Tolnavármegye és a Közérdek, 1911 (21./7. évfolyam, 1-104. szám)
1911-06-19 / 49. szám
XXI. (Vll>) évfolyam. 49. szám. TOLHAVARHEGVE É5 A KÖZÉRDEK Előfizetési ár: “ Ä ” — — Egész évre .... 16 korona. Fél évre .... 8 „ Negyed évre ... 4 „ Egy szám ára . . 16 fillér. BliöflzetAseket és hirdetéseket a kiadó* b vatalon kivül elfogad a Molnár féle könyvnyomda és papirkereskedés r.-t. Szekszárdon. POLITIKAI HETILAP. Az opsz. m. kin. selyemtenyésztési felügyelőség hivatalos lapja. Megjelenik hetenkint kétszer: hétfőn és csütörtökön. Egyes számok ugyanott kaphatók. SzerkeSZtŐíjégi teletOIl-SZám 1 18 és 24. — Kiadóhivatali teleton-szám: 18 és Iá. Szerkesztőség: Bezeréd) István-utca 5. szám. Ide küldendők a lapot érdeklő össze» közlemények. Kiadóhivatal: Vármegye-utca 130. szám. Az előfizetési pénzek és hirdetések Ids küldendők. Néptanítóknak, ha az előfizetést egész évre előre be küldik, 8 kor. Főszerkesztő: Dp. LEOPOLD KORNÉL. Felelős szerkesztő: BODNÁR ISTVÁN. Főmunkatárs: FÖLDVÁRI MIHÁLY. Laptulajdonosok a szerkesztők. Az állami biztosítás. Egy kicsit drasztikusan szólva, a magyar sajtónak ama része, amelynek képviselői nem ülnek benn a biztositó társaságoknak dús javadalmú igazgatóságaiban, vagy mint részvényesek nem vágják évről-évre zsebre a busásabbnál busásabb osztalékokat — évtizedek óta rágódnak már azon a hatalmas csonton, vagy jobban mondva talán nagyon is zsiros falaton, amelynek neve: állami biztosítás, sürgetik, kérik, követelik, hogy az állam végre valahára tegyen valamit az ország lakossága érdekében, igy ne tűrje azt, hogy a rengeteg milliókat kitevő biztosítási összegek évente jobbára az idegen, külföldi biztositó társaságok zsebébe vándoroljanak s végeredményben más nemzetek polgárainak vagyoni gyarapodását segítsék elő, holott megfelelő beavatkozással ezek a csinos kis összegek az állam zsebében is maradhatnának s emellett, ha az állam maga venné kezébe a kötelező biztosítást, sok szegény embert menthetne meg olcsó szerrel, a tűz, jég tönkretevő veszedelmétől s attól a nem kis uzsorától, amelyet egyes biztositó társaságok űznek éppen a legkisebb, tehát a legszegényebb emberek bőrére. Csakhogy hát ezek az időszaki felszólalások jámbor óhajtások s még nagyon sok ideig azok fognak maradni. A biztositó társaságok által széteregetett finom érdekszálak nagyon is beszőtték már az egész közéletet, az Ausztriával való gazdasági alárendeltségünk pedig majdnem teljesen nyakát szegi minden ily fajta törekvésnek, hisz a biztositó társaságok jó része innen nyújtogatja szét a szegény emberek zsebjében kotorászgató csápjait s jaj annak, aki bolygatni merészeli a hatalmas osztrák érdekeket. Lám van felzúdulás most is. A nálunk úgy látszik sokkal élelmesebb Olaszország már beterjesztette a biztosítás monopolizáld- sára vonatkozó törvényjavaslatot, de hogy vájjon ott is lesz-e hát abból törvény, egy kicsit kétségesnek látszik, mert, mint egy római távirat mondja: «*» német, osztrák- magyar, francia, angol és amerikai (Unió) nagykövetek már is memorandumot nyújtottak át az olasz kormánynak, amelyben kárpótlást követelnek a külföldi intézeteknek. A külföldi társaságok ugyanis százmilliókig érdekelve vannak Olaszországban. Az osztrák-magyar társaságoknak maguknak 570 millión felüli biztosításai vannak ott s a trieszti Generálinak és az Adriának üzletei sokkal többre | rúgnak, mint az összes olasz társaságoké. Hát biz lesz elég dolga szegény Olaszországnak, amig ezt az úgyszólván »világ érdekeltséget« leküzdi, de hát, ha már á-t mondott, bizonyosan kimondja majd a b-t is, hiszen ezen az »üzleten« mégha rengeteg kárpótlást fizet is, csak nyerni lehet, pedig hát az olasz pénzügyek is rászorultak egy kis, úgyszólván, tgből lepotyogó mannára! Mikor jutunk mi el az efajta »nemzetközi beavatkozásig« nem tudjuk, de hogy mihamarabb el kell jutnunk, az bizonyos. Az óriási uj hadihajókat nem lehet »gyufával«, »petróleummal«, »spiritusszal«, jobban mondva: a közfogyasztási cikkek felemelt adójával még egy hétig sem befűteni, uj jövedelmi forrást kell ezért keresni, még pedig olyat, amelyik ne mindig csak a szegény kisemberek húsából vágja ki azt a bizonyos font húst, de amelyik kiveszi az igazságos porciót a nagy tőke, igy a fölös jómódban duskálkodó biztosító társaságok részvényeseinek a zsebéből is. Nagy szociális érzékkel biró kormányunktól amint más téren, várjuk tehát a bátor kezdeményezést az állami biztosítás nagyhorderejű