Tolnavármegye és a Közérdek, 1911 (21./7. évfolyam, 1-104. szám)

1911-09-18 / 75. szám

6

intézet védőszárnyai alatt, ha csak tehetik és ha képességeik, hajlamaik, családi viszonyaik más nevelő, vagy szakoktató intézet kebelébe nem viszik őket.

Ezen idő óta ez a szépen megszervezett uj intézményünk uj maradt az ország legtöbb érdekkörére nézve s az idő, ez a kérlelhetetlen agg szellem évről-évre, napról-napról több kérdőjelet rajzol leányaink életkezdő tiszta lapjaira .. . Ezek a kérdések a legveszedelmesebb, a legpusztítóbb bacillusok, érezzük valamennyien; itt élnek és itt ölnek a mi társadalmunk levegőjében ; itt mérgezik meg a szülők legtisztább, legnemesebb örömeit és sorvasztják leánygyermekeink ártatlan, szép illúzióit. . .

Nemcsak a földünk beteg, kimerült, — beteg a mi társadalmunk is; vajúdik a legnehezebb problémák megoldásán, vajúdik a nőkérdésben is s ha ezt nem sikerült idején és helyesen megoldani, akkor jut igazán lejtőre, amelyen feltartóztathatatlan lesz bukása s csak sejtelmes, ismeretlen feltámadása.

A nőkétdés nem annyira politikai, hanem általános társadalmi vonatkozásaiban komoly ügye, megoldandó problémája korunknak, mert ha nem sikerül megvédenünk, kiemelnünk a nőt az egyéni jogok érvényesítéséért folytatott mai harcokból, — ha az egyéni önfentartásért folytatott — érdekszövetségi küzdelmekben elengedjük szakadni a családtól, megbotlik évezredes társadalmi rendünk s igazán ismeretlen, rejtelmes uj társadalmi alakulásoknak nézünk eléje ... S én úgy sejtem, hogy ott ami lelki, szellemi, érzelmi világunk nem találja folytatását.

Nem mondom, hogy nem lesz ilyen, nem lesz jobb, könnyebb majd az élet, de emberi mivoltunk tartózkodik az ismeretlentől s ragaszkodik a meglevő kis örömökhöz, kevés boldogsághoz. . .

Egy szép, világos szerkezetű, tartalmas beszéd lenne a mi társadalmunk mai szervezetében s a mint a beszéd legkisebb értelmes egysége a gondolat, az a sokat feszegetett, — ép ilyen értelmes legkisebb egysége — gondolata — a társadalomnak a család A hol nincs gondolat, ott üres a beszéd, ahol nincs család, ott üres a társadalom. A család lelke ennek a gondolatnak a fakasztó szikrája — a nő.

Nem akarom az érzelgős lovagkorba ringatni, önöket, igen tisztelt Vendégeink, mert hiszen mi férfiak ma már úgy sem a szavakból, nem eszményekből becsüljük a nőt, hanem érzékeink szerint. És sajnos, annyira kétéltüekké váltunk már, hogy úgyszólván valamennyien egy hamis külső és egy valódi benső életet élünk; a külső a csillogó máz, a benső a sorvasztó nyomorúság. Az a külső egyenként a legtöbbnek nem kell, az a benső — senkinek. Mi tartja hát fenn mégis ezt a kétszinüsködést? Azt mondják, a kor szelleme, közönségesebben szólva — a divat.

A divat eltüntette eszmekörünkből, vágyaink területéről az eszményi nőt, rövid egy pár évtized alatt érzéketlenné váltunk az olyan felfogás iránt, hogy »a világon minden pótolható — az anyán kívül. . .«

Mi lett a nő a kétéltűek társadalmában? A külső élet csillogó máza, az ingerek támasztó oka s a benső élet mérges nyilainak a pajzsa, így becsüljük meg mi a nőt s ez a megbecsülés bizony nem esik jól sem a nőnek, sem nekünk és miért tesszük mégis? mert igy kívánja az élet. . .

Nem csoda, ha a nő szabadulni kíván ebből a társadalmi helyzetből s az is érthető, ha — mondjuk úgy, szabadságharcában nem az érzelmeiben és vágyaiban megváltozott férfit keresi céljául, hanem önállóságot, egyenjogúságot s fóltétlen érvényesülést kíván.

