Tolnavármegye és a Közérdek, 1911 (21./7. évfolyam, 1-104. szám)
1911-11-09 / 90. szám
2 TOLNAVARMEGYE és a KÖZÉRDEK 1911. november 9. val férfi, egész ember. A félénk Andrássy Gyulának azonban skrupulusai támadtak a közös csónak erőssége ellen s amikor a távolban, — igaz, csak az ó csalóka képzelődése által megnagyitva '■— biztosabbnak remélt hajót vélt felbukkanni, a tenger árjába veté magát s előbb a disszidensek még kisebb bárkájába, majd mikor ezt sem találta eléggé szilárd* nak, a koalíció erősen összetákoltnak látszó nagy hajójára kapott fel — egyik kormányosnak. Tudjuk azonban, hogy ez a nagy hajó csakhamar zátonyra jutott. A hajótöröttek menekültek s Andrássy, mint egy ujabbkori Robinson, 'egy teljesen lakatlan kis szigeten maradt. S a világ nagyot fordult. A másik, magára hagyott erőskaru legény ismét el kezdett evezni s a mikor a magános szigethez ért, baráti kezet nyújtott a régi, fiatalkori barátnak, hívta a biztos cél felé igyekvő csónakjába. A baráti kezet azonban nem fogadta el az egykori jó barát. Inkább maradt egymaga a lakatlan szigeten. Azaz, ha ott maradt volna. De akart is maradni, nem is. Andrássy Gyula nem tudott lenni egyenes, őszinte. Látszólag minden köteléket megszakított a koalíció hajótöröttéivel. A valóságban pedig ezeket az elkeseredett, ellenséges Arnó-nautákat időnként, elég érthető jelekkel ő figyelmeztette az ismét viharba jutott ifjúkori barát csónakjának irányára, jelezve annak gyengébb oldalát, amely oldalról könnyebben megfúrható és elsülyeszthető. Andrássy Gyula — a rossz nyelvek szerint irigyelte Tisza ujabbi politikai sikereit, hogy úgy mondjuk — feltámadását s bár vele szemben megbékélni látszott, nem mulasztott el egyetlen egy alkalmat sem, hogy legalább egy-egy politikai barackot nyomni ne akart volna Tisza István erős koponyájára.. Látszólag mindent, vagy sokat helyeselt Tisza terveiből, de amikor a sokból legalább jókora rész megvalósulhatott volna, újra megszállta ama bizonyos szkepszis, félénkség, kislelküség — régi ellenszenv s a helyett, hogy mint a helyzetet teljesen tisztán látó 67-es politikus, őszinte egyenességgel sietett volna a régi barát és fegyvertárs segítségére, az ország kátyúba jutott székerének kiemelésére, ha látszólag tolta is előre a lőcsöt, de mindkét lábbal nyomta is egyúttal lefelé az obstrukció által megakasztott kereket. Amikor az ellenzék már-raár megnyugodott a történendőkben, Andrássy hírlapi Hamletkedése elrontott mindent. Andrássy mindenáron nemzetet akart mentem s voltaképpen uj szarvakat növesztett, vagy köny- nyelmü kézzel sietett leszedni az ólomgöm- böket az egymást öklelő szarvakról. Teljesen igaza van tehát Tiszának, amikor Andrássyról ezt mondja: »amit ő hirdet, egyenesen az impotencia politikája. Mert egyrészt azt mondani, hogy a házszabály rossz és képtelen helyzetet teremt, másrészt azt állitan», hogy ez a cafat egy szentség, amelyhez hozzányúlni nem szabad, ezt nem nevezhetem másnak, mint az impotencia politikájának. Ha én azt látnám, hogy valaki becsületes intencióval ki akarja vezetni az országot a lehetetlen helyzetből, ha nem értenék is vele egyet, megvárnám az eredményt és nem csinálnám azt a gáncsvetést, amit Andrássy csinál.« Viszont örömmel konstatáljuk, hogy Andrássy Gyula gróf talán éppen eme súlyos szavak hatása alatt a legeslegutolsó pillanatban minden súlyát és erejét latbavetette,j hogy a békét létrehozza, igy voltaképen e két férfiú antagonizmásából hajtott ki a béke olajága. * Bizonyára örül ennek az egész ország, még Tisza István is, ki talán a harcot pré- dikálta, de minden kétségen felül a békét akarta. Örömmel hajtjuk meg a zászlót a jobb belátásra ébredt ellenzék előtt is. A magyar temperamentum denique nem tagadja meg magát. Ismétlődött Petőfi remek költeményének, a »Falu végén kurta korcsma« kezdetű versnek megrázó jelenete. A keményebb — parancsoló szóra meg sem moccantak a szilaj mulatozók, de a szelidebb