kérdésében is. Egyszer bele kell nyúlni e darázsfészekbe, mert a biztositó társaságok évről-évre szaporodó milliói mellett mindig nehezebbé válik e közóhajtásnak minél előbb való — radikális megvalósítása. B. Nemzeti birtokpolitika. Az utóbbi évek leforgása alatt a földbirtok Magyarországon mintha veszíteni kezdene ingatlan jellegéből. A nagy bankok pénzszekrényeiben milliók halmozódnak össze, ellenben a földbirtok forgácsolódik s nap nap után több birtok cserél gazdát. Nem érdektelen vizsgálattárgyává tenni, hogy kiknek a kezébe kerül különösen azoknak a birtoka, akiket a nyomorúság kiűzött a tengerentúlra. Észre vehetjük elsősorban is, hogy a nemzetiségi vidékek nagy pénzintézetei milyen mohósággal teszik rá a kezüket a dobra kerülő birtokokra s az újabban keletkező birtokos osztálynak is inkább kozmopolita jellege van. Vájjon mindezen dolgok láttára nem itt van-e a legfőbb ideje annak, hogy a magyar birtokpolitika kormányrudját nemzeti irányba tereljük. Igen, itt az ideje annak, hogy tegyünk valamit, hogy a magyar földet magyar kézben tarthassuk meg. Középosztályunk, amely a nemzeti tradíciókat leginkább ápolta, jobbára elpusztult. Pedig középosztály nélkül nincs egészséges társadalmi élet A földbirtok megoszlásnak tehát előbb-utóbb olyan irányt kell adnunk, hogy a társadalmi osztályok között fennálló TARCA. A CSENGŐ.* — Csikós-románc. — Jancsi bojtár egy gazlélek Megorozta, úgy meglopta: Vezér-csikója nyakáról Szép csengőjét leoldozta. Az volt csak a drága csengő, Szava száz közt is kiérzett, Hej, mikor szólt: minden kislány A P e j k ó r a, meg — rá nézett! Sebaj, itt a Virágvásár, Uj csengőt vesz hát Csongrádon, Ez még csak a tájin jószág, Mint kis harang, akkorát nyom ... Mértföldre szól ... Büszke is rá, A Tóth Lidit is megkérdi: »Mit szólsz hozzá?« »Aj la — szól az: Szép csengő, csak nem a — régi!« «Nem . . . Már nem ... .« Ráhagyja ő is — — Jó. hogy jön a Sarlós ■ vásár, Megy Szögedre . . . Nincsen sátor, Nincs bolt, amit végig nem jár. No, végtére van egy csengő, Nem nagy, hanem hát a szava: Folyó ezüst . . . A hét fáját: Ha meghallják odahaza! Szombat este, hogy felrakja, Még maga is úgy elképed: Ni, a Pejkó szinte táncol, Örömében nem is lépked ... * Mutatvány a szerző most megjelent »Alkonyat« című művéből. Kiszalad a fele utca, Tóth Lidi is úgy elnézi: »Ejnye Jancsi, beh szép csengő, . . . Kár,'hogy mégsem az a — régi!« — Szontyori lett szegény Jancsi: Nincs más hátra, mint — Szabadka. Kitől azt a régit vette, Ha még egyszer ráakadna! Szerencsére ott találja, Az is rászól: »Te vagy, János ? Tudtam, nem hagyod a párját, No, van még egy akkurátos!« »De nincs aztán több ily csengő: Ékesen szól, mint egy püspök . . . . . . Nyolcat mondtam? — Jó, legyen hat: Szomjas már bennem a — früstök . . .« Jancsi érti . . . Fukar, pitty-potty: Sosem volt az >á 1 d o m á s b a n< . . . — S lám a csengő a tánc közt is: Ott citerál a nyakában! S ballag büszkén haza véle, De meghökken a határba’: Hátha i 11 h on még sem úgy szól, Egyszer-kétszer jól megrázza . . . S uramfia, egész ménes: Fülel az — ismerős szóra, Rohan felé a sok állat, — — Úgy teszi felaPejkóra... S kiereszti karikását, Haza, szinte hetykén lépdel, Szóba sem áll most már aztán Mindenféle fehérnéppel. De a Lidi megállitja: »Ni, uj csengő ? Vagy a régi?! Az ám, a formája olyas, Csak a szava g y e n g é b b néki . . .« — Nem állhatja ezt már Jancsi, A kalapját szemrevágja: «Gyengébb ám az . . .< Egyet mordul . . . S megy egyenest a korcsmába, Iszik, nótáz, úgy elbúsul, Hogy az a lány: meg nem érti .... . — De hajnaltájt csak kirohan: »Ott a csengőm! . . . Ott a — régi!« Az uraság sok jószágát Most hajtják a falun által, Hátul megy az uj számadó S lopott csengő bizony rávall! S ez még hagyján, de Tóthéknál Csak kinyílik egy kis ablak, Zsalu közt a számadónak: Rozmaringot . . . csókot adnak! »Hej, Lidi az Isten verjen!« — — Kitör Jancsi bús haragja: »Számolunk még!« — Ennyit szól csak, S igaz jussát ott nem hagyja: De szétzúzza száz darabba . . . Mert minek az ? Tudja, érzi: Az igazi csengő se von: Lidinek már az a — régi! Hadnagvné őnagysága. — Irta: Herczeg Ferenc. — Hat lábnál valamivel magasabb volt,.egyenesen szétfutó vállai és bivalynyaka, nyúlánk termete dacára is sejtették óriási izomerejét. Ha öklével mellére ütött, a hatalmasan domborodó mellkas kongó hangot adott, akár egy érckazán. Homlokába nőtt haja, villogó szeme gonosz kifejezést adott arcának.
