Tolnavármegye és a Közérdek, 1916 (26./12. évfolyam, 1-79. szám)
1916-06-08 / 46-47. szám
2 TOLNA VARMEGYE és & KÖZÉRDEK 1916 junius 8. Egy tábori lelkész naplójából. 1916 május 28. Rogate vasárnapja. Derűs, napsugaras nap. Egyike azoknak a napjaimnak, melyeknek emléke nem alszik el ugyanakkor, mikor a nap a nyugoti erdők és halmok mögött aludni tér. — Ennek impressziói is élénken megmaradnak. — Megnyugtató, kedves fénnyel vonják be e vérzivatarnak borongós emlékeit. jMmt a hold ezüstös világa a mozdulatlanul virrasztó harcteret. * A Szurmaykorpskommandőnál voltam. Azért mentem, hogy istentiszteletet tartsak, annak végeztével lejelentkezzem a parancsnokságnál s visszatérjek egyszerű szobácskámba. Nem igy történt. Nem történhetett igy. Ha a mi hadtestünk parancsnokságához betér egy magyar, pedig nagyon sok betér, az nem jön el onnan olyan hirtelen, mint előre gondolta. Fogadja ott oly lebilincselő figyelem, hogy annak varázsa alatt észre sem veszi, hogyan vágtat az óra mutatója, mikor lépi át a nap a delelő pontot. Sőt még akkor sem törik meg a varázs, mikor tovább szólítja a kötelesség. Ottan zsong-bong valami továbbra is az érzés mélységeiben. Mint a megütött húr, amely még mindig búg, mikor a billentyű már rég pihen. Magyar ott minden, minden. Az az o . . . ci öreg kastély régi parkjával, irju, üde virágaival, századokat látott fáival. Magyar szó érce csendül mindenünnen, magyar nóta édes-bús akkordjai töltik be annak a pirosló alkonyainak a csendjét. Magyar ott még a levegő is. Magyarrá tette itt a távol idegenben egy nagy magyar lélek és azok a magyar lelkek, akik azt körülveszik. .. . Tíz óra volt, mikor a kastélyba érkeztem. A tisztek és a legénység együtt. Várták az istentisztelet kezdetét. B .. .. vezérkari kapitány jelentése után megjelent hadtestparancsnokságunk is. Együtt vonultunk le mindannyian. Lelkünk egybeolvadt az imádságban. Fölemelkedett a seregek Urához, igaz ügyünk Istenéhez. Áldást kért, áldásért könyörgött. Te rád, te aranykalászos magyar föld ! Te acéloB búzát, acélos szivet termő magyar haza ! ... Ez volt az első alkalom, hogy az uzsoki hősnek bemutatkozhattam. Látni láttam már sokszor. Először Hajasdon 1915. március 24-én, mikor a kórházban meglátogatta sebesült és beteg katonáit. Azóta ? Tudja Isten, mennyiszer, mikor vezérkari főnökével meglátogatta a frontot, hogy ellenőrizze a fedezékek készítésé'. Mikor kis lakásom előtt felbúg az autó, szinte biztosan tudom, hogy a kegyelmes ur megy „inspicirozni !“ Megjelenésében egyszerű, ceremónia nélküli. De fellépése önkénytelenül tiszteletet vált ki mindenkiből. Mozdulatai, szavai őszinték, keresetlenek, de mindig választékosak. Tán úgy jellem- zem leghelyesebben, ha egyszerűen azt mondom A gyűlés megkezdődött. j . A tiszteletes ur nem hiába volt közöttünk I mindig a legelső, gyönyörű beszéddel vezette be | a püspöki körlevelet: Veszedelemben a haza! Ezt mondta Kossuth apánk, de püspök urunk Öméltósága azt írja, hogy most még nagyobb a veszedelem. Akkor hét oldalról támadták a magyart, de most hétszer hétfelől. Muszk&libak tiporják a Kárpátok szűz havát . . . S fölolvasta » remek püspöki körlevelet. Sirtak a presbiterek. Egymásután kerültek elő az abrosz nagyságú sárga és vörös keszkenők a