Tolnavármegye és a Közérdek, 1914 (25./10. évfolyam, 1-104. szám)
1914-01-01 / 1. szám
Előfizetési ár: Egész évre . . ,16 korona Fél évre .................. . 8 > Ne gyed évre V .... 4 » Egy szám ára .... 16 fillér. Hirdetési árak: Árverési hirdetések: 35 petit sorig 8 kor., további sor 30 f. — Nyílttéri garmond soronként 40 fillér. POLITIKAI HETILAP. Az orsz. m. kir. selyemtenyésztési felügyelőség hivatalos lapja. Megjelenik hetenkint kétszer: hétfőn és csütörtökön. Szerkesztőség telefon-szám: 18—24.-—Kiadóhivatali telefon-szám: 18—II. Szerkesz tőség: Bczercdj István-utca 5. szánt. Ide küldendők a lapot érdeklő összes közlemények. Kiadóhivatal: , Béri Balog Ádám-utca 42. szánt.’ Az előfizetési pénzek és hirdetések ld« küldendők. Néptanítók, ha az előfizetést egész évre előre b«— küldik, 8 korona. Főszerkesztő : Dr. LEOPOLD KORNÉL. | Felelős szerkesztő : BODNÁR ISTVÁN. Főmunkatárs : FÖLDVÁRI MIHÁLY. Laptulajdonosok a szerkesztők. Az uj év küszöbén. Mikor az ember nagyon göröngyös utón halad, csak alig várja, hogy egyszer már végére érjen. így vagyunk az elmúlt esztendővel is. Sok keserves bajjal, küzdelmes fáradtsággal járt, nem bánjuk, ha elmúlik. Milyen különös is az emberi természet? Az időt okolja, ha munkájának, céljainak eredménye nem oly sikeres, mint ahogy azt magának elgondolta, bekövetkezését ahogy várta és remélte. Mi tehát voltaképen az’idő? A költő „sebesszárnyu sasnak“, „vén fának“ nevezi, mit a zivatar villáma tép, ráz, dönget. A takarékos ember pénznek gondolja, mely földi ragyogást, hatalmat, tekintélyt, pompát, fényt teremt. A tudós bölcselő meg azt állítja, hogy lényegét tekintve idő tulajdonképen nincs. Mivel amit mi időnek képzelünk, azt egyedül az emberi gondolkodás teremtette, olyan mint a mennyiségek között az arányszám, a létezésnek, cselekménynek hosszabb vagy rövidebb tartama. Midőn tehát napról, hétről, hónapról és évről beszélünk, tulajdonképen olyan mértéket emlegetünk, mint mikor a hosz- szuságmértékeket méternek, deciméternek, centiméternek nevezzük. Vájjon a méter oka-e annak, ha a -szövet minősége nem valami dicséretre- méltó. A sámfát okolhatjuk-e a cipő rosz- szaságáért ? Kétségtelen, hogy nem. Tenger az élet, melynek morajló hullámai recsegtetik, ropogtatják könnyű járó- művü, törékeny sajkánkat. Ha társadalmi életünket az óceán örökösen mozgó végtelenségével hasonlítom össze, a hullámtorlódásnak okozóját emberi gyöngeségünkben és tehetetlenségünkben, vagyis önmagunkban kell keresnünk. Panasszal vagyunk eltelve az 1913-ik év iránt. Szinte babonás félelemmel vártuk az elmúlását, mintha az emberek által alkotott időmérték oka volna a mi szenvedéseinknek, nyomorúságunknak. A társadalmi hullamtörés csak úgy, mint a tenger zúgva romboló viharja, vészt, pusztulást okoz. Az elmúló év a közgazdasági válságok ideje volt. Pusztító ereje szegényt és gazdagot egyaránt sújtott. Nem az idő, de legtöbbször az emberi társadalom önmaga idézte elő vesztét, pusztulását. Ha tehát az emberiség azt óhajtja, hogy a jövendő szebb, jobb, eredményesebb legyen a múltnál, törekedjék a társadalmi túlkapások megszüntetésére. Minden ember öe.ru'uh Al’at jpárkodjék' orvosolni. — Kevesebb önzés, több felebaráti szeretet vezérelje cselekvéseinket. Mások gyarlóságai iránt viseltessünk türelemmel. Ne feledkezzünk meg a tekintély tiszteletéről. Bár ezen tanácsunkat a társadalom minden egyes tagja megszívlelné. Akkor kevesebb lenne az élet tengerének hullámverése. Jobb, szebb és boldogabb jövő várakoznék ránk, melyben hogy minden olvasónknak bő része legyen, az uj esztend# határmesgyéjén tiszta szívből kívánjuk. Figyeld.