Eme szabadságharcban minket a legközvetlenebbül a nők értelmiségi osztálya érdekel, az értelmiségi osztályukat pedig aránytalanul nagy százalékban a polgári leányiskola szo'- gáltatja, vezeti.

Magyarországon az 1909. év júniusában összesen 41,355 leány járt polgári iskolába; talán jobban kitűnik ennek a számnak a, jelentősége, ha megmondom azt is, hogy ugyanekkor összes középiskoláinkban 71,889 növendékünk volt a felsőbb iskolák beszámításával. Ez a szám tehát elég bizonyíték amellett, hogy a nő sorsa a polgári leányiskolában dől el s a mégküzdendő szabadságharchoz itt öntik a gyorstüzelő gépfegyvereket. Csakhogy a többi szerencsétlenséghez hozzájárul az is, hogy a nő sorsa itt is mostoha, illetve ez a nevelőanyja is mostoha, mert 14—15 éves korában elveti magától, leveszi róla kezét s egyszerre nagylánnyá engedi avatni, repülésre készti, mielőtt megtollasodtak volna szárnyai.

Mi történik a polgári leányiskolát végzett leányainkkal? Ismét csak a számokhoz fordulok : 1909, évben 7990 leányka végezte el a polgári leányiskola IV. osztályát, ezek közül 294 tanult csak tovább a polgári iskola védő szárnyai

TOLNAVÁRMEGYE és a KÖZÉRDEK

alatt; 101 gimnáziumba ment, 368 felsőbb leány lett, 1494 kereskedelmi tanfolyamra lépett, 1007 tanítónői pályát választott, 15 gazdasági tanulmányokat folytatott, 350 a női ipart választotta jövő működése teréül, 454 önálló iparos vagy kereskedő atyja üzletében kezdett segédkezni, 439 más egyéb életcélt tűzött maga elé és 3269ről azt mondja a statisztika, hogy otthon maradt.

Minket leginkább ezek az otthon maradottak érdekelnek. Tegyük fel a kérdést, mért maradtak otthon ? Talán azért, hogy a család tetőzze, koronázza be nevelésüket? ... Itt egy kedves emléket újítok fel, melyet Szepesvárme gyéből hoztam magammal. A magas Tátra alján egy falusi lelkész családjánál fordultam még; a tiszteletes asszony előszedte leányainak a kelen gyéjét. Ez a kelengye a zsebkendőkön kezdve egész a szőnyegig — mind otthon készült . . . Szép . . ., nem is szép* beszédes volt annak minden darabja, minden öltése; egy kézzel Írott, sok kötetes . könyv volt ez, az éktbölcseség könyve; a gondos, aggódva szerető édes anya leckéi, a messze, nehéz útra készülő leánya számára ... Ez a leány otthon maradhatott

14—15 éves korában, mert ennek megkoronázták a nevelését, még pedig munkával és szép, nemes anyai példával.

Ez elavult példa, a régi ókorba v*.ló, amikor még a királylányok is szőttek, fontak s a legtöbb háziszükségletet a háziipar állította elő. De hát egy modern példát! Tessék elgondolni egyet ki-ki a saját tapasztalatai szerint, de talán jobb lesz, ha a szomszédhoz nézünk át, mert otthon kissé elfogultak szoktunk lenni . . . Mit csinálnak otthon maradi, 14—15 éves leányaink? Próbálgatják a hosszú aljat — vagy újabban a »bukjel«-t — türelmetlenül várják, hogy nagyok legyenek ők is, közbenI belemerülnek a háztartás csínja binjába is, megtanulják, hogyan készül a habcsók . . .

De mit is csináljon egyebet otthon az a serdülő fiatal leány ? Nem az többé a mi családi tűzhelyünk, ami régen volt a jó táblabirák korszakában, kiszoru't onnan minden . , . az apa a kaszinóba, a mama az egyletekbe . . . egy kis festő paleth, meg ecset vagy a zongora az a két darab, amihez lányaink nyúlhatnak, a többi egy egy fix rideg bútordarab vagy csecse becse, hogy stílszerűen betöltse a teret.