mándlizsebekből. A kinek nem volt, a mándliujjával törölgette könnyes szemeit. Legelőször nemes Pordány Márton kurátor urunk állott föl: — Megértettük, tiszteletes uram. Veszedelemben a haza, tudjuk, mi a böcsület. Még ma szólok a biró uramnak, de különben itt is van, doboltassa ki: fegyverre, kaszára, kapára, villára, dorongra . . . Két fiam van a harctéren, a vöm már el is esett, de elmegyek magam is, kiverjük azt a gaz bestefia muszkát, úgy éljünk... — Nem arról van most szó — próbálta ellenvetni Pista barátom, de a püspök ur aat óhajtaná, hogy önként ajánlanánk föl a harangokat hadi célra, mielőtt úgy is elviszik ... — Hát a harangok \ ... A harangok T... Vagyis a — harangok !.. . Hm ... — dünnyö- gött Pordány uram. (Hm... hm . . . hm ... — folytatta a gyülekezet...) — Az már egy kicsit bajos ... — köhécselt. (S utána köhécselt valamennyi.) — De hát tiszteletes uram, hogy járunk azután templomba ? Mi lesz kivált a gyolcs- inges halottakkal? — Nehéz kérdés, nagyon nehéz kérdés . . . Még bajosabb rá a felelet ... — Az, bajos, persze, hogy bajos — tódi- totta Récze Márton, a falu második esze. — Inkább váltsuk meg — pénzzel- Magam is adok róla, hogy a szó legnemesebb értelmében tetőtől talpig magyar ur. i Mikor kifejeztem a felett érzett örömömet, hogy istentiszteletünkön részt vett, szinte megütközve válaszolta : Kérem, az csak természetes, hogy mikor annál a háznál van istentisztelet, a melyben én lakom, az nem történhetik meg nálam nélkül ! .. . Délelőtt bejártam a falut. Amilyen gazdagságot mutat a kastély, épen olyan szegénységet a falu. Tipikus orosz kép. Egy azonban meglepő. — Oroszországban hozzá vagyunk szokva, hogy még nagyobb, virágzóbb helyeken is csak nem elmerültünk a szemétben, a piszokban és alig várjuk, hogy az utcákból kiérjünk a szabadba, a szabad levegőre. Itt a legnagyobb tisztaság mindenütt. Az utcák felsöpörve, a házak kicsinosítva. Az élelmi szerekkel megrakott asztalkák mellett egészen nyugateurópai divat szerint öltözött leányok. A falu képéről rá ismerek annak a kezére, aki Hajasdot szinte kulturfészekké tette, aki Drohobicban — a meggyujtott petróleumforrá soknak az ég felét betöltő kormos füstje dacára is — megtanította a lakosságot, hogyan lehet tisztán, egészségesen élni. Ebben látom az uzsoki hős igazi nagyságát. Nem egyoldalú. Míg első sorban egész leikével hadvezér, addig ugyancsak egész leikével fáradozik mindenütt, ahol csak megfordul, a kul túráit viszonyok megteremtésében. A népet rászorítja a rendre. Igyekszik megértetni velük, hogyan tehetik széppé, értékessé az életet. Tiszta most O . . . c, mint egy kis dunántúli tiszta falu. Tiszta utcáin egészséges emberek járnak, kelnek, tiszta, kis pufók gyerekek ját szanak. (Mivé lettek a kis penészvirágok !) . . . Vájjon bele tud-e szokni ez a nép ebbe a miliőbe? Meg tudja-e érteni ennek szépségét és értékét? Vagy, ha elmegyünk másfelé, ismét visz- szaesik régi, elvetett állapotába? Igazán nem tudom. . . . Házigazdámmal, Sz. térparancsnokkal, egy kellemes, nyílt tekintetű századossal mentem el ebédre. Nagyon elfoglalja hivatalos teendője. Szobájában valóságos népvándorlás. Asztalán akta- akta mellett. Mégis úgy ráért beszélgetni velem. Hosszú az éjszaka. Ami időt elvesz a beszélgetés, kikerül