Tolnavármegye és a Közérdek, 1914 (25./10. évfolyam, 1-104. szám)
1914-05-28 / 43. szám
XXtV. X. éyfoiyam, 43. szám Szehszárd, 1914 május 28. Előfizetési ár: Egész évre ....................16 korona Fél é vre..........................8 » Ne gyed évre .... 4 » Egy’ szám ára .... 16 fillér. Hirdetési árak: Árverési hirdetések: 35 petit sorig 8 kor., további sor 30 f. — Nyilt- jér: garmond soronként 40 fillér. POLITIKAI HETILAP. Az orsz. m. kir. selyemtenyésztési felügyelőség hivatalos lapja. Megjelenik hetenkint kétszer: hétfőn és csütörtökön. Szerkesztőség telefon-szám: 18—24. — Kiadóhivatali telefon-szám: i8—II. Szerkesztőség: Bezerédj István-utca 5. szám. Ide'küldendők a lapot érdeklő összes közlemények. Kiadóhivatal: Béri Balog Ádám-utca 42. szám. Az előfizetési pénzek és hirdetések ide küldendők. Néptanítók, ha az előfizetést egész évre előre beküldik, 8 korona. Főszerkesztő : Dr. LEOPOLD KORNÉL. Felelős szerkesztő : BODNÁR ISTVÁN. Főrhunkatárs : FÖLDVÁRI MIHÁLY. Laptulajdonosok a szerkesztők. Kossuth Ferenc Kossuth Ferenc sokat szenvedett testét ma adják vissza az anyaföldnek. E pillanatban, mikor e sorokat írjuk, harangzúgás tölti be Budapestet s talán éppen most nyilott meg Kossuth Lajos mauzuleu- mának hatalmas vas ajtaja, hogy „a fiú megtérjen az ö atyjához. Kossuth Ferenc érdekes életet élt, vagy jobban mondva, — harcolt végig. A szabadságharc vérbefojtása után a 7—8 éves gyerek osztozik nagynevű édes atyjának a sorsában, a száműzetés keserű kenyerében. Ma is élő testvérével idegen légkörben, idegen ország földjén nő fel, mint az árva tölgy az óriási homoksivatagban. Az ott hagyott nagy Magyarországból csak egy kis szigetecske marad meg számukra, ahol még magyar szót hallhatnak, magyar szellemet szívhatnak be, édes atyjuknak torinói remete lakháza, de amelyet köröskörül már folyton nagy tengerár csapkod, az idegen kultúra, az idegen élet nagy hullámverése, amely ellen bárhogy küzdjenek is, végtére mindakettőjüket mégis elsodorja. Kenyér után kell nézniök, hiszen atyjuk is valósággal nélkülöz. Belevetik tehát magukat az élet nagy forgatagjába s mindketten derakasan partot érnek. Kossuth Ferenc lehetett volna kiváló szobrász, avagy festő, mindkettőhöz hatalmas talentuma volt, de a reálisabb kenyérpályát, a mérnökit választotta, ahol szintén becsülettel helyt állt. Atyja halála után innen szólította haza az országos politika. A Kossuth Lajos holttestének szánt diadalut Kossuth Ferencnek is szólott. A nemzet nemcsak gyászolt, de ünnepelt is. Az egész ország tárt karokkal, virág esővel várta. Újra elfogta a nagy Kossuth-láz Magyar- országot. Kossuth Ferencben mindenki atyja nyomdokainak hű követőjét, a nagy nem- zet-szabaditót látta sr itt kezdődik Kossuth Ferenc tragikuma. 0 mint világlátott, sokat tapasztalt, nagy életiskolát kijárt férfiú a legelső perctől kezdve tisztában volt vele, hogy a politika csakugyan a megalkuvás tudománya, az örökös negáció inkább csak kölönce s nem előbbre vivő izomereje a nemzetnek. Igyekezett tehát a helyzethez alkalmazkodni. Óvatosan lecsiszolgatta az élesebb ütközési pontokat, a kormányképesség céljából itt is, ott is megtörtént a nagy elvkikapcsolási művelet, míg óriássá dagadt pártja, amint akkoriban hirdették, elveinek teljes fenntartásával a kormányképességig is eljutott. Csakhogy a déli gyümölcs módjára becukrozott s az ecetes uborka módjára besavanyított politikai elvek — az együtterjedés következtében fel- feszitették és végezetre is teljesen kirúgták a koalíciós bödön fenekét. Kossuth Ferenc, ha ekkor, békés hajlamaihoz híven, teljes erejével odaáll a mérsékeltebb irány-* zathoz, még sokat megmenthetett volna pártja és a nemzet számára. Az ugvneve- zett harcias párt, a verekedők csoportja semmiesetre sem került volna túlsúlyra, kialakult volna egy mérsékeltebb ellenzéki irányzat, elmaradtak volna a hírhedt parlamenti botrányok, verekedések s dolgozhatott volna a parlament Pavlikok, Gerők nélkül is tovább. Csakhogy a nemzet végtelen kárára éppen ebben a kritikus pillanatban elfogyott Kossuth Ferenc hatalmas testi és nem mindennapi lelki szervezetének energiája, sokat betegeskedve, • nem tudta magát nagyobb dologra elszánni, szakítani a jövőért a negációt hirdető múlttal, a tradíciókkal s amikor legjobban kellett, nem volt hozzá lelki ereje, hogy egy bravúros huszárvágással önkezűleg szabadítsa meg magát a testéhez nőtt ikertestvértől, a népszerűségnek, talán a nevéhez fűződő nimbusnak kölöncétől. Úszni próbált az árral. Engedte magát vitetni kisebb emberek által. S a vége az, hogy a Magyar- országon eddig legnagyobb uralkodó párt szétfoszlott, mint a tavaszi köd, semmivé tette a fejetlenség, a