Tolnavármegye és a Közérdek, 1913 (23./9. évfolyam, 1-103. szám)

1913-03-10 / 20. szám

20. szám

Szekszárd. 1913 március I0i

XXIII. IX. évfolyam.

Előfizetési ár:

Egész évre . < 16 korona.

E61 évre .... 8 „

Negyed évre ... 4 „

Egy szám ára , . 16 fillér.

előfizetéseket és hirdetéseket a kiadó- hlT.talon kívül elfogad a Molnár fél* könyvnyomda és papirkereskedés r.-t. Szekszardon.

Eovea izsmok ugyanott kaphatóit.

POLITIKAI HETILAP.

Az opsz. m. kin. selyemtenyésztési felügyelőség hivatalos lapja.

Megjelenik hetenkint kétszer: hétfőn és csütörtökön.

Szerkesztőségi teleíon-szám: 18 és 24. — Kiadóhivatali telelon-szám : 18 és ü.

Szerkesittüség :

"Bezerédj lstván-utca 5. szám.

Ide küldendők a lapot érdeklő össze közlemények.

Kiadóhivatal :

Béri Balog Adám-uíca 42.

Az előfizetési pénzek és hirdetések Idi küldendők.

Néptanítóknak,

ha az előfizetést egész évre előre t e küldik, 8 kor.

Főszerkesztő : Dr. LEOPOLD KORNÉL. Felelős szerkesztő : BODNÁR ISTVÁN. Főmunkatárs : FÖLDVÁRI MIHÁLY.

Laptulajdonosok a szerkesztők.

Arendezeít tanácsú uárosoKbajai.

A rendezett tanácsú városok itt is, ott is feltárják vérző sebeiket. Az óriási mérvben megszaporodott pótadó skorbut- szerü kiütései jelentkeznek mindenütt. Egy- ideig bírja a szervezet, de — kivált ha elhanyagolják a bajt — idő előtt belepusztul a beteg.

A nagy parlamenti herce-hurca háttérbe szorított Magyarországon mindent á ha valahol érzik az általa okozott sorvasztó hatást, a magyar városok ezek.

Az em poriál is műveltség, a nemzeti jólét és vagyonosodás eme iökusai lassan, de hovatovább egész biztosan elsenyvednek, mert a helyett, hogy gyógyítanák, egyszerűen — kuruzsolják őket. Néhány évvel ezelőtt ugyan sokat, talán nagyon is sokat foglalkoztak a városok ügyeivel. Lehetett ez egy kis koalíciós kortesfogás is, de derüre-borura beígértek nekik • mindent. Nagy segítséget, uj jövedelmi források nyitását. Szó volt a fogyasztási adók részleges átengedéséről, de ezt, felélődvén az örökségül átvett óriási pénztári készlet, már Wekerle Sándor lefújta.

Valami kis alamizsnát mégis folyósítottak a városoknak, amelyet a jelenlegi kormány is igyekezett valamicskével megfejelni.

Az volt azonban a baj, hogy ezzel a segítséggel, nem egyúttal a városokon isde csak a — tisztviselőkön segítettek. Ne értsen félre senki. Nagyon jól tudjuk és méltányoljuk mi azt, hogy jó városi adminisztráció, csak jól dotált városi tisztikarral lehetséges. Nem sajnáljuk senkitől sem ama bizonyos „garast A bár viszont teljesen igaznak kell elfogadnunk azt az itt, mások által már felvetett panaszt, hogy például minálunk talán, egy kicsit bőven is osztogatták a jót, nem fukarkodtak a ,,fő“-titulus osztogatásában, ami a valóságban egy fizetési osztállyal való nagyobb javadalmat jelent, úgy, hogy vannak olyan városi állások minálunk, amelyeknek teendőit az állam maga is felényi javadalommal dotált tisztviselőkkel végezteti. Lehetett volna tehát az állam zsebére jobban takarékoskodni, hisz takarékoskodni még az állam javára is kell és illik is, mert ép azért nem jut másra, mivel az állam, jóindulatát a személyi aspirációk kielégítésében talán túlságos mértékben is igénybe vesszük.

