Tolnavármegye és a Közérdek, 1911 (21./7. évfolyam, 1-104. szám)

1911-10-30 / 87. szám

XXI« (VII.) évfolyam. 87. szánk. Szekszárdi, 1911 október 30, •t ír ■HEK ES I KÖZÉRDEK Előfizetési ár : Egész évre . fél évre . . Negyed évre . Egy szám ára 16 korona. 16 fillér. ■]töfizetégeket és hirdetéseket a kiadó­it vitaion kívül elfogad a Molnár-féle könyvnyomda és paplrkereskedés r.-t. Szekszárdim. POLITIKAI HETILAP. Az opsz. m. kir. selyemtenyésztési felügyelőség hivatalos lapja. Megjelenik hetenkint kétszer e hétfőn és csütörtökön. Egyet számok ugyanott kaphatók. Szerkesztőségi teleton-szám: 18 és 24. — Kiadóhivatali teleton-szám : 18 és ii. Szerkesztőség: Bezerédj István-utca 6. szám. Ide küldendők a lapot érdeklő összes közlemények. Kiadóhivatal : Vármegye-utca 130.. szám. Á.Z előfizetési pénzek és hirdetések ids küldendők. Néptanítóknak, ha az előfizetést egész évre elÖrs be - . küldik, 8 kor. Főszerkesztő: Dp. LEOPOLD KORNÉL. Felelős szerkesztő: BODNÁR ISTVÁN. Főmunkatárs: FÖLDVÁRI MIHÁLY. Laptulajdonosok a szerkesztők. Uj egyetemek. Most, hogy döntés történt az uj egye- tem ügyében, a nélkül, hogy ezt Debrecen­től irigyelnénk s e sorok éle ellene irányulna, célszerűnek tartunk egyetmást a tervbe vett uj egyetemekről elmondani. Hónapok óta tele volt az ország a 3-ik egyetem hírével. Az asspiransok minden erejöket mozgósították, hogy övék legyen a diadal. Árverezés indult, folyt és foly, ha a harmadikért már nem is, a negyedikért ma is. »Ki ad többet érte?« Csak úgy támad­nak a 100.000-es, milliós ajánlatok és to­lulnak fel a telt-erszényü küldöttségek Ős- Buda várába. Képviselő urak tülekednek a helyi érdekek országos kiszinezésében. Való­ságos birkózási jelenetekben gyönyörködhe­tik a nemzet s egész vidékek nagy közpbntjait láz önti el,, ha a másik javára látszik billenni a mérleg serpenyője. És támadnak uj aján­latok, uj erőfeszitések, uj remények s uj csalódások. Fejedelmi nagy alakok vetegetik egy­felől a magok kardját a mérlegbe s orszá­gos nagyságok húzzák másfelől a szijjmad­zagot ; csuda, hogy még valami parázs ve­rekedés nem ütött ki ott fent, valamelyik miniszteri palota csarnokában, a feltüzelődött követelőzők 100-as, 200-as, 300-as csapatai között! »Ki ad többet érte ?« — mintha ez a kegyetlen szózat hangzanék ki folyvást a miniszteri termekből' Nekünk távolról szem- léÍQdőknek és hallgatózóknak legalább — igy tetszik. Isten bocsássa meg nekünk! És visszhangja kél a rideg szózatnak és adnak és újra adnak, Ígérnek és. újra Ígérnek -j- szinte a megroskadásig. A tudomány istenasszonya pedig el­takarja az arcát s nem tudja, hogy sirjon-e vagy örüljön, hogy ily magasra szökkent a tudomány ára szép Magyarországon . . . Nekünk pedig a nagy versenkedés közepett eszünkbe jut a tudósoknak ama nem régi nagy tanácskozása, amelyben re­mekül lesajnálták — az egész ország előtt -- az egyetemi oktatás mai divatát s egye­temi tanárok maguk bizonykodtak amellett, hogy rothad valami Dániában. Nagyon rothad! — Évtizedek óta jaj­gatunk, hogy a budapesti tudomány-egyete­men elharapódzott hamis sáfárkodás iszonyú példa az akadémiák ifjúságának és rettene­tes támadás az akadémiai oktatás komoly­sága ellen. Értesítőkben, igazgatói beszé­dekben riadoznak a szerte hömpölygő szeny- nyes áradat láttára s jóstehetség nélkül is fennen hirdetik, hogy az ország színe előtt ágaskodó vakmerőség be fog törni az aka­démiák