Tolnavármegye és a Közérdek, 1916 (26./12. évfolyam, 1-79. szám)

1916-12-21 / 78. szám

2.

TOLHAVÁBHEGTE és 8 KÖZÉRDEK

1916. december 21.

közjogi aktusnál a nemzet képviselője és ne más, az nem Tiszának, hanem magának a nemzetnek kívánsága.

flz Iparfejlesztés és a némedli „Tatyl-syfir“.

Irta: Pisszer János

Nyíregyháza, 1916. dec. 7A szegedi kereskedelmi és iparkamara társasvacsorát rendezett nemrégiben Szterényi József ny. államtitkár tiszteletére, abból az alkalom ból, hogy Szterényi József előadást tartott Szegeden. Ezen a lakomán a felszólalások sem maradhattak el s a címben foglalt kérdés kapcsán különösen az a felszólalás ragadta meg figyelmünket, a melyet Cicatriczis Lajos főispán, röviden a következőkben mondott: „. . . eltévesztett politikának mondta, hogy eddig ipari szempontból csak a perifériákat támogatták, az Alföldet nem.“

Kétségtelennek látszik, hogy ma már, az ipari foglalkozások nagyobb megbecsülésnek örvendenek, mint eddigelé; talán már elkövetkezik az az idő is, amikor az ipari foglalkozások nem lesznek »decorum ellenesek « ! 9 Éppen ezért, talán már beszélni is lehet az ipari kérdésekről és akkor az ilyen „Írások“ sem lesznek „decorum ellenesek“ ? Ha pedig igy v,n> akkor felemlíthetjük az alábbiakat is.

*

Már jó régen volt, hogy egy • osztrák gyári képviselővel találkoztam a vonaton. Ismeretlenek voltunk egymás előtt, Mégis feltűnt, hogy akko ■ riban vásárolt cipőmet erősen szem- ügyre vette, sőt bővebb felvilágosítást nyerendő, megismerkedett velem és tüzetesen megkérdezett ide vágó- lag minden apró részletet. Kiütközött minden szavából a kereskedelmi érzék, amelyhez bizony erre mifelénk, nincs valami nagyon hozzászokva az ember. . 0

Amióta Magyarországét járom, — úgymond — bizonyos furcsaságokat találok az ipartelepek alapítása körül. Rendszerint nagy méretekben fognak hozzá az ipartelepek létesítéséhez és evógből részvénytársaságokat szoktak alapítani. Adva van egy-egy tőkés, ennek férjhezmenendő lánya, a reménybeli vő, a jogász fiú és a rokonság és ismerősök csoportja, akik azután a részvénytársaságot megalakítják; az érdekeltséget növelik a kisebb számú részvények

eladása, avagy mások által leendő jegyzésével. Mikor azután a rész- vÓDytőke együtt van, ezt belefektetik — majdnem teljes nagyságban — az építmények létesítésébe. Sokszor még kölcsöntőkét is igényelnek, hogy a forgó tőke rendelkezésre álljon- Felszerelik a gyárat, megindítják az tizemet és akkor piacot keres nek a portékák számára.

Mostanában is — ez persze körülbelül 10 évvel ezelőtt volt — éppen egy gyár felszerelését és üzembe helyezését végeztük el. Pompásan dolgozó uj gépekkel szereltük fel a gyárat, amely a Kisalföldön van. Furcsa, hogy nem a hegyvidéken állították valahol fel, ahol az emberek mező- gazdasági munkájuk után nem élhetnek meg, hanem a jól termő Kisalföldön. — Mikor meglátogattam a gyárat, megkérdeztem, hogyan megy az üzem ? A director megelégedetten mondott, hogy meg van elégedve. A munkások iránt érdeklődvén, )felmu- tatta azok munkakönyveit, akik a vidék mezei munkásai, — akiket a gyárban alkalmaztak — a cipőké- szitésre oktatták. — Ezek névsora tökéletesen vágott az Osztrák Gyáriparosok gyáraiból kizártak névsorával. Fizetésük, az akkor még magasnak tartott heti 36 korona volt, holott azelőtt és Ausztriában, heti 24 koronánál többet el nem értek a szakma munkásai.

