Tolnavármegye és a Közérdek, 1911 (21./7. évfolyam, 1-104. szám)
1911-03-27 / 25. szám
2 TOLNAVÁRMEGYE és a KÖZÉRDEK 1911 március 27. désü városi birtoktestek fölött ismét a városi tanácsok intézkednek, melyeknek tagjai között szakavatott gazda csak véletlenül akad. Jogászok gazdálkodnak közvetve az egész országon, közvetlenül az ország összes területének negyedrészében. Szinte elképzelhetetlen, hogy a minősítési törvény a gazdasági szakképzettséget meg ne követelje olyan tisztviselőkre nézve, kik tisztán földmivelési ügyekkel foglalkoznak és mezőgazdasági kérdésekben döntenek. Ha a kis- és tőrpegazdák analfabéta- ságát a haladás kerékkötőjének tartjuk, annál inkább meg kell követelnünk azt, hogy a gazdasági szakképzettség a mező- gazdasági közigazgatás egész területén ér- nyesüljőn. Minden körülmények között helytelennek és tökéletlennek tartjuk a közigazgatási birtokkezelést. Örömmel fogadtuk ezért a földmivelésügyi miniszternek a pénzügyi bizottságban tett azt a kijelentését, hogy a városok rezsiben való gazdálkodását nem helyesli. Nézetünk régtől fogva az, hogy úgy a városi, mint a községi, vallásalapit- ványi s egyéb erre alkalmas kötött birtokokat lehetőleg közép- és kisbérietek utján kell értékesítenünk. A hasznosításnak ezt a módját különösen földbérlő szövetkezetek létesítése és támogatása segítheti elő. Egyáltalán egészséges bérlőosztályok kialakitasa nálunk úgy gazdasági, mint szociális szempontból rendkívül kívánatos. Darányi birtokpolitikai törvényjavaslatának a középbérletek létesülését célzó intézkedések legértékesebb részét tették. Ezt a szándékot nem szabad elejteni. A magyar közép- osztály fiai a földbérletekben hajlamaikhoz közeleső foglalkozási teret találhatnak és a kisgazdák fiai is, némi tőkével támogatva, megtalálhatják a boldogulásnak és a vagyonszerzésnek azt a módját, mely mindenesetre egészségesebb a hitelbe való földvásárlásnál. További birtokszétforgácsolásokkal aligha fokozhatjuk a nemzeti jövedelmet s ezen az utón több beteg egzisztencia keletkezik, mint reményt keltő. De a haszonbérlői vállalkozások számára még óriási területünk van, melyen keletkezhetnek uj, egészséges és produktiv egzisztenciák s a létezők sérelme nélkül, sőt javára a több értéktermelésnek és a vagyonszerzésnek biztató munkája indulhat meg. században már egészen kálvinistának kell tekintenünk Tolnát, épúgy mint Laskót, mely a XVI. század utolsó harmadában legalább részben még szintén unitárius volt. 1597-ben, Szent Máté napján, szeptember 21.-én halt meg Decsi Gáspár 22 évi tolnai lelkészkedés után s helyét Búzás Mihály foglalta el. Búzás azonban még három évet sem töltött Tolnán, mert 1600. év májusában már Kecskeméten találkozunk vele, ahol ez év pünkösdjén foglalta el a prédikátori hivatalt, mint a városi jegyzőkönyvben olvassuk : „1600 pünkösdben prédikátor uramat, Búzás Mihályt fogadta meg biró uram11. A hagyomány szerint azonban Búzás nem egyedül ment el Tolnáról Kecskemétre, sok református polgár is elköltözött oda vele, úgy hogy a Baranyából el- bujdosottakkal együtt egész uccát alkottak, sőt még a tolnai iskola ifjúságának nagy része is követte őt. A hosszú török háború (1593—1606.) pusztításaiból, borzalmaiból bőven kijutott bizony ennek a vidéknek is, s megérthetjük, hogy az agyongyötört tolnaiak is nyugalmasabb helyre vágyódtak a török torkából. 1602. év júniusának elején nagy pusztítás érte magát Tolnát is. Nádasdy, Thurzó és Pográny — mint Istvánffy elmondja Históriájában (XXXIII. könyv) — elfoglalták Adonyt, Földvárt és Paksot, erősségeikbe magyar őrséget helyeztek, s azután visszatértek táborukba. Ekkor azonban elszakadtak tőlük a hajdúk, Tolna felé indultak, elfoglalták ezt a »valaha híres várost« („ólim claram dvitatemCi) s a török házakat kirabolták. Ismerve a hajdúk féktelen természetét, zsákmányvágyát, elgondolhatjuk, hogy nem igen tettek különbséget török és nem-török házak közt s a rablás, rombolás kiterjedt az egész városra. Valószinüleg ez az a pusztítás, amelyre céloz Pathai is levelében, mikor azt írja, hogy Búzás után „interea ob tumultus bellicos civitas desolata manet aliquamdiu“, Méltán sorozhatjuk a mezőgazdasági életet termékenyítő és irányitó erők közé a társadalmi köztevékenység szerveit