kapuin és követelőzni fog. Ma már kétségtelenül mondhatjuk, hogy amitől féltünk, bekövetkezett. Ahol meg­nyíltak a kapuk a könnyelműség rohama előtt, — ott a névleges tanulók egész serege gyülekezett, mint éhetf‘ ho&ók — a prédára ; ahol pedig zárva maradtak s minden tisztes erővel zárva tartattak, — onnan megkez­dődött a megmételyezett ifjúság elhurcol- kodása. Akinek nyitva van a szeme, lát, csak akarjon ! A 3-ik egyetem születési óráiban az ország legelőkelőbb jogtudósainak s magok­nak az egyetemi jogtanároknak egyhangúlag kimondott ítélete zúg a fülünkbe s ha el­gondoljuk, hogy az a sok millió, amibe egy 3-ik egyetem szervezése, gondozása kerül — ismét csak a budapesti egyetemi szellem tápláló dajkájává lehet: — akkor jaj néked magyar tudomány, nemzeti erkölcs és jaj néked szegény magyar nemzet! Az uj egyetemekért folyó harcban csak eg.y bizonyos, az, hogy : Szeged, Pozsony, Pécs, Kassa, Debrecen mind egyformán jó­nak mutatkozik, — ha fizet, mennél többet fizet! — Hát a pénz csudás feltétel — az igaz. De hogy az egyetem felállításánál egy állam szemében döntő tényező legyen, — ezt nem hihetjük. Ma egy uj egyetemet csak a tudomány nagy és szent érdekei nevében lehet létre­hozni és fentartaüi, egyúttal pedig a meg­romlott egyetemi szellem regenerálása vé­gett. — Éz előttünk mindennél elsőbb fel­tétel. Hogy nemzeti érdekek szolgálatába állítsunk valamely nagy tudományos intézetet, — ez a tudomány érdekeinek fentartása mellett gondolható csak s elsőrendű érdekké — egyetemi színvonalon — nem promove- álható. A mai közlekedési viszonyok mellett a vidéki helyzet szintén alárendelt feltétel s emiatt a versenyző felek között nagy különbség nem tehető. De igenis, számba- vehetők és veendők a nagy tradíciók, ame­lyeket ugyan a I\. század gyermeke igen könnyen tud a lelkére nézve nélkülözni, de amiket a nemzetfentartó állam semmiesetre sem kicsinyelhet s hisszük, hogy nem is kicsinyei. Nem titkolhatjuk el, hogy aggódva TA R C A. Halottak estéj én. Peregnek a fákról az őszi levelek . . . . Ablakomból kitekintek a szabadba, nézem, me­rengve nézegetem a diszevesztett őszi tájat, az elmúlásnak, az enyészetnek ezt a szomorúan is oly hűséges képét. Az égen ólmos felhők kergetődznek, szürke szemfedőt borítva a verŐ- fényre; a lombjahullató ágakon némán ül a néhány madárka, melyet messze vidéknek nap­sütéses, virágillatos tavasza sem tudott elcsá­bítani szülőföldjéről; s. a szellő is, mely bána­tosan rezegteti meg lent a lombot, fent a fel­hőt, mintha a tavaszt sirná vissza, mintha a múlandóságnak kérlelhetetlen törvénye ellen panaszkodnék .... Puszta véletlen-e vájjon, hogy az egyház éppen ebbe a borongós, ebbe a bánatos őszi időbe helyezte a halottak estéjét? Avagy ez intézkedése nem fakadt-e inkább abból a mély­séges lélektani tényből, hogy az ember hangu­lata nem lehet teljesen független a természettől ? Az egyház ősrégi ünnepeiben van pszicho­lógia és van poézis. Mikor megujhodik az egész természet, mikor téli álmából életre kél minden : akkor ünnepli a feltámadást. És mikor pihenni tér a természet: akkor elvezeti annak koroná­ját, az embert a sirhoz, hogy megismertesse, megbarátkoztassa lelkét a múlandóságnak esz­méjével. Múlandóság! Mintha fonnyadt virágnak kesernyés illatát éreznők, mintha holtakat sirató harangnak búgó szavát hallanék, mintha teme­tői kereszteknek sokadalmát látnok e szónak hallatára! Múlandóság! Az