Hiba volt tehát az állami segítség kiosztása körül, hogy az, tudomásunk szerint a miniszteri utasítás értelmében csak az adminisztráció személyi kiadásaira fordítható. így a városok nem nyertek és inkább pazaroltak, ahelyett, hogy az adózó polgárság terhén könnyítettek, vagy mondjuk, könnvithettek volna. Ezért aztán egy cseppet sem csudálható, ha mindenfelé mozgalom indult meg-a rendezett tanácsú városok nagyközséggé való visszafejlesztése végett. A Szulimán-féle szekszárdi mozgalom, amelyet lehet kicsinyelni, de terheket csökkentő konklúzióját elitélni lehetetlen — nem egyedüli az országban. Az alföldi városok sorban megcsinálták ezt. A napokban Hajdúszoboszlón volt értekezlet. Mert az uj törvény azzal, hogy a városi tisztviselőket, az állami tisztviselőkkel egyenlő fizetési osztályba sorozza és részükre nyugdij-alap létesítését rendelte el, igen súlyos terhet rótt a városi adózókra. E mellett még a rendezett tanácsú városok amúgy is csekély autonómiáját is megszorította. Mert a törvény felhatalmazta a kormányt, hogy egyes városokat a közegészségügyi intézmények létesítésére kényszerítse s e célból a pótadót is felemelheti a miniszter. Végül sérelmes, hogy az altisztek és a szolgák fizetését ugyancsak a miniszter az állami hasonló alkalmazottak fizetési fokozata szerint rendezheti.

Az adózó polgárok kilátásai tehát nem valami Eldorádó-felé vezető irányt mutatnak. Éppen ezért brüszk módon nem lehet kicsinyelni semmi o yan mozgalmat, amely a terhek könnyítését célozza. Mi leszünk talán az utolsók — vagy egyátalán nem is leszünk, akik a rendezett tanácsú városnak, nagy községgé való, mégis csak visszafejlesztést mozgalmában tevékeny részt veszünk, de igenis osztjuk azt a vélekedést, hogy a városi terhek, minden ellen- szolgálmány nélkül kezdenek elviselhetetlenek lenni. Nem akarjuk a városi titulust, hogy „falunál falubbak“ maradjunk. A nagy közönség nevében megköveteljük tehát e város vezetőségétől, hogy immár megfelelően dotált állásában hü gondozója legyen a város polgárai érdekeinek. Ahol lehet takarékoskodjék, igyekezzék uj jövedelmi források nyitásán, a meglevők okos felhasználásán. Az állam viszont lássa be, hogy elérkezett a városokon való segítés tizenkettedik órája. Nem elég a krajcáros alamizsna. Mélyrehatóbb törvények és segítőeszközök kellenek. Nem elég a rendőrséget államosítani. De ott van az árvaTÁRCA.

Apponyi Rudolf gróf emlékirásai.

Á francia könyvpiacnak rövidesen nagy szenzációja lesz, megjelennek Apponyi Rudolf grófnak, Apponyi Sándor gróf, aranygyapjas tárnok- mester, a hires bibliofil édes atyjának, előbb párisi, később londoni követnek — emlékirásai négy nagy kötetben, francia nyelven. A legelőkelőbb kiadók egyike a Plon Nourrit-cég bocsátja nyilvánosságra a magyar gróf memoárjait, a kitűnő Ernest Daudet rendezésében. Ezt a nagy díszt és irodalmi megbecsülést teljes mértékben megérdemlik Apponyi Rudolf följegyzései, melyek nemcsak érdekesek, hanem igen sok nézőpontból rendkívül értékesek és jelentőségesek is.

Apponyi gróf huszonnégy évet töltött Páris- ban 1826-tól 1850-ig, mint a párisi osztrák nagy- követség attaséja. Ezen a hosszú időn keresztül, amely Franciaországnak egyik legizgalmasabb korszaka, a magyar gróf kivétel nélkül mindennap följegyezte az utolsó huszonnégy óra legfontosabb és legjellegzetesebb eseményeit. Természetes, bogy a hatalmas tömegű följegyzésekben a politikáé és az arisztokráciáé a vezérszerep, de Apponyi grófnak minden egyél) különösség meglátására is igen finom érzeke volt. íme néhány bájos és néhány meglepően érdekes részlet.

