Tolnavármegye és a Közérdek, 1914 (25./10. évfolyam, 1-104. szám)
1914-06-29 / 52. szám
2 A kinevezett tisztviselők. Első hallásra erősen konzervativnek, sőt antidemokratikusnak tetszik, de azért meg lehet érteni azt a felfogást, amely a képviselőház közigazgatási bizottságában a vármegyei reform tárgyalása közben megnyilatkozott. Ennek a fölfogásnak hívéi azt az aggodalmukat fejezték ki a kinevezési rendszerrel szemben, hogy az leszoríthatja a vármegyék igazgatásából azokat a tör- zsökös családokat, amelyeknek a közigazgatásban évszázadok óta tevékeny és döntő szerepük van. Azon a gondolaton épül fel ez a fölfogás, hogy mindenki nagyobb szeretettel, ragaszkodással viseltetik a hely iránt, a mely a szülőföldje és még inkább a szőkébb földterülethez, amely az apjának, öregapáinak, sőt szépapáinak lakóhelye, böícsőringatója volt és ma a temetkező földje. Hiszen a városi életben, amely nem mondható antidemokratikus szelleműnek, egy-egy polgármester, vagy tanácsos választásánál előbbre helyezik a „mi fiunkat“, „városunk szülöttét“, akit tehát nemcsak, a hivatali kötelességtudás, hanem a lokál- patrióta érzés, a polgártársaihoz, „véreihez“ való erősebb közösség is sarkal, ösztönöz arra, hogy városáért minél több jót, szépet és nagyot tegyen. A régi vármegyei közéletben, amikor a hivatalnoki fizetések nem állottak arányban a hivatal tennivalóival, az anya vármegye iránt való lelkesedés pótolta, ami a honoráriumban hiányzott; és ezért kellett, hogy a vármegyei alispánt, a főjegyzőt, a szolgabirót ilyen erősebb kapcsok fűzzék a területhez, amely az ő működéséül kijelöltetett. Ez azonban nem jelentheti azt, hogy a vármegyei közigazgatás egy azon társadalmi rétegnek, vagy bizonyos szánni családoknak előjoga, szabadalma maradjon. Hogy valaki nem csupán annak a vármegyének, vagy városnák lehet jó, példás tisztviselője, a melyben született, a honnét a családja leszármazott, arra elegendő példáink vannak. A magyar haza egyes részei nincsenek olyan távol egymástól és any- nyira nem idegenek egymáshoz, hogy az egyik vármegye fia ne tudna mély gyökeret verni a másik vármegye talajában és ne viselje ennek gondját olyan szeretettel, A geszti pap. — Lovassy Andornak »A bihariak« cimü most megjelent könyvéből. — Mikor Világos után beborult az ég, nagy csöndesség lett Magyarországon. A fegyvereket elásták a kútba, pincék mélységébe és senki sein beszélt többé politikáról, szabadságról Csak titokban súgtak búgtak az emberek, csak titokban könyeztek, sóhajtoztak. A nemesi kúriák kapuit bezárták, se zene, se nóta nem hangzott el ottan. Az 50-es évek vége felé derülni kezdett az idő, földerültek a lelkek is. Mindenki várta a hajnalhasadást. Különösen egyházi téren lehetett, észrevenni a tavasz közeledtét, mert a református egyház ősi jogait némiképp tiszteletben tartotta a hatalmas miniszter, Bach Sándor is, még ő se mert harcba szállani a jó Istennel. Az egyházi dolgok megvitatása végett Nagyszalontán, ebben az ősi hajdufészekben, sokszor összegyűltek Bihar vármegye protestáns vezetőemberei. Ilyen alkalmakkor kinyíltak a geszti kúria kapui, hol Tisza Lajos és áldott emlékű felesége, Teleki Julia grófnő, magyaros vendégszeretettel fogadták a „traktuális gyűlés« egyházi és világi tagjait. Nagy ebédek, nagy dinum-dánumok voltak ilyenkor a Tisza háznál s a társaság éltető lelke, a mindig jókedvű, mindig vidám geszti pap, Szabó József volt, kit Mozgolány néven ismert az egész vármegye. Derűt, fényt, napsugaras napokat varázsolt maga köré a geszti pap, ki mindig gonoszságon törte a fejét. Egy ilyen nagy ebédre, többek közt, meg