Tolnavármegye és a Közérdek, 1911 (21./7. évfolyam, 1-104. szám)
1911-02-23 / 16. szám
2 Özv. Simontsits Béláné, alispánunknak közszeretetben állott édes anyja már régebb idő óta gyengélkedett. A leghíresebb belgyógyászok fáradoztak egészsége helyreállításán, ereje azonban szemmel láthatólag egyre fogyott. Ritka, szinte férfias lelkierő, energia lakott azonban benne, amennyire lehetett kerülte az ágyat. Társalogva, karos székében ülve töltötte a nap legnagyobb részét. Három héttel ezelőtt még résztvett az óvoda XX. éves fennállása jubileumára rendezett mulatságon is. Erővel sem lehetett visszatartani, pedig övéi mindent elkövettek, Angyánt, a híres professzort is lehozatták, hogy csak lebeszélje. A nevezetes évforduló azonban egészen felvillanyozta, még a tudós professzort is meglepte aránylag igen nagy frissesége s kellő óvatosság ajánlásávál megengedte az elmenetelt. Mulatság után is még napokon át fenn volt. Négy nappal ezelőtt azonban nagy szivgyengeség mutatkozott nála. Kezelő orvosa: dr. Kramolin Gy. tb. főorvos, dr. Tanárky Á. kórházi igazgató-főorvossal együtt már csak injekciókkal tudta hosszabbítani életét. Szelleme azonban mindvégig üde, friss maradt, ágyban ülve is eltársalgott családjával. A katasztrófa kedden reggel 2 óra után következett be. Éppen Andor fia virrasztott mellette, amikor a nagy beteget fulladásszerü roham lepte meg. Simon- tsits Andor behívta bátyját: Simontsits Elemér alispánunkat, akitől a beteg még elfogadta a feléje nyújtott vizes poharat, de a következő pillanatban »Elemér ne hagyj« kiáltással örök nyugalomra tért a legjobb anya, kiben fiai, ha nem is »mindenüket« de ennek nagyobbik részét vesztették el . . . * Özv. Simontsits Béláné halála óriási részvétet keltett megye, sőt országszerte. Alispánunkhoz száz-számra érkeztek a kondolealó sürgönyök, s vidékről és helyből rengeteg sokan személyesen is kifejezték őszinte részvétüket. A szerdán megtartott vármegyei közgyűlésen — amint lapunk más helyén olvasható — Apponyi Géza gróf, v. b. t. t., főispán kegye- letes szavakkal emlékezett meg az elhunyt érdemeiről. Tegnap délben Szekszárd város tanácsa is megjelent a gyászháznál s dr. Szentkirályi Mihály polgármester elérzékenyülve tolmácsolta Simontsits Elemér alispán előtt az egész várost eltöltő igazi mély fájdalmat. Tegnap délután 4 órakor pedig Triebler Ilma alelnök vezetésével összejött az elhunyt vezetése alatt álló róm. kath. óvoda választmánya is s a nagy számmal megjelentek előtt Szévald Oszkár titkár indítványt tett az egylet kegyeletének kifejezése iránt. Meleg hangú, nekrológszerü szép jelentéséből közöljük a következőket: »Végtelen szomorúság fog el, mikor, mélyen tisztelt választmány, a mai ülésünkben javaslataimat megteszem. Fájdalom hozott bennünket össze s e lelki közösség élénken megdobogtatja szivünket. Ki tudná az emberi szenvedést a maga leplezetlen valóságában a szemünk elé állítani, s ki merné az érzéseket átformálni, a természet TÁRCA. A Nagyasszony meghalt. Nem azért volt nagy, mert a születése és volt férjének állása kiemelkedő társadalmi pozíciót biztosítottak számára, hanem azért, mert kivált a mindennapiság szürkeségéből szellemi tulajdonságaival, mélyen érző szivével. Nagyasszony volt, mert abban a társadalmi magasabb atmoszférában is együtt tudott érezni a szegényekkel, a gyámolitásra