a gazdasági egyesületeket is. Ma a gazdasági egyesületek egyéb hivatásuk mellett a mező- gazdasági érdekképviseleteknek egyetlen orgánumai. Sajnos, legtöbbjük a kettős feladat teljesítéséhez fél eszközökkel is alig rendelkezik. Ezért kétségtelenül az volt a földmivelésügyi miniszter egyik legrokonszenvesebb biztatása, hogy a gazdasági egyesületeknek legalább normális költség- vetésük biztosításával fogja megadni az eddiginél szilárdabb lábvetőpontot. Kár, hogy ennek a szép szándéknak idáig nem volt folytatása. — Mindmáig a gazdasági egyesületekre nézve körülbelül az a helyzet, hogy megadóztatják a felsőbb birtokosokat azért, hogy lefelé közvetítők lehessenek és munkásai a nép gazdasági kultúrájának. A gazdasági egyesületek, amennyire anyagi eszközeik megengedik, a legfontosabb és mondhatnám a legönzetlenebb kulturális hivatást terjesztik ebben az országban. Ok maguk mindenképen megérdemlik, a közérdek pedig egyenesen megköveteli, hogy hivatásuk teljesítésében a legmesszebb menő támogatást élvezzék. Szerénytelenség és önzés nélkül sürgethetjük a földmivelésügyi minisztert, hogy a gazdasági egyesületek talpraállitása céljából mindent és minél előbb megtegyen. Minden ideforditott áldozat bizonyára éppen úgy hozzátartozik a földmivelés színvonalának emeléséhez, mint a jó terméshez a tavaszi eső. VÁRMEGYE. Az alispán időszaki jelentése. Vármegyénk alispánjának a holnapi közgyűlésre előterjesztett időszaki jelentéséből kiemeljük a következőket: Alispánunk megemlékezve Singer Bálint megyebizottsági tagnak a drágasági pótlék ügyében beadott indítványáról, amelyet a február 21-iki közgyűlés elvileg már magáévá tett, többek között a következőket mondja: «Ez a határozat ismét egy nemesi bizonyságlevele annak a nagylelkűségnek, mely Tolnavármegye közönségót a múltban mindenkor áthatotta s most is jellertizi; s a későbbi korok számára is maradandó értékű tanúsága lesz annak az együttérzésnek, mely Tolnavármegye igazságos és szükkeblüségtől ment törvényhatósági bizottazaz »közben a háborús mozgalmak következtében egy ideig elpusztult állapotban volt a város«, utal rá a tolnai iskola tanítóinak elsorolásánál is, mikor megszakítás után így folytatja : „Rectoribus a disturbio recensendisiC . . . , vagyis: »Tanítók voltak a pusztulás után« . . . Búzás helyébe Földvári Ambrus lépett, aki 1613-ban még Tolnán működött. Képzett, tollforgató ember volt, lefordította magyar nyelvre Ursinust, Bucanust s Aretinusnak »Examen theologicum«-ját, — mint Pathai írja — de hogy e művek nyomtatásban is megjelentek volna, arról nincs semmi nyom. Utana következett Laskái F. István, majd HerczegszöUösi Mihály, ennek váratlan halála után pedig Szöllőskei Ferenc. A Monostori János alsó-dunamelléki püspök halála után, 1626 március 15.-re Rácz- kevibe összehívott zsinaton, ahol 68 egyházi prédikátora volt jelen, részt vett ő is. 1634-ben, Szent György napkor jött az ő helyébe Pathai P. Sámuel, akit már ismerünk, mint a duna- melléki ref. egyházkerület legelső történetíróját. Pathai Debreczenben tanult, majd Laskóra hívták meg rektornak. Két évi tanítóskodás után külföldi egyetemekre ment, ahonnan haza térvén, veresmarti, később tolnai rektor, majd solti prédikátor lett s innen került ismét vissza Tolnára Szőllőskei helyébe, ahöl egyszersmind a tolnai traktus seniora is lett. Mikor 1652 febru- árius9-én Paksi György halála után megüresedett a püspöki szék, március 13.*ra zsinatot hívtak össze Kecskemétre, amelyen Tolnából Pathain kívül még az iccsei, őcsényi, decsi, pilisi, nyéki, bátai, szeremlei, faddi, gerjeni, földvári és madocsai prédikátorok vettek részt, s itt Pathait ültették a püspöki székbe. Ekkor azonban már nagyon öreg volt, a tolnaiak is rá unták, s ő is nyugalmasabb helyre kívánkozott, mert nagyon kezeügyébe esett Tolna a töröknek s azért 1653-ban Patajra költözött. Nagyon kevés az, ámit ezután a tolnai ságát és e vármegyének hivatása magaslatán álló önérzetes tisztikarát jóban és roszban összeköti s miután a tisztikar nevében köszönetét mond a határozatért, kijelenti, hogy ennek a testületnek minden egyes tagja sokkal többre értékeli e határozat erkölcsi jelentőségét, mint magát azt az anyagi támogatást, mely ennek a határozatnak eredménye lehet. De különben a határozat most lévén kihirdetés alatt, annak végrehajtása tárgyában javaslatot még nem tehetett, — majd igy folytatja — megvallom őszintén, szívesen is veszem igénybe azt az időhaladékot, mely ekként a legközelebbi rendes közgyűlésig előáll, mert Írott törvényen, az 1904. évi X. t.