abból. Elmondott pár érdekes történetet s kilátásba helyezte még többnek az elmondását. Egyszer tán azokra is rákeritem a sort. A park egyik sarkában szétszedhető barakkban van az ebédlő. A parancsnokság összes tisztjei együtt. Sz. altábornagy a középső asztal közepénél. Mellette R. vezérkari főnök, az a fiatal 36 éves alezredes. Arca üde, szinte nőies. Csak szeme körül az a néhány ránc és szempillájának gyakori megrezdülése mutatja, hogy ez alatt a egy ötvenest, csak a sarokcsücske hibázik, az a bitang reszegi mészáros sózta rám a sánta bornyu ára fejében. .. De a harang (csak harang. Nem lehet meg nélküle a falu, mint akárcsak — tisztességgel légyen mondva — a csorda a kolomp nélkül. Mi után igazodjunk 1 — Persze, hát persze — tóditotta az öreg Sipos Gábor. — Hogy álljon ki az ember a reggeli munkára 8 hogy tudja meg, mikor van dél. Akkor adjon az állam minden házba külön ka- kukkos órát. Mert hát hogy bírja az asszony el- trafálni az időt, hogy mikor induljon ki az ebéddel a horpaszi dűlőbe ? Pedig sz is fontos. Lám a minapában a Sebestyén Istók úgy elpáholta a saját édes feleségét, hogy két teljeB hétig nyomta érte az ágyat, a miért egy félórát elkésett az ebéd- vivéssel . . . — De talán mégis ... — szerénykedett közbe az öreg Péter Bencze János — ha nem is mind a kettőt, legalább az egyiket, a kisebbiket mégis csak adnánk oda ?! Annak úgyis félre ver már a síive, elkopott egészlen . . . Vánnyadt a kötele is . . . — Persze azt, éppen a kisebbiket l — csat tant föl a másik Pordány, — Ilyet csak »gyütt- menU ember mondhat. No ne vegye kied meg- bántásnak, de hát kigyelmed messzirül, onnan a Dunaszögirül szakadt a faluba, fogadok még soha sem volt fönn a toronyba, igy nem is igen tudhatja, hogy az a kisebbik haraag az én öreg apám nevével dicsekszik, ma is ott áll rajta, »1796. Isten dicsőségére készíttette nemes Pordány Gergely és az ő hitvestársa, nemes Faragó Zsuzsánna . . .<■ — Nohát azt csakugyan nem lehet! — harsant bele Gilicze Nagy Péter — mert akkor adjuk oda akár a katedrát is. Abban is vágynak rézszegek. Azok meg az én nagyapám jóvoltából hirdetik az Istennek dicsőségét . . . — De miért is adnánk ? —rágott egyszerre huszonkét hónap alatt sok éjszakát virrasztóit keresztül nehéz, idegtépő munkában. Vele szemben B. vezérkari százados. A mezőcsáti esperes fia. Egy bizalmat keltő, kedves, fiatal katona. Nyugodt. Közvetlen. Úgy látszik, az ő erős idegzetével nem birtak a vereckei harcok. Pedig azok is melegek, sőt izzók voltak ám, ha még any- nyira csapkodta is a havat, meg a jeget, a fagyasztó kárpáti szél. Az ebéd fölötti és ebéd utáni beszélgetést szeretném a maga egészében megőrizni. De lehetetlen. Sokkal terjedelmesebb volna az, mint a mennyit egy napló kivonata megenged. E beszélgetés megnyilatkozása volt egy harmonikus, nagy léleknek. A hadvezérnek, a bajtársnak, a magyarnak. Ismeri és szereti ezredeit. Pontosan emlékezik egy-egy ezredének nagyobb teljesítményeire. Még a kóték számára is. Ismeri ezredéinek ki- tünőbb tisztjeit névszerint Elmondja, hogy itt és itt ez a hadnagy vezetett egy sikeres rohamot, így nem csoda, ha Ítélete teljesen megbízható. Különösen össze van forrva az ő honvédéivel. „Az a fiatal intéimény, úgy mond, amely ebben a nagy erőpróbában oly nagyszerűen bevált, megérdemel minden támogatást.