szorulókkal, szellemének kiválóságával azon fáradozott, hogy minél több legyen a mosoly és minél kevesebb a könny az emberek szemében. Nagyasszony volt. Nemcsak azért, mert áldása volt annak a családi körnek, amely most mélységes gyászba borult, hanem azért is, mert nyugalmát, kényelmét, szórakozását szívesen áldozta fel mindig azért, hogy az erőkben bár szegény, de célokban nagy és nemes hivatást teljesítő egyesületének az érdekeit előbbre vigye. Előttem áll az egyesület kezdetéből egy kép. Megvolt nagy küzdelem után az egyesület. Sok-sok apró gyermek várta, mikor kezdődik a tanítás az óvodában és mikor nyílik meg a menhely meleg otthona. De a megnyitás késett! Az alapítók lelkes csapata, felülemelkedvén a felekezeti elfogultságon, kivitte, hogy az óvodában és a menhelyen a legodaadóbb nevelők legyenek a tanítók és gondozók, — a kedves testvérek. — De amikor a testvéreknek be kellett volna költözködni az uj otthonba, akkor TOLNAVÁRMEGYE és a KÖZÉRDEK rendjét megforgatni, hogy jónak lássuk azt, amit szenvedésnek érezünk. Az élet könyve az öröm és a fájdalom érzéseinek csodálatos foglalata . . . S mégis, mikor olvasnunk kell belőle, nem zendül annyira az öröm hangja, de viszont összeborzadunk a fájdalom érzésétől, ha az szivünkön talál. így vagyunk ezekben a nehéz órákbanis, s azt hiszem, szivünk egész melegével és lelkünk teljes erejével együtt gondolkodva, tudjuk és felfogjuk azt a veszteséget, amely egyesületünket s elmondhatom, mindnyájunkat ért a kiváló vezető egyéniségnek, szeretve tisztelt elnökünk: özv. Simontsits Béláné úrnő Öméltósága szervező- és teremtő erejének kialvásával. A jótékonyságnak valóságos Angyala volt O . . . Telkének nemessége és szivének melegsége minden intézkedésén ott tündökölt. . . Nincs példája annak a bámulatos energiának, amely — leküzdve az élet rendje által korlátolt testi erők képességeit — felülemelkedik a kötelességérzés és tudás olyan magaslatára, amely fényt és erőt áraszt a jótékonyság terén működők minden tevékenységére. És amikor a mi egünkön egy ilyen csillag futott le s utolsó útjában is, méltón élete fényéhez, pompás ragyogással tűnt el, lehetetlen, hogy kiváló példája aziránt a kis óvoda iránt, melyet annyira szeretett, melyért élt-halt, mindnyájunkban ne keltse fel a szent fogadalmat, hogy a megkezdett nagy munkájában bennünk folytatókra talál s szivünk mig dobog, az ő feledhetetlen emlékében nyeri erejét és tüzét a szeretet és jótékonyság gyakorlásában.« Indítványára ezután az elhunyt emlékét jegyzőkönyvileg megörökítették, s az óvodaegylet gyönyörű koszorúját testületileg vitték el a drága halott ravatalára s ott, a küldöttség megbízásából dr. Fent Ferenc apát-plébános tolmácsolta a mélyen sújtott család előtt a választmány mély sajnálkozását. * A róm. kath. ovoda a közetkező gyász- jelentést adta ki: *A szekszárdi róm. kath. óvoda és gyermek- msnhelyet fentartó egyesület választmánya mély megilletődéssel jelenti az egyesület nagyérdemű, lelkes megalapítójának és szeretve tisztelt elnökének méltóságos özv. Simontsits Béláné úrnőnek 1911. évi február hó 2t-én rövid szenvedése után történt fájdalmas elhunytát. Féjbenha- gyott nagy munkájának folytatására az Ő jóságos szivének melege, áldásos tevékenységének és kiváló szellemének emléke adjon erőt és bizalmat. Szekszárd, 1911. február 21.» A család