-cikken alapuló szilárd meggyőződésem az, hogy a tisztviselők és egyéb vármegyei alkalmazottak megfelelő javadalmáról gondoskodni elsősorban nem a vármegyék közönségének, hanem az országos kormánynak kötelessége; nem tudom elnémítani azt az erős hitemet, hogy ez a kormány, mely az évek során át felhalmozódott országos szükségletekkel szemben annyi kötelességtudást tanúsított, ezen az állam által ugyar^sak éveken át elhanyagolt törvényes kötelesség teljesítésére szintén meg fogja találni a módokat és eszközöket. A fősorozás a íolyó évben ismét egy hónappal később, április hó I0«én veendi kezdetét és körülbelül május hó végével nyerend befejezést. A közegészségi állapot az 1910. november végétől kevésbé volt kedvező; mégis az ázsiai kolera teljes megszűnte és a hevenyfertőző betegségeknek az előző időszakinál kisebb számú fellépte miatt javulást mulat. Az állategészségügy az elmúlt időszakban ismét nem volt kedvező. A ragadós száj- és körömfájás újabban 70 községben lépett fel s igy ezideig fertőzve volt összesen 97 község és 1 rendezett tanácsú város. Megbetegedett mintegy 30,000 szarvasmarha, 18,000 juh és 20,000 sertés. Elhullott mintegy 350 szarvas- marha, 600 juh és 2800 sertés. Belföldre irányuló kivitelünk főleg december és január hónapokban pangott, később azonban élénk kereslet indult meg tenyészmarhákra; kereskedők, gazdák és gazdasági egyesületek tömeges vásárlásokat eszközöltek. — Ausztriai kivitelünk a forgalmi korlátozások tetemes és folytatólagos enyhítése következtében visszaesést alig mutat. A Németbirodalomba való kivitelünk azonban az 1910. évi december hó 1-én életbeléptetett tilalom folytán teljesen szünetel. Úgy a kiépített, mint a kiépítetlen utakon a rendes tavaszi utimunkálatok március hó folyamán megkezdettek és ezzel a közutakon fenálló kisebb-nagyobb hiányok és téli rongálások rövid idő alatt kijavíttatni és helyre- állittatni fognak. A beruházási hitel terhére Tolnavármegyében összesen kiépítendő 229.605 km. útból hátralékban van még 55.890 km., amelyből a református egyházról tudunk. 1673—4-ben Pongrácz György váczi r. kath. püspök bejáratta egyházmegyéjét, mely öt vármegyére terjedt ki, Cseke Mihály püspöki vikárius és ecsegi plébános által, az általuk készített jelentésben Tolna mint tiszta kálvinista község említtetik, de régi nagyságából sokat veszített ekkor már. — Brown Eduárd angol utazó, aki 1669—1670-ben járt erre, azt írja, hogy szép lehetett valaha, de a keresztények felégették. Nem valószínű, hogy újból teljesen felépült volna, mert a török katona nem sokat törődött az építkezéssel; a spáhik, a hadsereg birtokos része ugyanis csak életfogytiglan voltak birtokosok, azonkívül a török törvények nemcsak keresztény egyházi épületek építését, javítását illetőleg voltak rendkívül szigorúak Omar khalifa óta, aki megtiltotta mohamedán államban lakó keresztényeknek, hogy templomokat, kolostorokat építsenek, vagy azokat kijavítsák, de még házaikat is csak a legnagyobb szükség esetén volt szabad ki- javítaniok, Thuri Pál, akivel már találkoztunk s aki 1556—57-ben tolnai rektor volt, érdekes kis könyvet írt a török uralom alatt levő keresztények helyzetéről, melyet bőven volt alkalma tapasztalatból megismernie Tolnán, ahol bent lakott a városban a török. »Új helyeken — írja — templomot építeni nem szabad, erre még a főparancsnok sem mer engedélyt adni. Ha leégett, megengedik a helyrehozását, de csak náddal és torony, óra s harang nélkül, s még ezt is csak nagy pénzösszeggel és ajándékok osztogatásával lehet kieszközölni.« Elmondja azután, hogy Karancson a templom-ajtóba engedély nélkül egy faszeget vertek be, s ezért 6 forint büntetést kellett fizetni, ami tekintélyes összeg volt akkor. Evlia Cselebi török utazó szerint, aki 1663-ban járt erre, virágzó és díszes volt és 80 keresztény házat számlált. Ismerve a sallangos, nagyító török stílust, a »virágzó és díszes« jelzőket leszállíthatjuk kellő értékükre