„1913“ hátrahagyott levele. Közli: Padányi Andor. Visszatérek őseimhez, akik engem nemzettek és elmerültek a minden Idők közös sírjába, a Múltba. Tudom, emlegetni fogtok, mint sok más nagy elődömet, de megemlékezéstek nekem már nem árt és nem használ ; mert én bizonyos vagyok abban, amit ti magatok felöl nem tudtok, hogy én megsemmisülök. Az a Múlt ahová én visszatérek, az Idők Múltja, nem az a múlt, amin ti elábrándoztok. A ti emlékezésiek, a ftt múltatok az az én, .az a mi hagyatékunk. Ne tévesszetek engem majd össze pl. a bal- kánháboruval, a magyar parlamentarizmus csődjével, a gyülölség perzselő tüzével, az özönvíz romboló hullámaival. Ezek az én hagyatékom. Éljetek vele, de engem, a kimúlt öreg esztendőt ezért se hálával, se szidalommal ne illessetek. E* visszatértem őseimhez, az Idők Múltjába, ai»i nincs, ami csak név — fogalom nélkül. Nektek sok dologról nincs fogalmatok, mégis beszéltek róluk, hát engedjétek meg, hogy utolsó perceimben és is említhessek egy olya» ! nevet, aminek fogai mn nincs éti: Talán hasznát veszitek ezen felvilágosításomnak, men sok öröm nevét hallottam ajkaitokról elhangzani. Mindig úgy beszéltetek róluk,, mintha azok tartalmas fogalmak lennének ; pedig ők is csak nevelt, mint az a múlt, ahol mi nem vagyunk. Ti vagytok, voltatok és lesztek. Sorsotok nem egy. a miénkkel, ha akarjátok sem múlhattok el. A ti létetekben ez a — sors. Ne ámítsátok hát amagatokat a .mi sorsunkkal, ne mondjátok : minden elmúlik az Idővel, mindent megEgyre távolabb tetöled. Mimóza, mikor tavaszról beszéltél S szárnyat adtál a merészálmu hithez, Gondolhattam-e, hogy ily sebten itt lesz, Hogy ily korán eljö a zord, kemény tél! Nem daloltam, csak egy-két árva strófát, Nem voltam én, csak egy tavaszra, boldog — S belepnek már kis, zuzmarás koboldok, Mint verébraj a hótól roskadó fát. Utamra kósza árnyékok vetődnek És megyek — egyre távolabb tetöled; Az emlékek is sorra elmaradnak. Csak kettőt őrzök (ó, van örök emlék!) — Táros csengését bnesuzó szavadnak, S egy őszi napnak vadgalambszinselymét .. . Mért este jötiél ? . . . E néma boltívek alatt én Rég elfeledtem: mi a napfény, Ez örök árnyu cinterem Minden szint szürke folttá mos szét — (S az én szemem, szegény szemem Egy régi fénytől kapatos még!) Jó estét — Így köszönsz belépve, — Hadd maradok itt te veled... Jó estét — felelek. S elindulok lassan elédbe, Kezem — kinyújtva, botorkálva, Mint, ha kilép a napsugárba Ki bus börtön falak közt él... Mért este jöttél ?