melyet az ábránd csodás szép alakokkal népesít be, s melyek mint képzelőtehetségünk szolgái mozognak a szereplő téren * Ha a szív megunja a tompa tétlenséget, ha keres és nem talál alakot, melyet összes érzelmével, szenvedélyével körülölelhetne, ez a legkínosabb mozzanat a lólekvilágában. Szarvas Mariska. A szerelem fiziológiájából. A szerelem kertészetében, hogy ne csalódjunk, ne várjunk a főzelékes kertből virágot és ne keressünk a rózsalugasban gyümölcsöt. * Hogy az igazi asszony állandóan szeressen, kell, hogy őt az első meghódítás után, naponként újra meghódítsuk. * A ki abban a képzelődésben élt, hogy van két csók és hogy létezik két ölelés, mely egyforma lehet, az sóhsem olvasta a szerelem abéczéjét. Hányszor és hány alakban fejezheti ki az asz- szony kezének szorításával ezt a rettenetes szót: Talán! * Kik az óietet szidják, vagy sohse,-vagy pedig nagyon sokat szerettek. Ha egy sértés a szerelmet kiölheti, ez akkor annak a jele, hogy az önszeretet nagyobb volt a a szerelemnél. * Ha özvegyasszony ismét férjhez megy, legyem bármennyi lelki jósággal is megáldva, mégis csak sós ize van, olyan mint a felmelegitett levesé szokott lenni. Conjugatió. Irta: VIHAROS. I. Van egy ember . . . A kis szobában fakóhaloványan ég a lámpa. Alig világítja meg azt a szoba sarkot, amelyben rozoga ágyon beteg asszony fekszik. A beteg arcza. csupa fájdalom, a tekintete csupa gyengeség s az érzése csupa kétségbeesés. Féléve már, hogy betegen fekszik s ki tudja felépül-e valamikor ? Az orvos nem ígért semmit, csak a vállát vonogatta. Mártha is, a férje is megértették ezt a válvono- gatást. Csakhogy mindegyik másnak értette. A férj reményt, a nő lemondást olvasott belőle. Csak az. a kis apróság, négy éves kis fiuk, nem értett belőle semmit, mert az egész doktor bácsiból csakis a puhvszőrü bundát látta, ez a bunda pedig a játszókedvének elérhetlentfideálja volt. Mártha tudta, hogy halála le fogja sújtani a férj le1 két. Talán meg i& fosztja majd az inspirátiótól, amelyről azt hitte, hogy a poétának az óletet jelenti. Valamikor azt álmodta, hogy annak a kis szobának falába emléktáblát vakolnak, odakint a a téren pedig szobrot állítanak férjének, a nagy írónak. Megint ezt]a a képet látja, hanem ez a kép ösz- szezavarodik ; másik lép a nyomába s utána harmadik és negyedik is. Koporsó áll a szobában, s abban a koporsóban maga-magát látja. Ólján lesz benne mint a milyen Juliette volt mikor holtan feküdt a kórház asztalán. A koporsóra zokogva jajgatva borai majd a férje, mellette pedig kíváncsisággal telve áll majd Andorka, a fehér mamát nézve s az érth>*fet'en játékot bámulva. A beteg összeborzadt. Ennek a képnek iszonyatától megakart szabadulni. Odahívta ágyához Andort, s beszélgetni kezdett vele. De Andorka nem akarta abbahagyni játékát, visszasompolygott az ablakhoz s nem figyelt az anyja szavaira. Mártha megint csak a gondolataira maradt, s marad addig míg férje haza nem jön a hivatalból. Nem jöhet esténél korábban. Mártha arra gondol, hogy mi történnék ha egyszer későn érkeznék haza, s a feleségét halva találná? Es mi történik majd később-később, mikor elmúlt már a kétségbeesés s csak a fájdalom kerül néha felszínre? Akkor is — csak úgy mint most — eljár majd a hivatalba és hazajön késő este a gyermekéhez. Mártha egyszerre odakapott a szivéhez, izgatottan emelkedett fel a vánkosról, görcsösen összekulcsolta a kezeit és kereste a fólhomálvban a szemközt függő feszületet. Nem jutott egy szó- se az ajkára, hanem a tekintete tele volt könyörgéssel. Az életért imádkozott, az életet követelte, mert van egy ember: a gyermeke, a kinek erre az életre szüksége van. II. Lesz egy ember... Az egész vidék csendes. Elült a szellő, elaludt a természet. C^ak egyetlen helyen, olyan kicsinyen mint az öklöm, nem tudott úrrá lenni a csend. Ez a kis hely, ots van annak a fiatal leánynak szivében, aki ablakára könyökölve belenéz a határtalan setétségbe. Az a szűk kis hely tiltakozik a kicsinysége ellen. Egy óriás világnak vágyai nem tudják helyüket találni abban a Gulivér- országban. Elnyelték a felhők a holdvilágot, egyetlen hely sincs a nagy éjszakában, a melybe belefo- gózhatnának a szemek, a leányka mégis szerteküldi tekintetét: azt hiszi, meg tud küzdeni a végtelenséggel. Nem bir meg vele, eltéved. Hanem a vágyak megtalálják az eltóvedtet, s elviszik magukkal az ábrándok világába. S aztán visszatérnek és csudás szépségeiről beszélnek a kicsiny leányzónak* A lányka pedig szivére szorítja két kezét, behunyja szemét, összeszorítja fogait s gyönyörűséggel hallgatja a