kopogtatásra, hogy beteg a szegény anya — az ország —\ a magyar haza, hirtelen felkerekedtek s dicséretükre legyen mondva, »haza mentek a legények« . Most tehát jöjjön az elmulasztottak pótlása, a nemzeti munka, az alkotások Verőfényes napja ! B. VARMEGYE. Közigazgatási bizottsági ülés. Tolnavárme közigazgatási bizottsága f. hó 8-ikán tartotta november havi ülését, a főispán távollétében Simontsits Elemér alispán elnöklete alatt. Jelenvoltak : Éry Márton dr. tb főjegyző, Kurz Vilmos kir. tanácsos, árvaszéki elnök, ennek lenni. Pécs-Szekszárd-Tolna-Baranya egymásra vannak utalva, mert a boszniai összeköttetés Szabadkán keresztül sem stratégiai, sem kerekedelmi szempontból sikeresen lebonyolítva egyáltalán nincs. — Ha Pécs ellen küzdeni voltunk kénytelenek a 60 kilóméteres hosszabb ut miatt, körömszakadtáig fogurtk küzdeni a szabadkai összekköttetés miatt is, amely még mindig jóval hosszabb, mint a Szekszárdon keresztül, nyíl egyenesen Boszniába vezető ut. S nem szólva Fehérmegyéről, Bajának is mi mellénk kell sorakoznia, mert igy a nagy alföldi forgalom legalább rajta keresztül bonyolódik le, mig ellenesetben a szabadkai-boszniai gyors éppen csak úgy a távolból fütyöl neki is, mint most Pécsnek. Ismételve felkérjük tehát vármegyénk vezetőségét, de elsősorban alispánunkat, ki ezzel az üggyel már régebben olyan behatóan foglalkozik, hogy most még a tizenegyedik órában — mielőtt a kormány véglegesen döntene, együttes akció megindítására hívja össze Fejér- Baranya-Tolna-vármegyéket — Pécs-Baja-Szek- szárd-Eszék városokat s általában az összes közelebbről érdekelteket — akik között a Mohács környékén elterülő rengeteg uradalmai révén, nem megvetendő protektorként szerepelhetne Frigyes főherceg is. Ilyen egyöntetű, céltudatos eljárás mellett lehetetlen lesz sokáig halogatni, ennek az elsősorban fontos országos érdekű vasútnak kiépítését. Ismételjük : az igazságnak egyenes az útja, ez pedig rajtunk keresztül vezet le, — Boszniába. B. Andrássy és Tisza. A nagy országos dulakodásból, amely odafenn, a parlamentben folyik, akárcsak a szeg a zsákból — ismét előbujt két, kétségtelenül nagy kaliberű államférfinak egymással való antagonizmusa, mondhatni összeférhetetlensége. Andrássy és Tisza ismét szemben állanak egymással s Andrássy nevét, kimondhatjuk mindjárt, azért irtuk itt az első helyre, mert mint a múltban, ma is, ő ama bizonyos hegyesebb szeg, mely az egymásra utaltság, majdnem ugyanazonos politikai elvek közös zsákjából — diszkréten ugyan, de mégis elég bántó, öklelő éllel — előfurakodott. E két férfiú a közös politikai barátság csónakjában evezett ki a parlamenti élet nyilt vizére. Akkor még valóságos csendes Óceán volt a képviselőház, nem a sziklás, szennyes háborgásu Fekete tenger — vagy az örök-zivataros Nagy Óceán. Legény kellett azonban akkor is a csolnakba, erős, bátor kéz, sasszem, merész elszántság, szónemzet bizalma küldött a koronás király mellé, s úgy viselte magát, annyira korrektül és tisztességesen, mint egy angol gentleman. Neki nem volt sietős a dolga, hát csak lépésben ment a többiek után, én pedig nem akartam zavarni a csöndes mélázásban, mert az ember nem tudhatja, hogy egy huszárló miről gondolkozik ilyenkor. De még igy is elértem a leghátulsó lovasokat, akik közt ott feszitett szélrül Futtaky Gyula. A becsületes, okos szürke kitalálta, hogy némiképpen egymáshoz tartozunk s egyenesen odavitt melléje. Szakasztott olyanok lehettünk igy egymás mellett, mint a nemes Don Kvizsótt és az ő becsületes Sancho Panzája. A harcedzett kolléga szánakozó mosollyal mért végig, amit nem is vettem tőle rossz néven, mert magam is azt gondoltam, éppen, hogy Savoyai Eugen alkalmasint délcegebb alak volt harci paripáján, mint az én szegény fejem frakkban és szürke felöltőben. Aztán átlátta ő is, hogy Deák Ferenc igen jeles és tehetséges ember volt, de azért nem tudott úgy lovagolni, mint akár csak egy közönséges huszárkáplár s