mintha itt született volna és mintha itt szökött volna ágakba a családfája. Amint pedig egy-egy vármegyének nem lehetnek meg az örökös kormányzó családjaib a tisztviselői pályára egyedül jogosított elemei, azonképen nem lehet azt hozzákötni az egész országbajt se bizonyos osztályokhoz. Kétségtelenül nem csak méltánytalanság, a múltakkal szemben való hálátlanság, de nagy hiba lenne, ha a vármegyei közigazgatást egyszerre, hirtelen fölcserélnék uj emberekkel, uj rétegekkel, amelyek által az érzéketlen bürokratizmus érvényesülne a közigazgatásban, amely tagadhatatlanul sok szeretetet, figyelmet, jóságot, a helyi viszonyok pontos ismeretét követeli mindazokkal szemben, akiknek sorsát a közigazgatás intézi el. Bizonyos, hogy ezeket a kellékeket könnyebb feltételezni azokban, akik a kenyérkereseten kívül tradíciónak is tekintik a vármegyei szolgálatot, akik a maguk pályáját szinte elválaszthatatlannak tekintették a vármegyéjük sorsától. De ezek az érzések kifejlődhetnek és ki is fejlődtek másokban is, akik hivatásul a vármegyei tisztviselői pályát választották, akár abban a vármegyében, ahol ők és eleik születtek, akár más vármegyékben, ahová elszármaztak. És ki fognak fejlődni azokban is, akik előtt — amint Tisza István gróf beszédében mondta — épp az uj törvény nyitja meg a közigazgatásban való érvényesülés útját, ha arra tehetségük és rátermettségük van. Ez a rátermettség, a ‘hajlam és a képesség fogja megszabni a jövő Magyar- országában az emberek útját, — nem a leszármazás. Szűk látókörre vall az a nézet, mintha a történelmi középosztály gyermekei — maradjunk meg ennél az elnevezésnél — egyedül, vagy leginkább a vármegyei szolgalatra tennének utalva a pályaválasztásnál. Hiszen egyre több-többen vannak közülök a mérnökök, ügyvédek, bankhivatalnokok, orvosok, sőt a vállalkozók, nagy iparosok, a kereskedők között, a nélkül, hogy ezeket a hivatás-köröket idegen, vagy sikamlós területnek kellene érezniök. Viszont a vármegyei szolgálat eddig is eléggé keveredett olyanokkal, akiknek apja, vagy nagyapja egyszerű kisgazda, tanító, földmives, vagy TOLNA VÁRMEGYE és a KÖZÉRDEK hívták Tiszáék Etédy József nagytiszteletü urat, a mezőgyáni papot is feleségével, a nagytiszteletü asszonnyal együtt. Nosza, rögtön bement Nagyváradra az Etédy pár és kellőképpen kiruházkodott az ünne- pies alkalomra. A nagytiszteletü ur — előírás szerint — huszonkilenc pitykés atillát, vadonat uj harmonikaszerü csizmát csináltatott magának, melynek talpába nyikorgót is tett a kőrösparti csizmadiamester; a nagytiszteletü asszonynak pedig krinolinos selyemruhát varratott Etédy József, a lábára pedig cugos brünni topáukát szabatott. Néhány nap múlva ekhós szekérrel csengős- bongós lovakkal berobogott a mezőgyáni pap a geszti kastély udvarára, hol már összegyűlt a vármegye sziue-java. Mikor a szekérből ki akart szállani Etédy Józsefné, alig tudott kiszabadulni hatalmas krino- linjával az ekhó alól, mikor pedig a kastélyba föl akart menni, a lépcsőnek mind a két szárnyas ajtaját ki kellett nyitni, hogy beférjen rajta. Az ebéd ideje elérkezett. Az asztalfőn ült Tisza Lajosné, a vendégek pedig rang szerint, rendre egymásután. Etédynével szembe jutott a geszti pap, Mozgolány, aki mindjárt észrevette, hogy a nagytiszteletü asszonynak valami testi gyötrelme van, mert hol zöldült, hol sárgult A második fogásnál oda súgott neki : — Nagytiszteletü komám- asszony, talán eltörött az abroncs ? A szemérmetes papné elpirult és tétovázva igy szólt: — Nem az abroncs tört el komám- uram, hanem a brünni cipő gyilkos módon szorítja a lábaimat. — Az a