emberiség egész tör­ténelme nem egyéb, mint nagy, folytonos, min­dig eredménytelen és mégismindig újra kezdődő küzdelem ezen eszme, ezen törvény ellen. Az az egyiptomi király, aki az első gúlát építette, a múlandósággal szállt pörbe; az az őskori történetiró, aki papyrus-levélre vagy égetett cserepekre irta krónikáját, a múlandóságot akarta megállítani mindent eltemető munkájában; az a költő, aki ércnél maradandóbb emlékszoborról álmodozott, a múlandóságtól irtózott; a Nagy Sándorok, Nagy Károlyok és Napóleonok hóditó utjokra indultukban dehogy is gondoltak hadi dicsőségük fényénék hűséges kísérőjére, a mú­landóságra. Múlandóság! Te bölcsődala minden életnek, melyet azonban oly nagyon nem szíve­sen akar meghallani az élő. Múlandóság! Te bölcsődala minden életnek, melyet azonban oly nagyon nem szívesen akar meghallani az élő. Múlandóság 1 Te égő gyertyaszála az emberi életnek, mely fogyni kezdesz attól a pillanattól, midőn meggyujtatál, de szívesen fordul el tető­led minden tekintet 1 Pedig hasztalan fordul el. Hisz az enyé­szet törvénye kivételt nem ismer és általános örökség gyanánt jutott osztályrészül mindnyá­junknak, kiknek az irás szavai szerint nincs maradandó városunk e földön. Jól mondja Pascal, a nagy gondolkozó, hogy hasztalan vigasztalás a halál ellen, ha nem gondolunk reája. De miért ne gondolnánk reája, mikor a múlandóság nemcsak lesújt, hanem fel is emel egyúttal ? A fizikának az energia megmaradásáról szóló törvénye ugyanis az erkölc-i világrendben ís érvényesül. Ott is igazság, hogy „non omnis moriar“, hogy nem halunk meg egészen, hogy énünk egyik, jobbik része fennmarad s nem lesz, nem lehet teljesen az enyészet martalékává. A földben csupán az pihen, ami földi volt ben­nünk, a szellemnek nem lehet sirt ásni. Ez a Halottak napjának vigasztaló tanul­sága az élők számára. Azok a keresztek, melyeket ez estén láto­gatunk, a hitet ébresztik lelkűnkben, a másvi­lágba vetett hitet, mely közkincse az egész emberiségnek, melynek szavát az élet zaja ideig- óráig tulharsoghatja tán, de egészen el nem némithatja sohasem, mely visszhangját éppen a temető némaságában hallatja leghangosabban. Azok a gyertyák, melyek nem kísértetiesen, hanem biztatóan világítanak bele az éjszakába, a reménységnek világát gyújtják meg lelkűnkben, azét a reményét, hogy a lét határain túl a lélek is meg fogja találni azt a nyugalmat, melyet a test már elért a sírban. És a földi bajokkal szüntelen küzködő lelkűnknek igen nagy szük­sége van erre a nagy reménységre, hogy egyen­súlyát veszítve, menthetetlenül el ne merüljön a kétségbeesés örvényében. Azok a virágok pedig, melyeket a kegye­let a hervadás évadjában is talál, hogy. feléke- sitse velük a kedves halottak csendes pihenő helyét, a szeretetnek jelképei. Ez az érzelem; mely csak azért kizárólag emberi, mert isteni örök­ség bennünk, ez az a hatalom, mely dacol a múlandóság törvényével is, mely a halál biro­dalmába is az élet lehelletét viszi, mely az em­lékezet erejével a jelenbe varázsolja vissza azo­kat, kik már a múltéi s a viszontlátás tudatá­val távozik az elköltözőitek lakóhelyéről. Menjük ki tehát a halál birodalmába mi is ez estén, de ne az enyészetnek könytelen két­ségbeesésével, ne a végzet változatlanságában való fásult megnyugvással, hanem hittel, mely él, reménnyel, mely fölemel, szeretettel, melynek nincs halála. Ariel.

Next

/
Thumbnails
Contents