jóakaró tanácsokkal kezdett támogatni a nyeregben. — Ne hajuljon úgy előre, mondotta, aztán jobban szorítsa a két lábával a ló hasát. A fejemet hátravetettem, de a lábamat nem bántottam. Minek szorongassam én ezt. a kedves állatot, amikor nálamnál jobban tudja, hogy mit kell csinálnia. Kiértünk a város határába, ahol tízezer honvédhuszár várta a hadurat. Az utolsó sorból is láttuk már a napfényben tündöklő fehér csákókat, a menték hosszú prémjét. Nincs szebb katonája a világnak a honvédhuszárnál, csak ne trombitálna egyszerre száz is! Mert megharsantak a trombiták s az én szürkém, mintha valami jutott volna az eszébe, hirtelen felkapta bánatos fejét, aztán nagyott rúgott a két hátsó lábával és vágtatni kezdett, mint a megbolondult förgeteg. Az igazat megvallva, nem tudtam mire vélni a dolgot, nem is sokat tünődhédtem rajta, mert amig gondolhattam volna valamit, a sárkánnyá vált becstelen paripa keresztül nyargalt már Olaszországon, Franciaországon, Románián, Szerbián meg a többi Balkán államon, sőt már Anglia katonai képviselőjét is elhagyta és rohant egyenesen a mezőségen sorakozó huszárok felé. Elvégre értem, ha a föld indul meg igy az ember alatt, hát értem, hogy nem tud mibe kapaszkodni ; de a ló sörényét bizonyosan azzal a nemes intencióval alkotta az Isten, hogy megragadjuk, görcsösen, amikor ég és föld ránk akar szakadni. - " ' ' ■ : .. A szürke látta, hogy emberére akadt, s amint húztam a haját, kétségbeesetten kezdett nyeríteni. A messze távolból ugyanilyen fájdalmas hang süvöltött felém s nem telt bele öthat másodperc, ott termett mellettem. De késett a segítséggel. A lova nem értett vele egyet, hanem elfogadván az én szürkém határozati javaslatát, a szélvész sebességével száguldott el mel-i lettem. Nem láttam, nem hallottam semmit s érezni is csak, azt éreztem, hogy megvagyok halva. A trombiták végre elnémultak, ami határozottan jólesett a szürke idegeinek, mert egy kissé meglassította röpülését. — Aztán hirtelen megkapta valaki a váltamat s ugyanabban a percben a lovam kantárát is megragadta egy kéz. Megálltunk. Két huszár ugrándozott körülöttünk lóháton. Az egyik még egyre fogta a vállamat, a másik pedig a szürkét iparkodott észre téríteni. Engem utóbb leemeltek az édes anyáföldre, amely piszkos, sáros volt ugyan, de én mégis szerettem volna megcsókolni. Szégyenkézve néztem körül. Ott állott á király egész kísérete egy dombtetőn. Soha még olyan jókedvű társaságot nem láttam. Amint lesütött szemmel tapostam a sarat, egy rémes kiáltás csapott felém. Fogjanak el engem is ! . . . Fogjanak el engem is í Az én vezércsillagom cikkázott el mellettem, mint valami üstökös. A vászonsisak már nem volt a fején s a sarkantyú égnek fordította taréját, mert mi tagadás benne, Futtaky Gyula átölelte a nyakát s úgy feküdt rajta, mint a szelíd sajka a hullám tetején. A ló meg vágtatott erre- arra, mintha a saját árnyékát keresné. Végre két huszár utána vetette magát s elfogta szakasztott úgy, mint engem, meg a szürkét. Aztán úja megharsanlak a trombiták s mí félreállottunk tisztességtudóan, hogy hadd lásson végre valamit a király is. Mert alaposan megzavartuk az egész parádét. Amikor vége volt mindennek, odanyargalt hozzánk egy főhadnagy s Henneberg altábornagy, a hadgyakorlat parancsnoka nevében tudakolta, hogy nem esett-e valami bajunk ? Egyúttal megmagyarázta, hogy az én szürkém azért bolondult meg, mert valaha trombitás ló volt s a kürtszó hallatára feltámadtak ifjúkori édes emlékei. A másik ló pedig azért követte oly készségesen az ő barátságos meghívását, mert a hadgyakorlat előtt ugyan- egy gazdánál voltak bérben, talán együtt is húztak szekeret. Az állatok barátságának ez a nemes példája kiengesztelte haragos szivemet, de Futtaky egyre csak azon mérgelődött, hogy mi az ördögnek küldtek engem hadgyakorlatra, amikor nem tudok lovagolni. De annyi szerénység mégis volt benne, hogy nem ajánlkozott mesteremül. Barna Izidor.
