Tolnavármegye és a Közérdek, 1911 (21./7. évfolyam, 1-104. szám)
1911-10-02 / 79. szám
XXI. (VII.) évfolyam. 79. szám. Szekszárd, 1911 október 2. TOUIAVflRNEGVE ÉS A KÖZÉRDEK Előfizetési ár ■ H A W ■ W wm m ■ ■■ WM ■ ■ m B Szerkesztősét?: Egész évre . Fél évre . . Negyed évre Egy szám ára 16 korona. 8 .. 16 fillér. Bllöfizetéseket és hirdetéseket a kiadóit Tataion kívül elfogad a Molnár-féle könyvnyomda és papirkereskedés r.-t. Szekszárdon. POLITIKAI HETILAP. Az orsz. m. kin. selyemtenyésztési felügyelóség hivatalos lapja. Megjelenik hetenkint kétszer s hétfőn és csütörtökön. Egye* «zámok ugyanott kaphatók. Szerkesztőségi telelon-szám : 18 és 24. — Kiadóhivatali teleton-szám : 18 és II. Szerkesztőség: Bezeréd) István-utca 5. szám. Ide küldendők a lapot érdeklő ősszel közlemények. Kiadóhivatal t Vármegye-utca 130. szám. Az előfizetési pénzek és hirdetések Ide küldendők. Néptanítóknak, ha az előfizetést egész évre előre beküldik, 8 kor. Főszerkesztő: Dr. LEOPOLD KORNÉL. Felelős szerkesztő: BODNÄR ISTVÄN. Főmunkatárs: FÖLDVÁRI MIHÁLY. Laptulajdonosok a szerkesztők. A gyermek. Sok a panasz mindenfelé, hogy nehéz az élet, nem tudjuk elviselni a ránk rótt terheket. Kimerült a társadalmunk, sőt beteg. Segítségért eped minden ízében S ha nem is gyógyító, legalább fájdalmat csillapító, enyhítő.orvosságot keres, követel minden tagja. Könnyebbülést keres; leráz, letép magáról minden fölöslegesnek hitt terhet, mert a nap perzselő heve eltikkasztja, félelmetesen fogyasztja erejét; — pedig hosszú az útja — bágyadt, beesett szemei az ürességbe merednek, nem látja a végcélt, nem tudja, rtem is sejti, hol állapodha- tik meg. Fölösleges teher a gyermek is, — ezt is letépi magáról; vagy föl sem veszi, vagy az utszélen hagyja, mert kevés az életerő és ismeretlen messzeségben van a megnyugvás helye és ideje... Ki nem hallja, ki nem látja ezt az élethalál harcot ? Ki nem érzi ? Csak az, ki nem a saját lábán jár, akit visznek, akit sodor az áram és elalélt azzal a gondolattal, hogy f— lesz, ami lesz! Ez a fatalizmus ; a sors kezére bízzuk magunkat és azt hisszük, hogy okosan tesszük; nem gyötrődünk, nem fáj a fejünk a holnap miatt, hisz nem tőlünk függ ! Lesz, ami lesz, mert úgy még soh’ sem volt, hogy valahogy ne lett volna. Pedig hiába áltatjuk magunkat, ez nem okosság, ez az akarat hiájjya 1 Ha felül tud valaki emelkedni ezen a mindennapi életen, ha ki tud szakadni innen s fel- szállva a magasból nézni ezt a tülekedést, — tegye meg minél többször... Van eszünk, onnan a magaslatról okvetlenül belelátunk az idelent fenyegető veszedelembe; a belátás éleszti majd az akaratot s az akarat cselekvésre késztet. Tehát belátás kell első sorban; belátása annak, hogy ahol nincs gyermek, ott kivész a férfiú is, ahol beteg a gyermek, ott nem lesz egészséges a férfiú sem és ott kivész az erő. Lássuk be, hogy nem szabad elvetnünk a gyermek gondját, mert ezzel elvetjük magunktól az erőt és erő nélkül nincs élet... A természet rendje az, hogy legyen gyermek s a természet példát nyújt arra is, hogy védelem kell a gyermeknek. Bár nem mindenben követjük és követhetjük a természetet, de ennyit szabad, sőt kell tanulnunk tőle, mert ez a létfentartás, a továbbfejlődés első és legtermészetesebb feltétele. A természet törvényei sok tekintetben ellenkeznek az ember etikai törvényeivel. Kérlelhetetlenek, pusztulás jelzi útjukat, de sohasem végleges pusztulás, csak megtisztulás, az erő biztosabb érvényesülése számára. A tavaszi nap melege által kicsalt rügyek, a fakadó bimbók mindig természetadta védelemmel ellátva lépnek a természet életfolyamatába, mert a természet ereje nem csak a rügyfakasztó melegben, hanem a dermesztő hidegben s a tördelő viharban is megnyilatkozik. És az eszes társadalom nem látná be azt, hpgy a saját életfolyamata is ilyen, hogy a saját élete törzsén fakadt rügyek szintén csak teljes védelemmel erősödhetnek meg az élet számára? Talán belátja, de a belátáshoz akarat is szükséges, hogy ne siránkozással, hanem cselekvéssel segítsünk önmagunkon. A napokban olvastam e lapban, hogy rakoncátlan, neveletlen