Mindjárt párisi tartózkodásának a kezdetén megismerkedett a nagy angol regényíróval, Scott Walterrél. Erre vonatkozóan a következő följegyzés olvasható a gróf naplójában:

— 1826 november 6 án. Madame Granville

termeiben megismerkedtem tegnap este a hirneves Scott Walterrel. Arcában nincs semmi olyan vonás, amely őt másoktól megkülönböztetné, kivéve talán erős és dús szemöldökét. A homloka lapos és alacsony, a szeme apró és mintha zárva volna. Az arca ráncos, az orra bibircses. A haja már őszül, a termete kétrét hajlott, a kösz vény megmerevítette és visszafelé hajlította az egyik lábát. Botra támaszkodva sántán és nagyon nehézkesen lépked. A francia nyelvet nagyon gyöngén beszéli. Vele van az egyik leánya: nem szép, de a szemében van valami regényesség. Szép a kreolszinü homloka, meg az ébenfekete baja, amelyet békéssze rüeij, vagy amint mondják, tire-boucbon formában fésül. Egyetlen szót sem tud franciául . . .

Ugyanaz év májusában tanúja volt a gróf egy hírneves léghajósnő madame Garnerin fölszállásának. Nagyon ideggyütrő látvány lehetett, mert a vakmerő asszony nem a léghajóval, hanem ejtőernyőn tért vissza a földre. A gróf a következőkben írja meg ezt a délutánját:

Ma délután künn voltam a Mars-mezőn, ahol madame Garnerin léghajós felszállást végzett. Ejtőernyővel szállott le és annak a háznak a tetejére bukott reá, amely mellett — a Tivoli-kertek szomszédságában — nemrég mademoiselle Blanchard lezuhant és nyakát szegte. Az a pillanat igazán borzasztó, amikor elvágja a léghajónak azt a kötelét, amelyben megkapaszkodott. Az ejtőer nyő csak akkor nyílik széjjel, amikor a léghajós már zuhanóban van. Rettenetes a léghajósnőnek ez a lefelé esése. Szempillantás alatt már igen nagy messzeségben van a léggömbtől, amelyet a leugrás pillanatában ineggyujt. Mindez borzasztó magasságban megy végbe és csaknem kétségbe- ejti a nézőt. Azt hiszem, hogy az ilyen látnivaló megrontja az ember lelkét és vaddá teszi az ősz

töneit. A valóságos vagy látszólagos veszedelem, amelyben a hozzánk hasonlók élete forog, nem volna szabad, hogy mulatságul szolgáljon Az ilyesmi egyszerre kegyetlenséget és gyávaságot ébreszt bennünk . . .

Akad egy-egy kedves, jellegzetes pletyka is a memoárok között. íme az idős Crussol báröné esete :

— Baufremont hercegné elmesélte nekem, hogy a szórakozottságnak milyen csodálatos jelét adta az öreg Crussol báróné. Ez a hölgy nyolcvanesztendős és együtt lakik menyecske unokájával, akinek a minap szép kis tia született. Most már az öreg báróne szentül azt hiszi, hogy neki született gyereke. O fogadja a vendégeket, kik unokáját üdvözölni mennek és mindenkit biztosit róla, hogy az egész eset csaknem teljesen fájdalom nélkül ment végbe. Mégis nagyon szomorú, mert nincs teje és nem tudja táplálni a fiacskáját. Sirva mondja mindenkinek : Gondolja csak, dadát kell fogadnom ! . . .

Fölöttébb érdekes képet rajzol Apponyi gróf a nagyszerű francia költőnek, Lamartine-nak a feleségéről. A szegény asszony, aki nem tudta megközelíteni férjének a szellemi nagyságát, szörnyen feltette az urát a nőktől, különösen amikor az irót az akadémiai tagsággal is megkoszorúzták.

— A féltékenység miatt — hja Apponyi — mindenki szenved ; ám Lamartine felesége valóságos kínokat áll ki amiatt, hogy a férjét szeretik az asszonyok. A féljét elhalmozzák a nők|édes és hízelgő szavakkal és ha valamelyik jólelkii teremtés egy-két kedves szót mond a költő feleségének is, be kell vallania, hogy csak szánakozásból beszélt vele. Ha madame Lamartine kevésbbé kiváló embernek lenne a felesége, talán elmésnek és szeretetreméltónak mondaná mindenki. így