Tessék csak megfigyelni, minő nagy mérveket ölt már a menekülés a családi tűzhelytől. A kör, a társaság foglalja le minden időnket; a családi életnek alig van már folyamatja, csak — jelenetei.

Tehát hol is marad évenként az a három és fél ezer serdülő mag ar leány a polgári iskola elvégzése után? . . . Otthon? ... Hiszen ha otthon maradhatna, nem volna baj, de a társa ságban marad s erre még nem érett.

A mi továbbképző tanfolyamunk, igen tisztelt Vendégeink, nem luxus intézmény óhajt lenni; átveszi, folytatja a gondos nevelőanya szerepét, ráneveli lányainkat a munkásélet meg becsülésére és megkedvelésére. Azt akarjuk, ne legyen mostoha intézetünk; tartsa, ápolja kebelén mindazokat akik rászorulnak s ameddig ezek rászorulnak s vigyenek innen emléket, mely örökké beszél, szórakoztat, vigasztal és erőt ad az élet mindennemű viszontagságaiban.

Csak az igazi, mély műveltségű embernek vannak i yen örökké beszélő emlékei, aki bele tud tekinteni a nagyszerű természet következetes, absolut szép rendjébe; aki felül tud emelkedni időn és téren, akinek szabadon szárnyal a lelke, akinek van kimeríthetetlen hite, reménye, szeretete S akinek eső sorban kell ez a mely műveltség, ez az igazi lelki jóság: az a nő.

Az irodalmi és történelmi békéinknek ez lesz a célja: ez a mélyítés, -ez a fölemeléshez a lelki jóság. Aki ért hozzá, aki mestere annak, hogyan kell az irodalmat s a történelmet elfogadó és ható okaival együtt ismertetni, az el fogja érni ezt a célt s neveltjei áldani fogják érte.

Lesznek ékitményes rajz-leckéink, nem ál művészi hajlamok fölkeltésére, hanem a természetes szépérzés ápolására, s sokszor ferde irányú díszt erőszakos rombolásainak a meggátolására, a megingathatatlan jó Ízlés nevelésére.

Végül és legfőképen dolgozni fogunk a szó mindennapi, legszorosabb értelmében.

Dolgozni fogunk első sorban azért, hogy oltárt építsünk a munkának. Ha naponként 20—25 müveit lelkű, tiszta érzelmű élénk kedélyű serdülő lányka üli körül munkaasztalunkat, akik nem érzik még az élet- terhét, nem mérlegelik még a munka és a bér arányát, hanem dolgoznak azért, mert az életerő, az Istenadta energia cselekvésre hajtja őket, dolgoznak azért, hogy teli lelkűk, üde .fantáziájuk szerint alkossanak, teremtsenek szép és hasznos dolgokat — ez a kép, igen tisztelt vendégeink, oltárképe lesz a munkának, ahová visszatérhet

1911 szeptember 18.

és visszatér majd nővé lett kis leány is az élet bárminő viszonyai között és erőt, vigasztalást, jó tanácsot — ha mindezekre nem lenne szüksége, — nemes szórakozást talál ’mindig.

Munkánkban kerülni fogjuk az Üzletszerűséget, a szakszerűséget; mert meggyőződésünk szerint nem az üzleti gondolkozás módnak kell áthatnia a nőt, hanem a kor műveltségi színvonalán álló nőnek kell személyiségével betölteni azt miként, amelyben él, amelyben hivatását teljesiti. Legyen ez a kör a család, legyen az hivatal, vagy üzlet, a nőnek mindenütt hatnia kell nemi egyéniségével, soh’sem szabad számozott chablonná, rangsorozott egyeddé válnia, mert amint azzá válik, meghasonlik benne a nő a társadalmi lénnyel, megbomlik az érző és a cselekvő nő egyensúlya ; mert a nő nemi egyéniségének minden kis elemrésze ellenkezik, hogy úgy mondjam, a tucat forgalmával, erre a nem lealázó, de mindenesetre az egyéniséget mérséklő fékező tucatolásra a férfi sokkal alkalmasabb.

Olyan nőket akarunk nevelni, kik az életviszonyaik kényszerítő hatása nélkül is tudnak és akarnak dolgozni, mert a munkásság jellemalkotó résszé válik bennük. .