legkisebb baj, vesse le, nagytiszteletü komámasszony, hiszen úgyis hosszú lesz az ebéd s a vége feléimét fölhúzza. kisiparos volt, akiknek tehát nem a származás adott ajánlólevelet a nemes vármegyéhez. A közigazgatás államosítása a maga természeténél fogva erősebb fegyelmet, a kötelességérzetnek nagyobb mérvét kell, hogy kifejlessze a vármegyei hivatalnokokban. Nem annyira azért, mert a tisztviselők a kormánytól fognak függeni, hanem a miatt, hogy az ellenőrizett fegyelem és a méltányolt ügyszeretet és buzgalom nyitja meg az előmenetelnek az útját. Ez kell, hogy a döntő legyen ; ez választja ki a közigazgatásban az arra valókat és az oda nem alkalmasokat. Meg vagyunk győződve, hogy az ilyen kirostálás mellett a vármegyék mai tisztviselői túlnyomó részben a helyükön maradnak és igy is többségben lesznek közöttük annak az osztálynak tagjai, akiket tényleg meg kell tartani a közigazgatásnak, amig csak lehet. De azáltal, hogy ha mind nagyobb számmal fognak odakerülni a más rétegekből valók, olyanok, akiknek a tehetségük és ambíciójuk szerez ott helyet és érvényesülést, se a nemzetnek, se pedig a közigazgatásnak, se a társadalomnak semminemű veszedelme nem származik. Ha az ország sorsát nem kellett félteni olyan miniszterektől, államtitkároktól, táborszernagyoktól és kúriai biráktól, akik az ősök nélkül való szürke polgári családból, minden történelmi tradíció biztatása nélkül indultak el a közpályára és jutottak el nagy, felelősségteljes hatáskörökbe, akkor a vármegyei szolgálatot is nyugodtan megoszthatják a polgári elemekkel azok a családok, a melyek eddig annak legtöbb polcát betöltötték. 1914 junius 30, HÍREK. — Orvosi kinevezés. A király dr. Ireer József orvost, özv. dr. Treer Józsefné fiát, katonai főorvossá nevezte ki. — A bíróság kö.éböl. Az igazságügyminiszter dr. Kun László tamási kir. járásbíróság! jegyzőt a soproni kir. törvényszékhez helyezte át. — Jutalom. A tanítók Eötvös alapjából a folyó évre Nagy Mariska tanítónő jelöltnek, Nagy Béla kir: segédtanfelügyelő leányának 100 . kor. jutalomdijat szavaztak meg. — Á külsősomogyi ref. egyházmegye f. hó 29-én Berzsenyi Sándor és Nemeth Pal elnöklésével Légrádon tartja évi közgyűlését. — A biz jó lesz ! — szólt a mezőgyáni papné és csakugyan szép csöndesen, észrevétlenül lehúzta a cipőit ; de alig hogy lehúzta, a gonosz Mozgolány átnyúlt a lábával az asztal alatt és egyik cipőt jobbra, a másikat meg balra rúgta el. Már közeledett az ebéd vége, mikor Etédy Józsefné kapkodni kezdett a lábával a brünni cipők után. A feketekávét is megitta mindenki, sőt a háziasszony is fölkelt az- asztalfőn. Mindenki fölállott, csak a mezőgyáni papné maradt ülve. — Mi a baj, nagytiszteletü asszony ? — kérdezte Tiszáné. Szegény Etédyné majd a föld alá sülyedt és pironkodások közt igy szólt : — Jaj, méltó ságos grófnő, valami — kutya lehúzta a lábaimról a topánkát. Nagy hahota, nagy kacagás támadt erre, végre is megtalálták az elveszett jószágokat az asztal alatt. * Nagy Szalonta város 1847 ben földig leégett, a templom és torony is a lángok martaléka lett. Pár év múlva uj, díszes templomot és tornyot építettek a református hivek ; a torony tetejére pedig villámhárítót peckeltek ki. Büszke volt rá minden szalontai ember, de legbüszkébb volt Sinka Pál uram, a csizmadiacéh atyamestere. Egyszer a gimnázium előtt ácsorgott Sinka Pál uram, akkor is a toronyban gyönyörködött. Arrafelé ment éppen Mozgolány s n'agy büszkén igy szólt hozzá a derék csizmadia : — Ja, tiszteletes uram, ugy-e, hogy nincs ilyen cmda Geszten ? — Miféle csuda ? — Hát nézze, ott a torony tetejében a
