Tolnavármegye és a Közérdek, 1911 (21./7. évfolyam, 1-104. szám)

1911-10-05 / 80. szám

TOLNAVÁRMEGYE és a KÖZÉRDEK

191.1. október 6

Pesthy Pál az estélyen közreműködő hölgyekre. Végül dr. Kiss Ernő az elnök — grófné egyenes megbízásából az ünnepség lelkes totumfaktorát, Wigand Jánosi éltette.

Ezután a társaság visszavonult a társalgókba s a késő délutáni órákban oszlott csak szét.

Este hangverseny volt a Szekszárd nagyszállóban. A szeretet, a jóság, a könyörület nevében irt »Charitas« cimü szépséges költeményébe Babits Mihály, a szekszárdi származású jeles költő belevitte csodálatos érzéseit, lelkének tüzét, forrongását s ma közvetlen közelről éreztük az ő igazi poétái lelkének megnyilvánulásait, nyelvezetének ékességét, zamatét, tömörségét, mellyel megérzéseit, nagy gondolatait oly közel hozza a lelkűnkhöz. A fiatal költő maga szavalta el szép versét, mely igy hangzik:

Prolog.

Régen — tisztelt közönség! — szokás volt, azt hiszem, hogy trombiták köszöntsék színedet a színen.

A régi korra rávall, hogy minden tarka volt: ma nem jön trombitával a felemás herold.

Ma — feketébe’ persze — egy úr jön mint prológ; unalmas, hosszú verse száján szinte kilóg.

És ím — ijedve néz szét zavart tekintete, látva, hogy enyhe részvét hány embert csalt ide.

Segélyül ennyi néphez mely múzsát híjon ő ?

A férfi másra éhez és másra vágy a nő.

Péter már unja látni, mi Pálnak élvezet: hogy ígérjünk ma hát mi mindennek kedveset ?

Nem is elég egy múzsa: legyenek mind ma itt, mint csokorban a rózsa tarkítja társait.

Kinek-kinek mi tessék, legyen százféle szép (ha tarka, akkor lesz szép a csokor és a kép).

Kilenc leány a múzsa vagy isten tudja hány ?

Jöjjön ma koszorúzva mind a kilenc leány.

S köztük egy égi asszony (mint hold és kilenc csillag) nevessen és mulasson azokért, akik sírnak.

: Mert nem bús, könyben ázott ' Thsszony a Szeretet: v . ■ yig s hogy körötte mások ffíj nevessenek, nevet,

táncba vegyül szivessen, múzsák között mulat, rózsák között vörössen rózsának felgyulad.

Mint ujhold jő az égre mélázva is vidám és a napból az éjbe fényt lop be délután s a bús éjben e fénynek jelével integet s varázsol a szegénynek zsebébe kincseket,f| mosolyg a sírók közt is, mint felhők közt a hold s gyémánttá lesz a köny is amerre csak mosolyg és szeret minden szépet: a csokrot és a képet, az édes életet, a táncot és a rózsát, 1 mért legfőbb múzsa ' múzsák közt ő; a Szeretet!

S míg a Ve,rs szép sorai lelkűnkbe szövődtek,'szemünk gyönyörködve látta azt á -gyönyörű asszony ás leánycsopoitot, mely élővé varázsolta a kétfelé nyiló függöny mögött a

költő érzéseit. A »Charitas«, Klieber Gizella kifejező alakja körül ott csoportosultak a múzsák, a Költészet (br. Schell Józsefné), Flóra (br. Fiáth Tiborné), Tánc (Wigand Edith), Szobrászat (Bezerédj Toto), Festészet (Meszlényi Vilma), Történelem (Káldy Gyuláné), Ének (Boross Zoltánná), Zene (Török Ottóné), Színészet (Wigand Hedvig) és két édes fejű gyermek, hogy jelenvalóvá tegyék a meghódolást a szeretet, a könyörület előtt, mely az egész világnak mozgató erője, nélküle nincsen igaz ember s mely méltó symboluma a Nőegylet ötven éves működésének.