Gondolja el ezt az tizemet. Először is, az uj és kifogástalan gépeken olyan munkásokat dolgoztatni és tanítani, akik gépeken még nem dolgoztak soha, nemde, helytelen és káros lehet, mert hiszen a jó gépeket elronthatják s mire megtanulják munkájukat, már talán uj gépek beszerzése, vagy a gépek javítása válhatik szükségessé. Másodszor pedig heti fixámmal kezdeni & fizetéseket sem helyes ; de ha már ez elfogadható lenne is, akkor is a hasonló szakmákban működők fizetését kellene adni, mert mi történik ? Ha megtanulták »' szakmát a — rendes körülmények között — mezőgazdasági munkával foglalkozott emberek joggal mondhatják, hogy most már ők is annyi fizetést kérnek, mint amennyit oktatóik kapnak, mert különben nem dolgoznak tovább, mennek vissza régi foglalkozásuk körébe. Mit tehat a gyár? Újabb munkáscsapat kioktatása, az üzem megindultát gátolná. Valamit produkálni is kell, tehát: megadja a fizetést, valamely jobb jövő reményében.

Nem gondolja, hogy minő kényeiEz a vita nem volt méltó a képviselőházhoz, sem azokhoz, akik rendezték. A szélsőségre mindig hajló elemeken, Káro- lyin, az őt követőkön nem csudálkozunk, Andrássyra — a nagy koronázó Andrássy fiára azonban nem vet fényt ez az egész eset. Ez az igazi — ünneprontás . . .

Hja, bizony az Ollendorf-féle nyelvtan kezd kimenni a divatból :

Andrássy nem mondhatja, hogy :

n n koronázok . . .

Te Tisza Isván vagy . . .

Hanem tűrnie kell a harmadik személyes ige ragozást, hogy:

0 koronáz . . .

— Ő, vagyis Tisza István gróf, aki azonban az egyik parlamenti szónok szerint, hála Isten, nemcsak az én, te, ő, de, a mi, ti, ők között is a — leg- külömb ember... ES.

— A nádorhelyettes. Régi gyűlölködő és személyeskedő hang tört ismét elő, amely ezekben a komoly és ünnejpi napokban csupán azt bizonyítja, hogy az ellenzék mennyire engesztelhetetlen és hogy a személyeskedést fölébe helyezi a közérdeknek. Tisza István kényszerhelyzetben volt és azt egyedül az ellenzék maga provokálta, amikor a parlamenti anarkia letörése és a parlamenti rend biztosítása érdekében erős kézzel vitte keresztül a házszabályreviziót. Nem akarunk rekriminálni, nem akarjuk a múltakat bolygatni — de a hamarosan bekövetkezett világesemények bőségesen igazolták, hogy Tisza István energikus eljárása mennyire bölcs és mennyire előrelátó volt és hogy a magyar nemzet a harmadfél év óta dúló világháborúban annyira megállotta a helyét, abban jelentékeny tényező volt: Tisza Istvánnak a parlamenti züllés megakadályozására annak idején keresztül vitt mentési akciója, sikeres operativ beavatkozása. Tisza István, kire az országgyűlés túlnyomó többségének szavazata esett, miDt nádorhelyettes, úgyis, mint államférfin, úgyis, mint ember, a magyar nemzetet teljesen méltón képviseli és hogy ő legyen ezen fontos

A koronázási szertartásos ebéd néma játékáról sok szó esett. A közjogi méltóságokon kívül, az országgyűlés tagjai és udvarképes urak, mint nézők jelenhettek korlátolt számban, megbámulva az asz- talnok és pohárnok vezetésével körülhordozott, disz-étkekkel telt szinarany edényeket, melyeket a hattagú asztaltársaság derűs mosollyal hagyott érintetlenül mindvégig. — Annál élénkebb volt a Vérmezőn egyidejűleg rendezett népünnep, cigányzene, tánc, éljenrival- gás, a vidámság némi elfajulásával. De akkor megjelent egy udvari fogat, melyen az agg gróf Mailáth Antal fóasztalnok, Mária Terézia idejéből származó magyar díszruhában, ezüst tálcán vitt fel a várba pecsenyét a szabadban sült ökörből.