------RÉ DEY TIVADAR. Szilveszter-éj. Jean Paul után. Szilveszter-éj közepén elhagyatva állt egy öreg ember az ablaknál és kétségbeejtő aggodalommal tekintett föl a mozdulatlan, örökké fen séges égre, majd lenézett a nyugalmas, tiszta fehér földre, ahol most nem volt olyan örömtelen, álmatlan ember, mint ő . . . Közelében a sírja, a melyet nem az ifjúságnak üde zöldje, hanem csupán az aggkor hava födött be. Egész hosszú életéből nem hozott magával egyebet, mint csalódást, bűnöket, nyavalyákat, elsatnyult, beteg testet, sivár lelket telve gonosz hajlamokkal és szenvedélyekkel és töredelmes, bűnbánó öregséget. Szép ifjúkorának napjai kísértetekként je Ientek meg előtte és visszaidézték azt a szép reggelt, amikor atyja először vitte öt az élet ke- resztutjához, amely jobbra az erény napfényes utján egy csendes nagy országba vezet, csupa angyalokkal, világossággal és bőséggel ; és balra lecsalogat a bűnök vakondtúrásain át egy csepegő méreggel, sziszegő kígyókkal és tikkasztó párákkal teli sötét űrbe. Oh, a kígyók szorongatták testét és a méregcseppek égették nyelvét és ő most már tudta, hova jutott. Félig magánkívül, kimondhatatlan fájdalommal kiáltott az éghez : „Add vissza ifjúságomat ! Óh atyám, vezess el még egyszer a keresztutra, hogy másként válasszak !“ De atyja örökre elköltözött és ifjúkora elmúlt. Lidércfény imbolygóit a mocsarak fölött és eltűnt a temetőben ; és ő igy szólt : „íme az én balga napjaim!“ Egy csillag hullott le, végig villant az égen és megsemmisült a földön. ,,Ez vagyok én“, monda vérző szívvel és sebét tovább marcangolták a megbánás kigvófogai. Izgatott képzelete lopva járó holdkóros alakokat látott a háztetőkön, a, szélmalom fenyegetően emelte karjait, hogy lecsapjon és az üre*. halottasházban otthagyott halotti álarc lassan la*- san az ö vonásait vette föl. Lelki küzdelme közben egyszerre a toronyból uj évi zenehangok ütik meg fülét, mint távoli templomi ének. Szive ellágyul. Végig tekint,, ameddig szeme ellát, végig a messze földön é* eszébe jutottak gyermekkori barátai, akik boldogabbak és jobbak voltak mint ö, akik boldog gyermekeknek szülői és szerencsés emberek é* igy sóhajtott: „Óh, én is tudnék könnytelen szemekkel szunnyadni az uj év első éjjelén, ha akarni tudtam volna! Óh, én is boldog lehetnék, ha a ti uj évi kívánságaitokat és intelmeiteket, drága szüleim, követtem volna.“ Ifjúkorára való lázas visszaemlékezése közben úgy rémlett, mintha a halottasházban az álarc megelevenednék, amely az ő vonásait viselte. Az a hit, hogy Szilveszter éjjelen a szellemeket és a jövőt meg lehet látni, átalakította a lárvát élő ifjúvá, aki kihúzza a tövist a lábából ; é* keserűen elébe varázsolta régi viruló alakját. Nem tudta tovább nézni, eltakarta arcát, ezer forró könny csordult 'szeméből és veszett el a hóban, azután csendesen, reménytelenül é* kétségbeesetten sóhajtott: „Térj vissza, ifjú koiy térj vissza !“ — — És az visszatért; mert az uj-év éjjelé» mindezt a borzalmas kdolgot csak álmodta. Még ifjú volt. Csak eltévelyedése nem volt álom. D»- hálát adott az Istennek, hogy még idejében visszafordulhatott a bűnnek ocsmány útjáról és rátérhetett a napsütötte útra, amely az áldásnak tiszta birodalmába visz. Térj meg te is, fiatal olvasóm, ha ezen a rossz utón indultál ! Ez a rettenetes álom lesz majdan a te birád. De ha egyszer te kiáltanád jajveszékelve: „Jöjj, vissza, szép ifjúkor !“ — az többé nem férne vissza. 6. Gy.