párt-anarchia. Mindegy. Történt légyen bármi is, Kossuth, mint európai műveltségű, szélesebb látókörű politikus mindvégig megőrizte higgadtságát, disztingvált, fegyelmezett ízlése távoltartotta a botrányoktól s mindez lelki nagyságának bizonyítéka, a melyért méltó a haza minden fiának őszinte becsülésére. Illő kegyelettel tekintünk ravatalára, őszinte fájdalommal kisérjük szomorú vég- utjára. Elmúlása kétségtelenül nagy nemzeti veszteség. Neki ugyan a halál már megváltás volt, de még élnie kellett volna, amig legalább a harci zaj valahogy elül. így kétszeres fájdalom szorítja össze a lelkünket. Azt hittük, hogy legalább a halál engesztelője lesz a nagy gyülőlségnek s ime ma is csak a fenyegető öklöket látjuk a levegőben. Az ország miniszterelnöke el sem meTARGA. Milyen jó volna . . . Milyen jó, hogy kiürült már A zöldbe játszó abszint-es pohár. Milyen jó, hogy elhalkult a dal, Milyen jó, hogy egyszer minden Elpusztul, meghal. (— Milyen jó volna elsőnek lenni, Milyen jó volna menni, menni, Nemcsak álmodni színes álmokat: Akarni, tudni, szeretni büszkén, Bátran, sokat. —) Nilyen jó volna, milyen szép volna, Ka egyszer minden összeomolna, Ha egyszer minden zokogva értem, Mikor fehéren, némán vígan, Én is megértem. (— Mily csodás volna, mily csodás, Ha a fehér, tiszta Látomás, Kiről borús éjeken álmodozom, Megcsókolná egyszer a számat, S szólna': Ezt neked áldozom . . .) \ .. Milyen szép volna . . . Eh! Hiába már! Reszket a kezem, Úgy érzem: én is megérkezem . . . Kihal egy elhagyott, babonás vár, Es . . . Közömbös ajkak károgják: Kár érte, kár. Mácza János. Az albán lázadás. A „Tolnavármegye és a Közérdek“ eredeti tárcája. Irta: Koritsánszky Ottó „Ufula e fort e pelset amen e vet.“ (Erős ecet szétmarja a bögrét.) Albán közmondás. Az albán lázadással van tele az egész világsajtó. Hasábos cikkek mondják el az eseményeket. Közép-Albánia legtekintélyesebb családjának, a büszke Toptániak egyik leszármazottja, Essad pasa „fogva van“. A nagyhatalmak külügyminisztériumaiban szakadatlanul berreg a Morse-gép : önti az újabb eseményekről szóló híradást. S a minden világ- eseménynek legpontosabb szeizmográfja : a börze, a közgazdasági életnek egyébként sem sima színét még bullámzatosabbá teszi. íróasztalom valamelyik fiókjában elfekvő albán emléktárgyaimat szedem elő. (Engem erre szőrit a legújabb világesemény.) Egynéhány névjegy, levél, sok jegyzet, gyöngyfüzér s egyéb jellegzetes török-albán tárgy. Az egyik névjegyen néhány odavetett francia szó ; köszönet valamiért. Másik felén a név: Abdi bey Toptan. Essad pa sának közeli atyjafia, a lentjártamkor folyt albán-felkelés egyik legintelligensebb vezetője, akinek tiranai „kastélyában“ szives meghívására kellemes órákat tölthettem Ez a névjegy, a mai világesemények közepette, visszaviszi gondolatomat két év előtti albániai utazásom egyik érdekes epizódjára, amelyet időszerűnek látok mostan elmesélni. Románul, a medvetermetü hajókamererier felhívta figyelmünket, hogy Valonában, hol hajónk néhány óra hosszat vesztegel, szálljunk ki és menjünk be a tengerparttól mintegy 20 percnyire fekvő városba. ídárman voltunk a vállalkozók. Egy rőtbajuszu németországi professzor, aki a nyári kánikulában, amikor mindenki menekül Korfuról, 6 hetet töltött ott — szöcske-fogdozás- sal; egy orosz újságíró, meg én. Ali és Jasso, két jóképű hajószolga, a kikötés körül szorgoskodott. A partról pedig nagy bárkákkal közeledett a kikötő tarka lakossága. Részben, bogy a hozott görögországi áruk kirakása körül segédkezzék, részben, hogy a hajé körül ólálkodjék s kolduljon. így gjmrsabban telik ideje, ami oly végtelen lassan múlik különben itt a semmittevő álmatag Keleten . . . A parton török katonák kaki sárga darócruhában. Naphosszat itt állanak a tengerparton és várják, vájjon jön-e bajó, avagy leereszkedik-e öszvéren utazó hegyvidéki, aki — ha nem is tud újságot mondani — puszta megjelenésével egy kis változatosságot visz a szörnyű egyhangúságba. A katonák, a polgárok — agák és koldusok, — gyerekek és nagyok, mind-mind kobu- lojóznak. Pörgetik az unaloműző gyöngyszemeket szárazra aszott és a cigaretta dohánytól sárgára festődött ujjaik között. Elvonul egy sereg előkelő ember. Mindnyájan köszöntik. Miért? Kik azok,.? Mit törődnek vele! De látják: azoknak borostyánból van a kobuiójuk. A kobulojó még az előkelőség, a fensőbbségnek is fokmérője itt. Nikolaides Piczin, a pocakos görög előtt is haljonganak. (j a városka legvagyonosabb embere. Kis boltja van és valamelyik hajóstársaság ágense. Kényelmes, de leleményes : olcsó bécsi vacakot drága pénzen sóz el a töröknek s albánnak. Gyűlölik, de félnek tőle. Nem törődött ak-