*

Szép ellentétet képezett másnap a főváros diszebédje a redouta nagytermében kilencszáz vendéggel, a karzatokon előkelő hölgyek koszorúja. Ő Felségeik a hercegprímás szónoklatára érkezvén, annak meghallgatása után, a számtalan asztalsoron körüllépkedtek, a királyné fejedelmi öltözékben, apródok által vitt uszállyal. — Távozáskor külön látványosságot képeztek az udvari diszfogatok, melyek egyikében báró Beust kancellár ült, kit szintén meg. éljeneztek.

*

Az ünnepségek egyik jelentős

részletét képezé a küldöttségek hódolata, melyet a Felségek trónon állva, közöttük a trónörökössel, kegyes fejhajtással fogadtak. Vármegyénk is képviselve volt, de az egyes csoportok tömegbe verődve, a rend kissé felbomlott. Külön is, mondhatni, családias fogadtatásban részesült Deák Ferenc a magánlakosztályban, melyet A. Gy. bizonyára az Öregur közlése szerint, ekként beszélt el. Deák a kihallgatási terembe lépve, egyedül találta a királyt, de rövid társalgás után kinyílt egy ajtó és belépett fiával a királyné, mindkét kezét nyújtva, közeledett Deákhoz, szívélyes szavakkal köszönetét mondva az uralkodó és a nemzet közt létesített egyetértésért, aztán bemutatva néki Rudolfot, »barátságába ajánlá.« Deák kérdezve a trónörököstől, hogy mi tetszett néki legjobban az ünnepélyeken ? »A templomi szertartás* — válaszolá. Ugyanakkor mesélte A. Gy. a Casino-ban, hogy midőn a koronázási »próba* alkalmával a korona a király fejére helyeztetett és nehány pillanatnyi tétovázó szünet állt be, Ő Felsége megszólalt-: »No, Andrássy . . . Éljen a király.* *

Felmentünk nehányan a Mátyás- templomban exponált szent korona megtekintésére, mely a többi jelvénnyel szövettel bevont állványokon volt elhelyezve, a koronaőrség és a »pálcás urak* őrizete alatt.

Tüzetesen a korona mögött gróf Komiss Gáspár és Lónyay Béla szolgáltak magyarázattal és megjegyzésemre, hogy érdekelne egészen közelről látni, A. Béla két- kezével felemelve, gyermekes ötlettel arcomhoz nyomta a szent ereklyét ! — Láttuk a jelvények visszaszállítását is a Zsigmond-kápolnába, mi VI. Károly császár spanyol korabeli hatlovas hintóbán történt, ünnepies kísérettel.

*

Említésre méltó még a főváros és a vidék terményadományainak művésziesen rendezett felvonulása, melyet a királyi család a palotaudvarerkélyéről szemlélt meg. Élénk díszítésű ló és ökörfogatok belát- hatlan sora hozott gazdasági és kerti terményeket, vadat, halakat, sőt virággal, szalaggal felcifrázott hizlalt marhát, — kíséretükben feltüntetve a különféle népviseleteket. Mindez láthatólag mulattatta a fejedelmi nézőket, sőt még fokozták érdeklődésüket a befejezésül megjelent megyei bandériumok, melyek az eddigi ünnepségek keretében nem érvényesülhettek kellőleg. Hallottam amint báró Wenkheim Béla mondá, hogy Ő Felségeiknek legjobban tetszett a tolnai bandérium.

*

Valóban sok szép emlék fűződik a »Szerencsés megkoronázás* letűnt napjaihoz 1

Os. V.

mesen konkurálhatunk mi az ilyen gyárral ? Szives örömmel szereljük fel az ilyen üzemet, hiszen ezek nekünk nem konkurrenseink!