A filharmóniai társaság ezután Beethoven egy gyönyörű Scherzoját adta elő azzal a zenei tudással, finomsággal, megértéssel, mely minden föllépésük alkalmával gyönyörködtet bennünket s azzal a nemes ízléssel, mely mindenkor megnyilvánul úgy a darab megválasztásában, mint előadásbeli részleteiben.

Majd Hiller Gyula vezetése alatt a »Szekszárdi Dalárda« gyönyörködtetett bennünket összevágó szép dalaival, melyeknek keretében Ketskés Győző és Czindery Endre egy-egy szólót énekeltek kellemes, meleg hangon.

Éber Géza játékáról alig kell szólanunk. Az ő hagy technikáját, kifejlett egyéni Ízlését és remek előadását oly régóta ismerjük és csodáljuk, hogy ismétlésekbe bocsátkoznék bárki is, ha le akarná írni, mily szépen játszotta Liszt Rhapsódiáját és a ráadásul adott magyar dalokat.

S ha a szeretetnek az első élőkép adott kifejezést, az utolsót a jóságnak szentelték, annak legigazabb symbolumát adván vissza: »Szent Erzsébet«-et. A történet magyaros erőteljességgel megirt szép verseit, Wigand János munkáját, Kovács László olvasta fel. A szép költemény igy szól:

Szent Erzsébet.

— Irta: Wigand János. —

Magyar király lánya zsenge, nyiló rózsa, Illatát árasztá ágán ringatózva;

Magyar király lánya szende, szelíd gerle,

■ Szűzi bája bűvölt távolra, közeire.

Endre király lányát él is elkívánták,

Messze földre kérték, végül odaszánták: Fejedelmi körbe ragyogó sugárul.

Hercegi fészekbe boldogító párul,

Hol is tündökölvén, fészket melegítvén,

Homlokát köritse földi, égi dicsfény,

Uralkodó ura, Thüringia grófja,

Szeretve szeresse, boldogítsa, óvja,

A még zsenge kornak,

A még gyenge karnak Legyen pártfogója.

Hozzák a menyasszonyt fejedelmi fénnyel, Kincset is szekérrel, rajta alig fér él,

Magyar urak táján ez a dolog rendje,

Nagy úr volt s gavallér magyar király Endre. Anya és királyné, Gertrud, dehogy bánja,

Nő itt búza bőven, ont kjncset a bánya,

Mi jut és mi marad, ki tartaná számul?

Szép arán, sok kincsen német gróf elámul,

A sok drágaságot nézi mohé szemmel,

A bájos arát is boldog szerelemmel,

Egyik is, másik is — tudja — mennyi érő; Mégis egy nagy kincshez, noha úr és férj ö, Éles szeme sasé,

Hős szive farkaséi Hozzája nem fér ő.

Kincs ez a legnagyobb, bár titkolja létit, .

Bűvös ragyogása mindent elsötétít;

Parányi kis bánya: szív redöje rejti,

Hatalom, erőszak, furfanq ki nem fejti ;

De lepergő könycsepp a zárát megoldja,

Kizárul, kitárul rejtett aknaboltja,

8 földi nő válóján lesz újra valóság Ama jászolban költ földöntúli jóság,

Gyámolitja gyengét, csüggedtnek vigaszt ád, Széthinti, szétosztja lelke dús málasztját,

Szóval, kézzel, szemmel, szívvel minden részre;

Ki ilyet nem érze, szive sohse vérze,

Látja dús folyását,

De a kútforrását Azt nem veszi észre.

De ha büszke szivek szivedtől elzárvák,

Óh, féléd fordulnak a szenvedők, árvák!

Égből szállott angyal voltál'jó Erzsébet,

Ünnep a belépted, megváltás a képed.

Szűk tanya lett templom, szurdék zuga szentély, Mennyei jelenés ahol megjelentél!

Didergő betegre teritéd palástod,

Szenvedés, csüggedés tűnt szemlátomást ott, Éhet csillapítói, szomjúságot áltál,

A szavad imádság, kis tenyered oltár; Nyomorultak ezre naponta, hogy regg lett,

Oda zarándokolt, körülte sereglett,

Éttél táplált testet,

Hittél hitevesztett Elcsigázott lelket.

Udvaronc nem érti: úrnő, fejedelmi — Koldusalázatban hogy tud kedve télni ?

A gróf egyre kint jár, mind hadon a gondja, Végre füléhez jut súgó mendemonda.

Tiltó szava nincsen, de néma tekintet,

Fagyos és kelletlen, eleget mond, int, fed.

Hogy mivel, mit véte ? Erzsébet nem érti,

Azt a jó szivét is mindhiába kérdi,

S melyen eddig bízvást istenes búcsút járt, Rejtve teszi s óva eztán szíve útját,

Hogy idején jusson éhezőnek étel,

Jár magános ösvényt egy-két hű cseléddel;

S ha ez is elhagyja,

Ki mindenek atyja,

Az nem hagyja öt él.

Egy nap ilyen útján hiú fénytől félre Csak élébe toppan fejedelmi férje;

Kis kosarat szőrit jó Erzsébet karja,

Ami jó van benne, takaró takarja.

Kis kosarat merőn nézi a kisértő,

»S mi van benne?* kurtán, gyanakodva kérd ő. Ki a szivekbe látsz, te láttad azt jó ég,

Az az angyali szív miképen vivódék J Láttad a csüggedő, majd fölemelt arcot,

S mély rajta viharzott, azt a nemes harcot, Melyet szemérem vitt és szívbéli jóság!

Ura kérdésére Erzsébet szólt: »Rózsák«.

S hogy a szót kimondá,

Orcáját élontá Lángoló pirossság.

S arcán, hogy a szégyen rózsái kikelték,

Rózsák ligetében rezdűlnék a kélyhek, Kelyhékböl a részvét bűvillata árad,

Rózsák hada rezzen, elhagyja a szárat,

Rózsák raja mozdul, tündérsereg indul,

Tódul a kosárhoz és hull bele, mind hull;

S hogy a gróf lerántja kendőt a kosárrül, Eléje mosolygó rózsák raja tárul!

Csalódáson a gróf szívöröme zsendül,

S mig szívben s a tájon szent ünnepi csend ül, Örvendve a csínynek, mit senkise fejt meg, Látatlan a rózsák Erzsébethez lejtnék,

És hízelgő bókkal,

Bársonyos bimbókkal Rá csókokat ejtnék.

És árad az illat és terjed az ihlet,

Föl a mennyekig hat, földet, eget illet,

Erzsébet csak ott áll áldott ámulatban,

Tudja, immár égi általam alatt van,

Érzi, hogy ejöldön immár egész üdve Istenre utálja, az egekhez fűzve;

Fölnéz a magasba, magát megalázza,

Feltör a léikéből hő hálafohásza,

Szent imája szálát égiek felfogják,

S megkötik a szent frigy olthatatlan bogját, Mely eget és földet egy a máshoz kapcsol!

A frigy, örömére mennyei kar tapsol,

S Istent magasztaló,

Embert vigasztaló Dal szól a magasból.

Szent Erzsébet személyesitője gr. Apponyi Gizella volt s Liezenmayer gyönyörű képe (Erzsébet a szegények között) nemcsak pompás, élethü beállításával vált élővé, hanem ami azon túl is való, amit nem adhat vissza puszta művészet, az a lélekből sugárzó nagy igaz valóság, mely ott ült az arcán, a két meleg szempárban, hogy szinte magunk között valónak éreztük Szent Erzsébetet, ákit a tizenharmadik században épugy, mint a huszadik században egy mindennél nagyobb, nemesebb hatalom: a jóság tesz naggyá. —i Gyönyörű élőkép -volt a rózsák hódolata. Részt vettek benne Ágoston B., Fab- ricius H., Hoffmann E., Kamarás J., Kiss Erzsi, Margit és Manci, Kövessy M., Waldmann R., Wigand E., Szendrey Zs., Weber Gy. Úgyszintén