gyermekeink megtépázzák, halálra sebzik fáinkat, főutcánk díszét — a szegény fácskák élvezhetetlen termése, fanyar bogyói végett. A gondos őrszem botot igér ezért a »cudar kölyköknek*. Semmi kifogásom sincs a testi fenyítésnek a gyermekvédelem rendszerébe való illesztése ellen, de megkívánnám előbb, hogy meglegyen ez a rendszer s ne csak mint egyedül álló tünet jelenjék meg ez a fenyítés az utcán, mert leszáll értéke a puszta verekedés fogalmára. Többször láttam már, hogy gyermekeink gondtalan együgyüséggel s nyaktörő veszedelemmel mászkálnak összekötő hídjaink korlátján, egymásra, becsöngetnek a házak kapuinál, trágár szidalmakat kiabálnak felnőttek után, ne is említsük a többi virtuskodást, mert hiszen ez mind betegség, ez mind gyengeség, ami orvoslásra szorul. Lehet, hogy sokszor csak a fenyítés használ, mert hiszen fertőzött sebről lehet szó, melyen csak kiégetéssel lehet segíteni s ez az eljárás érzéki fájdalommal jár, de gyógyít. Sebet azonban nem tanácsos akárki által égettetni, mert azt kezeltetni is kell, hogy gyógyulást eredményezzen. Mit szólnánk arra az orvosra, ki levágná elmérgezett ujjúnkat s a vérző sebbel magunkra hagyna ? Csak az verheti meg haszonnal a gyermeket, aki tudja mit csinál, amikor üt s aki az ütés hatását is megfigyelheti s ellensúlyozni tudja megfelelő balzsammal, kötőszerekkel. De azért ne nézzük ám el tétlenül és szótlanul gyermekeink utcai rakoncátlanságát és »cudarságait«, ne legyen nekünk azért mindegy, akármit tesznek és beszélnek, mert hiszen a család és az iskola a mi számunkra neveli őKet s igy nekünk nemcsak kötelességünk, de jogunk is van hozzá, hogy szemmel tartsuk fejlődésüket, társadalmi életrevalóságukat. Ehhez azon- , ban bizonyos közérzetnek kell előbb életre kelnie köztünk, amely együvé foglal bennünket, egy célért küzdő, nem csak közös törvényeken, de közös érzelmeken is nyugvó társadalommá. Ez a közérzet rákésztet majd bennünket arra, hogy mindig meglássuk a gyermeket az utcán. Nemcsak akkor, amikor jó és szép érzésünket sértő dolgot müvei, hanem akkor is, amidőn önmagának készül ártani, akkor is, amidőn a bűnözés ösvényére lép és akkor is, amidőn az arcáról, a rongyairól lerivó nyomor sajnálatra- méltónak tünteti fel, akkor is, amidőn a védelmünkre szorul. A gyermekvédelem szükséges voltát ma már nem kell bizonyítanom, az ez irányú mozgalom ma már olyan hullámokat vet, hogy mindenkinek meg kell mozdulni. Törvényhozó testületünk is foglalkozik vele, törvényeket alkot a gyermekvédelem szabályozására, szervezésére ; tesz, cselekszik, alkot és — számit a közérzetre. A m. kir. vallás- és közoktatás- ügyi miniszterünk folyó évi 16.785. számú körrendeletével ismételve tettre szólít valamennyiünket a gyermekvédelem s a fiatalkorúak párt- fogásbavétele érdekében; kér, sürget bennünket a patronázsok szervezésére s az ezek keretében kifejtendő tevékenységre. Nemcsak a városnak, minden falunak szüksége van egy-egy ilyen élő és érző, tevékeny szervezetre, mely meg- védené a gyermeket, a mi fakadó rügyeinket a nap perzselő hevétől, a bűnözés égető pusztításaitól s a hideg dermesztő fagyától, a nyomor romboló hatásaitól. Ne várjunk mindent a templomtól és az iskolától és ne rójjuk meg mindenért a családot ; a templom, az iskola irányíthat, de nem vezethet mindenkit és vannak beteg, vannak | szegény, vannak terhelt családok, amint vannak beteg, hernyópetés, vértetves gyümölcsfák is; valamint a beteg fa nem tudja megérlelni gyümölcsét, ép úgy a beteg család sem vonható természet szerint kizárólagos felelősségre a gyermekeiért. A baj, a betegség miránk, a társadalomra hárulnak. A nyomor könnyen társul a bűnnel és ismét csak bűn fogamzik bennük, terjed a métely és romlik, senyved, elerőtlene- dik a társadalom. A társadalomnak természetes joga s önmagával szemben tartozó kötelessége tehát, hogy szervezkedjék önerősitésére és megelőzze a benne csírázó betegségek következményeit a baj megfelelő és alkalmas orvoslásával. Nem lehet és nem szabad a társadalom fejlődéséről szóló tanokban elterjedt felfogáshoz csatlakoznunk, hogy hadd vesszen a férgese ! A természetes kiválasztás elve csak ott érvényesülhet szigorú következetességgel, ahol a természet törvényei egyedül és föltétlenül uralkodók; de ott, ahol az etikai törvények is érvényesülnek, áz emberek társadalmában; ahol a férgese is az indulatok alanya, ott nem szabad a természetre hagyni mindent, mert a természet sokat kiegyenlít ugyan, de nem békit meg mindent. A. megbékítés erkölcsi ténykedés eredménye s a béke, a kölcsönös megértés, a társadalmi erő forrása. A béke első feltétele az ellentétesek egymáshoz való közeledése. Kik az ellentétesek társadalmunkban ? A jog és méltányosság, az ész és szív törvényein belül és kívül élők. Kívül esik az a sok-sok elhanyagolt gyermek is, akiknek sem családjuk, sem papjuk, sem tanítójuk, sem védőjük nincsen s akikhez nekünk kellene közelednünk és fölemelnünk őket oda, ahol család is van, pap is van, tanító is van, védő is van számukra is, itt a jog és méltányosság, az ész és szív törvényein belül. És nem is áll sokból, nem is lenne oly nehéz ez a közeledés részünkről. Az első feladatunk az lenne, hogy érdeklődjünk szeretettel és jóindulattal minden feltűnő megjelenésű és viselkedésű gyermek iránt. Legyen hozzá egykét szavunk, de nemes emberi érzelemből fakadó szavunk. Érezze, lássa szemünkből, hogy ő • nekünk nem mindegy: akár él, akár pusztul. Már ez az érdeklődés is hozzánk kapcsolja, vonzza őt a rendes társadalmi életet élőkhöz, hát még ha tevőleges segítségünket is érzi. Lehet, hogy ez a jóindulatú érdeklődésünk a bűnözés kezdetén éri a gyermeket, lehet, hogy épen olyan gyermeket szólítunk meg, ki a munkában elfoglalt szülei tudtán kívül kerüli az iskolát, mert a fegyelem nem egyezik meg ébredező, rosszindulatú hajlamaival; lehet, hogy olyan gyermekre akadunk, kit a viszály, ^kit a nyomor kerget ki az utcára és nem is sejti még, hogyan és hol tehetne jót a maga érdekében. Sok és sokféle az a gyermek, aki érdeklődésünkre és segítségünkre szorul s a segítség módját csak akkor állapítjuk meg, ha felismertük a helyzetet. Ha arról van szó, hogy beszéljünk és írjunk társadalmi javításról, akkor sokan vagyunk, vagy ha arról van szó, hogy meg- és lebiráljuk meglevő intézményeinket, tartozzanak azok bár a közigazgatás, közoktatás, igazságszolgáltatás, vagy társadalmi szervezetünk bármely ágához, mindenki talál elitélni valót, de ez a legkönnyebb munka, ehhez nem kell akarat, akarat a cselekvéshez kell. A gyermekvédelem elhanyagolása valamennyiünk közös bűne, nem csupán a családé, az iskoláé, a templomé, vagy a közigazgatás bármely szervezetéé. A gyermek nem csak természeti, hanem társadalmi lény is. Bűnözésre, rossz indulatai, erőtlensége nem a természeti, hanem a társadalom etikai törvényeibe ütköznek. Ezek az etikai törvények pedig nem a törvény rideg paragrafusaiban élnek igazán, hanem a társadalmi közérzetben. Ha tehát a társadalmi közérzet alkotja és tartja fenn azokat a törvényeket, melyeket a gyermek jobbára még tudatlanul megsért, nem utasíthatjuk a gyermeket a polgári törvények tudatos sértését megtorló hatalom elbírálása alá, hanem magunknak kell megvédenünk társadalmi törvényeink épségét azáltal, hogy elhárítjuk a rájuk törő veszedelmet. Társadalmi törvényeink épségét azok tiszteletével őrizzük meg s ez a tisztelet tevőlegesen az altruizmusban nyilatkozik meg. Tiszteld atyádat és anyádat! Ez a törvény nemcsak azt kívánja tőlünk, hogy szóval és tettel ne bántsuk szüleinket, hanem azt is, hogy gondozzuk őket testi-lelki javakkal, ha ránk vannak utalva. Szeresd felebarátodat, mint önmagadat 1 Ez a törvény is tevőleges szeretetet kiván tőlünk, mert hisz önmagunkat nem úgy szeretjük, hogy a sorsra bízzuk életünket, hanem iparkodunk ellátni magunkat testi-lelki javakkal. A gyermeket is úgy szeressük, a támogatásunkra szoruló más gyermekét, felebarátunk gyermekét is, mert csak igy tiszteljük majd a. törvényt, A gyermekvédelem tehát a társadalmi törvények tiszteletében gyökeredzik. A szülő utá^ pajkosságból porral, sárral, kővel hajigalriak MT Hátralékos előfizetőinket tisztelettel kérjük a hátralékos összeg mielőbbi beküldésére.