Ebből a szempontból ragy a különbség munka és munka közötti A jó mestert megrohanják a rendelők, szétszedik készletét. A jó mester cipője sehol nem szőrit, a jó szabó ruhája sehol nem feszül és még sem bő _ s

mé

gis — mennyi óhaj, mennyi kin, zúgolódás tapadhat ezek minden öltéséhez!

A másik kaján irigységgel, érthetetlen vad gyűlölettel gondol arra, akinek a részére dolgozik; ezzel a nem nemes indulattal szövi át müren ekét.

Ez is munka, de lélekölő, szivet fertőző porba ti pró munka. Aki csak eszköznek és nem célnak tekinti a munkát, azt a munka megnyugtatni, bo'doggá tenni sohasem fogja. És | tessék elhinni, ez a mi legelterjedtebb hibánk ez a mi nevelésünk legnagyobb, legsúlyosabb mulasztása.

Miről ábrándozik mindkét nemű ifjúságunk? A leány este-reggel azt kérdi önmagától, minő társadalmi positiora érdemes és juthat ő, hogyan fog ő ott viselkedni, uralkodni. A fiú, — milyen állása, mennyi fizetése lesz 5—10— 15-év múlva? ezen vagy azon a pályán mehet-e és mikor — nyugalomba! Ki gondol a munkára ? Kevés, s az sem mer róla beszélni, mert kinevetik.

S amikor aztán az élet legyűri ezeket az ábrándokat s mégis kell, muszáj dolgozni is, — a munka fáj, elkeserít, — panaszt, zúgolódást, sokszor még átkot is fakaszt ajkaikon . .

IgeD, ilyen a munka, ha eszköz csupán, ha a megélhetésnek, az élet nehéz szekerének kemény járma csupán . . .

Pedig a munka nem ez és nem ez az igazi munka 1 A teremtő nagy Isten mindenüvé erőt adott az élet föltételéül; tehát ahol élet van, ott van erő is Az erő vagy alkot, vagy rombol, — de mindig hat és soha nem nyugszik. Nem nyugszik a gyermekeinkben rejlő erő sem s ha nem neveltük rá az alkotásra, kitesszük a rombo'ás veszélyének. És megbomlik ez az isteni remek is, ez a test- és lé lekből állő ember ; minduntalan szerelőre szorul majd, ereje szétömlik és munkája kinos vergődés lesz, — de dolgozni mégis — muszáj 1

Legyünk rajta, hogy alkotni tudjon ez az erő I . . .

Ne engedjük munkára kényszeríteni, hanem neveljük rá gyermekeinket! Ne érjen rá arról ábrándozni 15 éves leányunk, hogy mi és ki lehet ő 20—25 éves korában, hanem élvezze annak a ténynek örömét, hogy már most is valami, mert ereje alkotásra készti és képesíti, bele tudja varrni, himezni lelkét az eléje tett sima szőtt-anyagba, — a ki nem fejezhető gondolatait, érzelmeit le nem olvasható, de le érez- he;ő vonalakba, szinvegyülékekbe rejtik, —- kihelyezi onnan, ahol teremnek újak helyökbe. Eleinte talán csupa ábrándképek lesznek ezek a gondtalan korban alkotott munkák, később komolyabb vágyak és idővel észrevétlenül a tiszta, józan nemes-emberi gondok is formát kapnak bennök. így válik a munka lassan-lassan játékból ábránddá, vággyá, gondüzéssé, de soh’sem lesz teherré, szegény ember átkává.

Ilyen lesz a művelt nő munkája s ilyen lesz a munkás, szorgalmas nő műveltsége. Ez a műveltség, ez a munkaképesség nem ellensúlyozza, hanem megelőzi a bajt, a családi szerencsétlenségeket . . . Nem fiókba rejtett diploma lesz ez, félretéve a súlyosabb időkre, hanem állandóan érvényesülő testi-lelki képesség, mely kizárja életviszonyainkból a meglepetéseket, megóv a kétségbeeséstől.

Mivel azonban társadalmi életünk ma már úgy van berendezve, hogy mindenütt, mindenütt, mindenben megkívánja a formát is — mert sokan vagyunk s csak belépőjeggyel lehet á közmunkában részt vennünk — azért lesz rá gondunk, hogy ilyen belépő jegyekre is szert