“ Kedves, fesztelen beszélgetés után bocsátott el: Viszontlátásra! A tisztek elszéledtek. Kiki a saját munkájához. Hadtestparancsnokunk is elment vezérkari főnökével. Be abba a titokzatos műhelybe, ahonnét kiindulnak és ahova összefutnak egy hadtest összes tevékenységének összes idegszálai . .. Már ott ülnek a térkép mellett. Dolgoznak teljes figyelemmel. Az ablak nyitva. A park öreg fája oda nyújtja ágát. Arra rászáll egy kis borzas madár. Benéz az ablakon. Meglátja azt a két munkába mélyed! urat. ő is oda néz. Most egyik, majd .a másik szemével. De hiába! Nem tudja felfogni, hogy mi látni való van azon a nagy ákombáko- mokkal összecirádázott papiroson . . . Bizonyosan játszanak valamit. Nótára gyújt. Felcsattan a hangja magasan, ragyogón. Az a két ur ott benn csak nem veszi észre. Elhallgat. Néz még egy darabig. Majd sértődötten hagyja ott az ágat, hogy komolyabb urakat keressen fel. Olyanokat, akik többre becsülik a szegény kis borzas madár nótáját, mint egy Ö3szefirkált papirost. * Az én lovaim is csendesen kocognak. Ott ülök a kocsin. Elmerülve. Lelkem mélyén mintha ott zsongna, bongana egy megütött húr ... A nap már nyugotnak hajlik. Tudja Isten, én most nem sietek, mint máskor, hogy, mig el nem alusznak, papírra vessem érzéseimet és gondolataimat. Ráérek. Jönnek azok velem. Ébren maradnak, ha a nap a nyugoti erdők és halmok mögött aludni tér is. Megnyugtató, kedves fénynyel vonják be e vérzivatarnak borzongó impresszióit. Mint a hold ezüstös világa a mozdulatlanul virrasztó harcteret Wolhynia, 1916 május 30. GrSde Lajos bomba módjára bele Tigyi Kis Istók, a falu cu- cilista közjogássa, a sok pereskedéssel tönkre ment többteikes gazda : — Tudom én nagyon jól, mi az 1848. évi XX-ik törvény. De végre vagyon-é az hajtva ? Imé itt a szomszédfalubéli pápistáknak a lélek - csenditövel együtt öt harangjuk is van, de kérdem szeretettel: adtak e azok csak egyet is ? Hol itt az egyenlőségi jogeset ?!... S nagyon jól tudom én azt is, hogy mi a „recefció“, de lám, a zsidó hitfelekezet még itt is a legjobban járt: ők nem is adhatnak, mert — nincsen is harangjuk! — Hát instálom szeretettel, ez nem jogi egyenlőség, mert hol itt az »rány és az egyformasági joghatály ... ? — Szóval nem 1 bet 1 — zárta be hosszas türelem után a vitát a tiszteletes ur. — Tudtam én azt, hogy nem lehet, nem tehetik, már el is készítettem róla a választ a méltóságos püspök urnák. Mindjárt föl is olvasom... . Egy kicsit ugyan, megvallom, nehéz szívvel írtam meg. — Féltem a falu jó hírnevét, messze tündöklő becsületét.... — Hogy ,.. hogy tetszett mondani ? —■ Feszengeni kezdett az egész gyülekezet. — No, no, nem kell olyan komolyan venni. Én csupáncsak a dokomlási hittestvéreinkre gondolok.... — Mi ... mi van a dokomlásiakkal ? —• riadtak föl mindnyájan egyszerre. — Semmi, atyámfiai .........Legfeljebb csak az , hogy a mint itt az egyházi újságban olvasom, ők mind a két uj harangjukat fölajánlották már, pedig csak a múlt tavasszal szentelték föl. . . . — Akkor mi is! — zúgták kórusban. — Sőt még a repedt régi kis harangot i» odaadták ráadásnak — tóditotia a tiszteletes ur... —r Az már baj — csaptók le fejüket mély reaignációval és fogcsikorgatással:
