Tolnavármegye és a Közérdek, 1914 (25./10. évfolyam, 1-104. szám)
1914-06-08 / 46. szám
TO LN Ä V A LlNl EGYE én a KÖZE KOKK l H 1 4 junius 8, ről 5 és 6 órai ott időzés után ugyan aznap este 9 óra 30 perckor érkezhetne vissza a szekszárdi utas és Szekszárdról Pécsre a pécsi utas. Annak sincs értelme — és városunk elkerülésére és mellőzésére vezet — hogy a reggeli órákban nem érkezik Szekszárdra vonat, hanem csak hajnali félötkor, nyáron pedig félhatkor, ami nagyon megbénítja a forgalmat, mig ha emellett reggel 8-kor is érkeznék ide égy vonat, mint régebben és ez folytatólag 9 óra előtt érkeznék Báta- székre, ezzel egyúttal a szükséges báta- széki további összeköttetéseket is megkaphatnánk. Talán mégsem nevezhető szerénytelenségnek, ha azt kérjük, hogy tőlünk is legalább annyi vonat induljon és érkezzék naponként, mint Kalocsáról, amelynek szintén vicinális vasútja van (Kiskőrös-Kalocsa) és'mégis naponként öt vonat indul Kalocsáról Budapestre, tőlünk pedig csak 4 vonat. Szóljunk-e még továbbá arról a közismert botrányos mizériáról, hogy a 85 kilométernyi sárbogárd-bátaszéki nagyfor- galmu vonalon csak kivételesen járnak úgynevezett folyosóskocsik, ebből is csak egyetlen egy darab, ami egyenesen beleütközik a közegészségügybe, és ennek is egyetlen első osztályú szakasza van csupán, ennélfogva naponként megtörténik, hogy az utasok a folyosóra szorulnak* avagy hogy másik kocsiosztályon kénytelenek megtenni az utat. Arról hallgatunk, hogy egyetlen kocsink sincs, amely közvetlenül Budapestre megy, hanem csak átszállással jutunk a fővárosba. Ezek a mizériák stílszerűen illeszkednek bele abba a bennünket állandóan csak mellőzni és leminősiteni tudó és törekvő irányzatba, amelyben a mi vasúti ügyünk egyáltalán benne van, amely a bátaszék— pélmonostori nemzetközi jelentőséggel biró legrövidebb vonalnak állami építését elejti, amely a mi évtizedes vágyunknak teljesítésére, a mi vasútvonalunk elsőrangusitá- sára 1912-ben előirányzott 1 millió 200,000 korona költséget nemhogy okszerűen és következetesen lolytatta volna, hanem egyenesen törölte és a mi vasutunk tovább fejlesztésének lehetőségét újból megakadályozta. Minden önuralom mellett jogos elke___2_____ se redést vált ki belőlünk az ilyen eljárás, hogy mi örökké a hamupipőke szerepére vagyunk kárhoztatva, hogy csak visszafejlődés és tespedés a mi osztályrészünk. Képzelőtehetség. Irta: Harsányi Jenő. „Tündérpalotákat építhetünk szép gondolatokból.“ , ' Az emberek nem szeretnek gondolkozni. Mintha tragikusan értelmeznék Wilde-nak szavait, hogy : „A gondolkozás megrontja bármely arc harmóniáját.“ Ami paradoxonnak esetleg jó, de erőtlen ahoz, hogy életigazsággá váljék. S mégis! A tömeg — az emberek degeneráltjai épugy, mint a társadalom „nagyfejü“-i (a szó filiszteri értelmében) — gyermekes rabja ama korlátolt, ócska hazugságnak, amely mindennemű emberi értéket, érdemet, kiválóságot, sőt életboldogságot is az emberen és az emberen kivül ke rés. A legutolsó divat szerint szabott costumot értéknek, a dandysmust érdemnek, a monoklit kiválóságnak s a honatyai mandátumot boldogságnak keresztelik. Kevesen vannak a kiválasztottak, akik minden emberi érték fokusát az em berbe helyezik. Mindez azért jut eszembe, mert Ilerczeg Ferenc az Akadémia legutóbbi ülésén Jókairól mondott emlékbeszédében az ő finom, elegáns hangjával a képzelőtehetséget ,,az élet nagy eny- hitő körülményé“ nek s „minden emberi nagyság mustármagjáénak nevezte. Amikor először olvastam a beszédet, valami nagy lelkimegköny- nyebbülést, diadalmas ujjongást éreztem magam ban. Úgy jártam, mint a dadogó, kinek jólesik, ha szánalmas szókeresése közben egy-egy tolakodó, de találó szóval sietünk segítségére. Pedig: nil novum sub sole. Nincs gondolat, amit más formákban már ne fejeztek volna ki. — Amint Guyan mondja Krisztusról: „Amit Krisztus mondott, mások is elmondották már ő előtte, de nem ugyanazzal a hangsúlyozással.“ Ki meri tagadni ? Én sem állítom, hogy Herczeg az első, aki a képzelőtehetségben ,,az élet enyhítő körülményét“ látja, de ezeket a szavakat, ilyen egymásutánban és kapcsolatban bátran elfogadhatjuk eredeti, egyéni megnyilatkozásnak. Szavai világosak, meg- kapók és újak. Egy nagy iró kiváló egyéniségének duzzadó erejének csillogó gyöngyei, amelyek megérdemlik, hogy megálljunk mellettük. A képzelőtehetséget, mint pszichológiai jelenséget, nehéz magyarázni, ügy vagyunk vele, hogy érteni alig, csak érezni és használni lehet. S mivel igen kevesen mondhatják magukénak, a többség, a kitagadottak légiói úgy kezelik, mint egy „eufant gaté“-t, akit nézni is émelyítő. Ez magyarázza aztán meg azt a sok kirohanást, gúnyt és maliciát, amivel a nyárspolgári többség támadja az „álmodozóikat. A való és az eszme, a realisták és az idealisták nagy küzdelme ez. Por, amelynek sohasem lesz vége. A képzelőtehetség nem pusztán gondolattermelés (gondolattársítás és kapcsolás), hanem —r ha szabad e kifejezéssel élnem — illusztrált gondolkozás. Alkotó elemei: a gondolat, mely a cicerone szerepet tölti be, és a kép, mely nem egyébb mint alakot és szint öltött vágy. Mindkettő egyenrangú fél. :— A gondolat tartalmat és értéket ád e lelkifolyamán, a vágy által rögtönzött kép viszont vonzóvá, kellemessé teszi a máskülönben fárasztó képzelődést. A képzelőtehetség nagy értéke abban van, hogy az embert a véges tuclás és való szűk korlátái közül kiszabadítja s megnyitja számára (csak az Én által értékelhetően) a sejtésnek és a vágyak teljesülésének végnélküliségét. A képzelőtehetség az a bűvös palást, amely ledönti az időnek és a térnek határait s az Én t abba a milieu-be halyezi, ahová az eljutni igyekszik. Kétségtelen, az emberiség legszerencsésebbjei azok, akik a képzelőtehetséget magukénak mondhatják. Sorsuk sokban különbözik a legfényesebb sorstól, de a legtartalmasabb életet ők érik. Schopenhauer mondja, hogy az ily lélek olyan, mint valami derült, meleg, vidám szoba karácsony éjszakáján, decemberi hó és fagy közepette. Nagy áldása a képzelőtehetségnek, hogy egyensúlyozó, nivelláló ereje nemcsak reakciót, de — és ez abszolút egoizmus — kívánt hatást is eredményez. — Szomorúságunkban vigasztal, szenvedéseinkben „jó napok“ reményével biztat s nélkülözés idején dúsan terített asztalok közé vezet. Ezért mondja Rousseau „Vallomásaiméban : „Mivel képzeletem elég gazdag, hogy minden helyzetet ábrándképekkel diszitsen, eléggé hatalmas, hogy elragadjon, ugyszólva tetszésem szerint egyik helyzetből a másikba, kevéssé lett volna fontos rám nézve, mily helyzetben vagyok valóban. Nem lehettem oly távol, bárhol voltam is, a legfényesebb kastélytó1, hogy a legnagyobb könnyűséggel bele ne képzelhettem volna magamat. Már ebből következik, hogy az a legegyszerűbb foglalkozás is, mely a lelket legszabadabban hagyja, az felelt volna meg nekem legjobban....“ Schopenhauer pedig igy ir ,,Életbö!cselet“ ében: „Az egyedüllétben kinyilvánul, kinek mije van önmagában: ott biborában is nyögi szegényes egyéniségének el nem hárítható terheit az ostoba, mig a tehetséggel megáldott ember a legsivárabb környezetet is benépesíti és megélénkíti gondolataival“. S vájjon érezte e a rabság kínját és gyötrelmét Cervantes, ki az algíri gálya kemény padján álmodta meg Don Quixote csodálatos kalandjait ? Bizonyára : nem. Testét talán roskadásig kiuozta az evező rúd s ki tudj’, hányszor égett háta a durva matrózok korbác sütéseitől s hány sebből vérzett — de szinesen álmodó leise a pihenés óráiban visszavitte őt hazája földjére, Henaresbe s mig lelkét az eszme és anyag, ábránd és valóság örök küzdelme foglalkoztatta — fölejtette kétségbeejtő sorsát De a „képzelőtehetség minden emberi nagyság mustármagja“ is. S mivel igazi emberi nagyság csak a gondolatban épülhet — ami része a képzelőtehetségnek — joggal nevezhetjük a képzelőtehetséget az emberi érték kategorikus impe- rativusának. tudomást szerez mindenről. Szokásává, válván az érdeklődés, egész nap alig tesz egyebet, mint híreket szerez és viszi, adja tovább ; szinte hozzá illőnek tartja, férje magas hivatalához az efféle alkalmazkodást, amiért is kijár neki a dicséret; hogy az Isten is harangozóuénak teremtette! Ott is terem nyomban ; mosolygó arckifejezése elárulja csalhatatlan számításának ama biztos tudatát, hogy az újdonsült, friss újságért egy kis reggeli kávé szívesen kijár. Szokott köszöntőjét nyájas bólongatásokkal megtóditván mondja : — Kezeit csókolom! Szerencsés jóreggelt kivánok ! Erőt egészséget az éjszakai nyugodalom után, ha volt! Áldás, békesség a ház urának és asszonyának az egész napra ! (stb. stb.) És megfelelő illemtudássa1, csak amikor megkapja mondókájára a neki „dukáló“ választ, hogy „hasonló jókat kivánunk !“ tartja elérkezettnek az időpontot, hogy az oly kíváncsian lesett újságot következő rövidséggel mondja el: — Jaj, leikeim ! még a hátam is borzong, azt se tudom, hogy hol kezdjem el. Hát amint az uram máma reggel harangozni ment el — mivel mindig vaiamelyessel korábban szók elmenni, mint amikor harangozni kéne, mert tetszik tudni a geleszta férög szokta bántani az anya méh belső részét szegény embörnek, s mindennap egy pohár pálinkával nyomja el a nagykocsmába, hogy ne háborgassa annyira, mivel hogy tetszik is tudni, elverte tavaly a jég a szőlőket, nem tudtunk pálinkát sem főzni, pedig de jó szokott nekünk lenni, a boldogult Trézsi néni főzte ki a mienket mindenkor, Isten nyugosztalja ! az pedig nem körösztölte ám mög soha egy csöpp vízzel sem mindaddig, mig olyan bajba nem került, hogy az egyetlen leányát férj - höz nem adta; de hol is hagytam eh a szót ? — hogy el ne akadjak, hát amint az én uram kilép a nagykorcsma ajtón, ott találja az én uram a csendőr urakat egy őrrel. Jaj hékám! — mondok az én uramnak — nem törte fel ijedtében kedet ott menten hétszer a nyavalya? mikor meglátta a tollasokat? — Nem engem ! mondja az én uram. Mitől ijednék én* meg? mikor se tudója, se látója nem vagyok semminek! Mindjárt azt kérdik az én uramtól, hogy nem találkozott-e valahol B.-vel? mivel hogy azt keresik nagyon. Az én uram nem értette meg, hogy mit akarnak, mivel hogy tetszik tudni, egy kicsit nagyot hall, — még az öreg harang szavát is csak csöndes, tiszta, világos idővel érti meg, — hát azért a csendőr urak majd neki estek, oly mérgesek voltak ; ha ott nincs a körösztfi, az őr, aki pártul fogja, Isten tudja mi lesz az én urammal; — az magyarázta aztán ki a csendőr uraknak, hogy egy kicsit halkabban köll az én urammal beszélni, mert csak úgy érti meg a szót. — Szerencsére éppen odaért a nagyszavu N. esküdt kománk is, aki valahogyan eligazította a csendőr urakat arra fölfelé. — Hiába szabadkozott most már az én uram is, hogy elkésik a harangozástól. Nem baj, ha kicsit később lesz is — mondja a koma, — csak visszaszólította a korcsmába. Az embör mög nem is bánta, mivel hogy annál nyugodtabb lesz a gelesztája. Itt aztán a koma, mivelhogy tetszik tudni, az beufentös embör, azt suttogja a füli be LUHTNAH-féie hölgy-, úri- éj gyermekcipők, jundulok. Kalapok, sapkák, nyakkendők. Nyári ruhaszövetek, sima és mintás eponge, crepon- és sáda újdonságok sefymek.bSz2lfa3ok.^Csipkék ; Ulazókosarak. Börőndök. Fonott bútorok Legnagyobb választékban és legizlésesebb kivitelben beérkeztek I Plrnltzer József és Fiai áruházában Szekszárdon.|
