Tolnavármegye és a Közérdek, 1917 (27./13. évfolyam, 1-52. szám)
1917-05-18 / 20. szám
1 #-jj * ^ wta» *\ vc» " -< *' XXVII. (XIII.) évfolyam. 20. szám. Szekszárd, 1917. május 18. Előfizetési ár: Ifési érre .............16 karosa Hl érre .... Merjed érre . . ®«y szám in . . 8 4 > 16 fillér Hirdetési árak: Árverési hirdetések: 35 petit sorig 8 kor., további sor 30 í. — Nyilt- fir: garmond soronként 40 fillér. POLITIKAI HETILAP. Az orsz. m. kir. selyemtenyésztési felügyelőség hivatalos lapja. Megjelenik hetenkint egyszer: csütörtökön. Telefon szám: Főszerkesztő : 18. — Felelős szerkesztő: 24 — Kiadóhivatal: 11. Szerkesztőség: Bezeréd] lstván-utca 5. szám. lét küldendők a lapot érdeklő összes küldemények. Kiadóhivatal: Béri Balog Ádám-utca 42. szám. Az előfizetési pénzek és hirdetések ide küldendők. Néptanítók, ha ez előfizetést egész évre előre beküldik, 8 korona. Pősztrkesztó: Dr. LEOPOLD KORNÉL Peleifis szerkesztő: BODNÁR ISTVÁN. Ffimunkatárs: FÖLDVÁRI MIHÁLY. Laptulajdonosok a szerkesztők. A honvéd németül is - Honvéd. A honvéd beleöklözte, bele- verekedte magát a világtörténetbe. Megszaporitá a nevével az összes hadakozó nemzetek szókincsét. Párisban, Londonban, Pétervárott, mindenütt ismerik, igy nevezik, sőt igy is írják a magyar katonát. A honvéd név fogalom már, akárcsak a — vö/ös-ördög. Most aztán a honvéd németül is Honvéd lett. A honvédség hivatalos lapja a király legfelsőbb parancsát közli, a mely szerint a magyar honvédség cime ezentúl németül: „Königlich-ungarische Honvéd.“ Fiatal, nagy szociális érzékű királyunk parancsolta ezt igy. Tehát igy lesz, igy kell lennie. De vájjon, miért lesz, miért akarta igy a király ? Talán azért, mert személyesen, közvetlen közelről ismeri a magyar honvédet, az eleven bástyát. Látta Doberdónál, a Kárpátokban, Gorliczénél, Nagysze- bennél, mindenütt, ahova csak legény kell a gátra. Ezért is, de még — másért is: A fiatal, szasszemü király a nemzet leikébe lát, megérzi annak szívverését. Bizonyára nemcsak a „honvédséget“ akarta kitüntetni ezzel a legmagasabb elhatározásával, . hanem inkább talán a jó magyar szójárással: j hugomasszonynak szól, de úgy, í hogy a nénémasszony is értsen belőle. 0 a honvéd szóban a magyar ' erőt, a magyar katonai virtust és geniust foglalta össze s aranykeretül szánta ezt a magyar vitézség, a megrendithetlen király- hűség nemes drágakövének. A király a honvéd szóval többet akart kifejezni a világnak, mint amit nekünk, a magyar nemzetnek mondott. •— Szemünkbe nem akart dicsérni, de eldicsekedett velünk ellenségeinknek, jó barátainknak, ki akarta fejezni háláját a nemzetnek, köszönetét minden magyar katonának. Mert nála a honvéd szó nemcsak a honvédet, de bizonyára a magyar katonák összeségét jelenti. Ezzel a nemes királyi szavával a magyar vitézséget, az egész hűséges nemzetet akarta szivén ölelni. Szentül hisszük, hogy amikor a honvédekről szólt, szivében rágondolt azokra a magyar katonákra is, aki az közös hadseregben szolgálnak. A honvéd szónak a hivatalos német katonai nyelvbe való, bevitele csak szimbólum, afféle aranyból készült embléma, a melyből elősugárzik a király legnemesebb érzése, elismerő igazságossága. A német nyelvbe bevitt Honvéd szónak tehát nagy a jelentősége. Az, hogy a király szive együtt dobog a nemzet szivével, nemcsak megérezte, de meg is értette jogos nemzeti aspirációinkat ... B. Megélhetési mozgalmak. Irta: dr. Magyarász Ferenc. II. A magántisztviselők. ők még a tisztviselőknél is sokkal jobban érzik a háborúnak min den gondját, terhét és nyomorúságát. Ők a háborúnak igazi ’áldozatai a front mögött. Amikor magántisztviselőkről beszélünk, nem gondolunk természetesen azokra a nagy iparvállalatokra, bankokra, amelyek a háború alatt óriási keresetüket még egyre növelik és igy persze a tisztviselői kar vezető elemeit is nemcsak fölmentették a háborús szolgálat alói, de tetejébe még igen-igen busásan fizetik is. A Krnntzokj a milliomos hadseregszálli- tók nem tudják, mi a nyomor. A kishivatalnokről beszélünk. Arról, akinek rendszerint kisebb a polgári kvalifikációja is, akadémiai végzettsége nincsen, sőt sokször a középiskolát sem fejezte be teljesen és igy oklevél híján került be valami gyéren dotált hivatalba. És épp kva lifijiáció biján még mellékkeresetre sem igen volt kilátása. Már békeidőben is sok magántisztviselőre igen súlyosan nehezedett a megélhetés gondja. Rendszerint még jobban megnehezítette azt társadalmunk ősi hamis fölfogása a munka értékéről. Ugyanis mindannyian tudjuk, hogj a kishivatalnokoknak igen igen nagy része azok sorából kerüit ki, kik bármi oknál fogva nem fejezhették be tanulmányaikat, tehát, mondjuk ki őszintén, félbemaradt exiztenciák voltak. Nem mindig és nem szükségképp az ő hibájuk volt ez, azért nincs is miért restelkedniük érte. Ki tudja, nem lett volna-e százszor, ezerszer jobb sorsuk az életben, ha pl. iparosnak mentek volna ? De mert „úri“ családból származtak, csak nem mehettek más pályára, mint „úri“ pályára ! Ez a lehetetlen fölfogás teremtette a szegény kishivatalnokoknak, a szellemi proletároknak kasztját, mely most oly rettentően érzi a háborút. Mellékkereset nincs, a szintén „úri“ fölfogásban nevelt feleség eddig nem. tudott meglenni cseléd nélkül, most sem fogja varrással vagy egyéb hasznos jövedelmező munkával szaporítani a gyér fizetést vagy még gyérebb hadisegélyt: a vállalat, mely alkalmazza a magántisztviselőt, nem ad az állammal arányosan drágasági pótlékot; a kishivatalnok-esaládba a szó legteljesebb értelmében beköltözött a nyomor. Annak is a legszo- morubb fajtája, az, mely nem csinál magamagának reklámot, az, mely nem hivalkodik rongyaival, az, mely nem panaszkodik utón útfélen, a szégyenlős nyomor, mely némán tűr a türelem végső határáig. A tisztviselők nyomora azonban nem csupán ezen a türelmen fordul meg. Ha csakis ezen múlnék, hát Tábortüzek. — Irta s az «Egyesült Szekszárd—Tolnamegyei Nöegyletí léli estélyén felolvasta: Padányf Andor. — Sokat tépelődtem azon, mit mondjak el a hadi életre való visszaemlékezéseim közül és — hogyan mondjam el. — Mert vannak, akik a zenében is a lélek izgalmát keresik csupán, pedig a művész, a költő nem mindig a lelke izgalmát önti zenei alkotásába, hanem a való élet olyan megérzését, amit a nyelv szókincsével nem lehet kifejezni. Liszt egy rapszódiája csak annak vigalom, aki a harctérre induló virágos vonatokban is vigalmat lát s a vonatokon ülő zászlóaljak dalában az öröm, a kedv kicsapongását érzi. . . Ilyen rapszódiát teremtő lélek mélysége, költői szárnyalása kellene hozzá, hogy azoknak a virágos vonatoknak, azoknak a dalos zászlóaljaknak a további sorsából ngy állíthassak Önök elé egy-két képet, hogy ne lássák bériig azt, smi rút volt és mégis érezzék, hogy több volt — a verekedésnél! . .. Képzeljék el, hogy annak a sok ezer embernek nemcsak a teste, hanem a lelke is egymásba fonódik ott azokon a virágos vonatokon.. . . Egymásba fonódnak, hogy könnyebben szakadhassanak el arról a talajról, attól a környezettől, abból az érzelem-világból, ahol meggyökereztek ! ... Hogy ezt a szakadást dal kiséri, virág koszorúzza, — ez csak azt jelenti, hogy a dal nem csupán a vigalom kitörése, a virág nem csak az öröm szimbóluma!., . Nem kisérhetem Önöket végig e virágok hervadásán, a dal