Ezzel szemben mi, a következőket tesszük.

Felkeressük azokat a vidékeket, ahol a népnek nehéz a megélhetése, ahol a föld nem terem jól. Kibérelünk egy kisebb házat, melyet megfelelőig átalakítva, felszerelünk 10—12 hasznúit, ócska géppel. Elküldünk oda egy előmunkást, aki a szegényebb lakosok közül kiválasztott 10—12 embert kioktat. Mikor már ezek jól tudnak a gépeken dolgozni, akkor uj gépekkel ellátottan előkészítünk egy másik házat, vagy pedig építünk időközben egy megfelelőig bővithetőt, ide helyezzük a kioktatottakat és az újabb csoportok kiképzése és a gyárépítés szakaszokban és addig folyik, amig az árukereslet mértéke, megfelelő előrelátás mellett megkívánja. A tanuló munkás elökészitményei: az övé és családja tagjaié. Uj lábbeliekkel látjuk el egész családját ingyen. Elérjük azt, hogy uj gépeink csakis szakavatott munkások kezeiben lesznek, azok tehát nem pusztulnak el hamarosan a tanulás közben. Kicsi méretükből szakaszosan fejlesztjük és növeljük az ipartelepeket és csakis a megfelelő mértékig. Munkásaink állandó lakhelyükön maradnak és itt uj és megjelelő jövedelmi forrásra tévén szert, szivesen dolgoznak ipartelepünkön. Még egyet: nem he- vertetünk nagy tőkét, még vevőkörrel sem biró gyárban és igy már az első esztendő sem jár veszteséggel.

Nemde, ekként könnyen konkurálhatunk ?

Így, körülbelől ezekkel, habár német szavakkal mondotta el emberem a fentieket, amiből mi is tanulhatnánk. Ha a háború után az iparfejlesztés szükséges és nagy munkája ismét kezdetét veszi s ha különösen az Alföld ipari fejlődését kívánjuk elérni, akkor a fennebb mondottakat nem lesz kár meghallgatni. És itt kapcsolódik cikkünk keretébe a tol- nanémedii » Tutyi-gyár* felemlitése. *

Kétségtelenül igen helyes volna, ha ipartelepeink szaporitása terén, már a jól termő alföldi tájak is felhasználásra számíthatnának. De amig idáig fejlődhetik iparunk, addig e nagy perspektívánál szükebbnek kielégítésével is nagg lendületet adhatunk földműves munkásnépünk szociális bajainak orvoslásában. E tekintetben az Alföld és a Dunántúl körülbelől eggenlő megítélés alá eshetik.

Ilyen kétségtelenül nagy haladásnak látszik, földműveléssel foglalkozó népünknek a téli nagy szünidő alatt való foglalkoztatása, ezzel együtt keresethez juttatása. Ha pedig ez irányban történtek is már másutt is lépések, csak örvendetes lehet; de fel kell említenünk a kérdés kapcsán azt az immár befejezettnek mondható törekvést, a melyet Tolnanémedi község érdemes jegyzője, Oravszky László juttatott fedél alá. Nagy fáradsággal, nemes törekvéssel, községe és annak népe iránt érzett nagy szeretete bizonyságául. Jogom van ezt mondani 1 Jogom, mert Oravszky Lászlónak nagy betegsége idejében, az akkor majdnem élet-halál harcát vívó ember ajkáról hallottam azt a rajongó szeretetet, a melyet községe iránt és annak népe iránt érzett.

Elmondotta, miként kellett járnia, kelnie a posztócipő ipar megteremtése és továbbfejiesztése érdekében ; elmondotta, hogy miként fáradt, amig otthon is kellőleg megbarátkoztak még csak a gondolattal is, hogy a munkásnép télidei foglalkoztatása keresztül vihető legyen. És ma működik a gyár, alig győzi a megrendelések kielégítését. De nem ez a fődolog. Az a legértékesebb szerintem, hogy magyar földműves munkásban télen tétlenül szunnyadó nagy munka-