elnémulásán, csak annyit árulok el, hogy láttam száraz virágot is sok népfelkelő, sapkáján. ... Bizonyára nem azért láttam, mintha ott feledték volna', mert hiszen többször tapadt ahhoz a száraz virághoz színtelen, üres tekintetük.. . . De azért láttam azt is, hogy friss virágot tűztek az elhervadt mellé és szemük is újra megtelt örömsugárral — meg köny- nyel is, — ahogy az rijra megtelt lélek adta. .. Mert az ember érzés világa határtalan. . . . Csak ott száll meg bennünket ennek a sejtelme, ahol lepereg rólunk az a fényes, I acélkemény és hideg kultúraréteg... Sokszor azt hisszük, hogy kihalt már belőlünk minden érzés. Nem hat többé reánk semmi, ami azelőtt bán tott, rosszul esett; ami azelőtt kedves volt és jólesett. . . Ilyenkor az ember könnyen számol le az életével is. Nincs többé mirü lemondania, nincs mi elől menekülnie.. . . Ilyen állapotban a halál nem oly félelmetes valami, mint amikor telítve vagyunk érzésekkel. . . Átéltem ilyen állapotot is... Nem tartott sokáig ... egykét óráig csupán. .. Elmúlt, 8 máskor újra visszatért, mindig hasonló tünetek között... Eszemnél voltam, gondolkoztam, számítottam s -mindig ugyanarra . az eredményre jutottam : beérem azzal, amit éltem, nincs több kiváani valóm az élettől! .. . Egyszer egy ilyen érzéstelen állapotban, amikor fizikailag sem éreztem egyebet a fázásnál. fölkeltem a nyirkos, mohás fatörzsről és különös kötelessógérzet nélkül kiváltam táborom fényköróből, .Egyik tábori őrsöm felé tartottam. Gépiesen követtem a hóba tört ösvlnyt, csak akkor rándultam meg, ha elvétve jobb lábbal léptem a bal láb nyomába. A megismételt egyensúlykeresésben ki melegedtem egy kissé, szinte magamhoz tértem és kezdtem ügyelni, nehogy észrevétlen feltűnésemmel zavart keltsek őrsömnél. Baj nélkül • értein közéjük. Őrhelyük a vidék egy kimagasló pontján volt. Itt egy két pillanat alatt újra megteltem érzéssel, Napokon át nem kaptam megbízható értesülést helyzetünkről, hogy milyen kötelékben és mjlyen feladattal haladunk előre. Erősebb ellenállásra nem akadtunk, máT azt hittem, hogy elszakadtunk a támadó- vonaltól és csak önmagunkkal, meg a merevvé fagyott természettel küzdünk tovább. Itt az őrshelyen eloszlott ez a bizontalanság érzete bennem. Csodálatos kép tárult elém !... A ritka ködfátyollal bevont éjszakában hatalmas tábortüzek sorakoztak egymás mellett jobbra és balra tőlem messzire, egészen a ködbevesző látóhatárig, de még onnan is fellobbant időközönkint egy-egy sejtelmes fonycsomó. Az ilyen ködfátyolos éjszakában nehéz a távolség megbecsülése; képes lettem volna száz kilométerre is becsülni a tábortüzek vonalát, oly nagy hatású látványt nyújtottak. Ez hatalom, ez támadó erő! Ilyen érzés ömlött át ereimen. „Nézzenek oda emberek, ■— szóltam őrsömhöz, — ahol tüzet látnak, ott mindenütt mi vagyunk! Ne fázzanak, sokan vágyunk még!“ Szépen ki lehetett venni az első vonal mögött pihenő tartalékokat; a dandárok, hafiosztá- lyok nagy tüzköreil;- itt-ott még az élelmezési oszlopok fénycsóvái is kivillogtak a messze háttérben. Az éjszaka csöndjét, a fónycsomók hideg rezgését itt-ott a szerb járőrök egykét éles „pakum“ lövése zavarta csupán, a mozdulatlan sürü levegőtömeget nagynéha egy kézi bomba moraj« rázta meg. Különben az egykét órai pihenőre téít szörnyet a dicsőség fénysugarai övezték körül. Szép voit, fenséges volt ebben a képében az a szörny. Amerre az a sok láng lobog, ott mindenütt mi vagyunk, annak a megszámlálhatatlan tömegnek része ta- gyok én is. Hatalmas, érzés. Kár, hogy nem tudom sokáig nézni a kéHátralékos előfizetőinket tisztelettel kérjük a hátralékos összeg mielőbbi beküldésére.