gyászjelentése pedig ez : » Simontsits Elemér, Tolnavármegye alispánja, úgy a saját, mint felesége Dezseöffy Mária és gyermekeik : Béla és Elemér, valamint fivére Simontsits Andor es ennek felesége Gsávossy 'Melanie, úgy nemkülönben az összes rokonság nevében mélységes fájdalommal jelenti, hogy forrón szeretett édesanyjuk, illetőleg anyósuk, nagyanyjuk és rokonuk özv. Simontsits Béláné Knrcz Emma jótékony és áldásos életének 61-ik évében, e hó 21-én hajnali fél három órakor, Szekszárdon megjött az értesítés, hogy nincs a szerzetnek elég tagja és igy nem jut Szekszárdnak. — Mindenki elcsüggedt, de a Nagyasszony nem ! A törékenyen, pehelyszerü testben, bámulatosan erős lélek és akaraterő rejlett. Dermesztő hidegben kocsira ült és felkereste Pécsen egykori gyóntatóatyját, a boldogult Dulánszky Nándor püspököt. Tolmácsolta az egyesület helyzetét és rövid idő múlva megkezdhette az egyesület nemes működését. Másik kép vonul fel elém! Hosszas távoliét után egy mélységes csapás, férjének halála, visszahozta Őt közénk. A legelső alkalmat mindjárt megragadta az egylet, hogy alapitóját emelje ismét az elnöki székbe, összetört lélekkel, megrendült egészséggel, de a régi frFs, élénk szellemmel és lelkesedéssel ült abba a székbe, amelyből akkor távozott, mikor férjét boldogan, bár a hazavágyás érzésével követte más vármegyébe. Lelkének egész hevével és szivének egész melegével karolta fel egyesületének: »a róm. kath. ovoda. és gyermekmenhely«-nek ügyét. Az egyesület akkor anyagi gondokkal küzdött, tagja alig volt száz és rozoga volt otthona. Megkezdődött a tagok gyűjtése, melyben hűséges és lelkes munkatársa volt Tribler Ilma urhölgy; megszületett az ovodabál eszméje és rövid idő alatt letörlesztődött az adósság, jókarba helyeződött az otthon. De ezzel nem elégedett meg a Nagyasszony ! Lázas izgatottsággal dolgozott, hogy tőkét gyűjtsön az egyesületnek, a vármegye és az állam segélyével kibővitse működési körét, a nappali menhelyből állandó menedéket teremtsen ÍJÍi febr.ia.- 23. örök nyugalomra tért. A felejthetetlen halott földi maradványai február hó 23-án d. e. 10 órakor fognak a vármegyeházán beszenteltetni és a család szekszárdi sírboltjában eltemettetni. Az engesztelő szent mise áldozatok Szekszárdon február 24-én, Pakson és Bölcskén pedig február 25-én d. e. 9 órakor fognak a Mindenhatónak bemutattatni. Szekszárd, 1911. február hava. Áldás emlékére!« * A ravatalt, a temetést nagy ízléssel és körültekintéssel rendező Pirnitzer József és Fiai cég az elhunyt lakosztályában állította fel. Gyászlepel boritá az egész falat s hatalmas viaszgyertyák világiták meg a halott arcát, mely nyugodt, szinte mosolygó. — A díszes érckoporsót szebbnél-szebb koszorúk fedik, az elhunyt kedves virágaiból, amelyek kiáradó illata szinte terhessé teszi a levegőt. A család hatalmas koszorúi mellett különösen kiválnak Tolnavármegye tisztikarának, a figyelmes királyi törvényszéknek, a r. kath. óvodának, a nő- egyletnek és még számos más egyletnek koszorúi, amelyek száma egész légió. * • A temetés Szekszárd város és a vidék közönségének óriási részvétével ment végbe. A vármegyeház tágas udvara zsúfolásig megtelt a nagy közönséggel. A ravatalt a földszinti előcsarnokban állították fel, amelyet a rengeteg sok élővirág-koszoru valóságos virágos kertté varázsolt. A díszes nikkel-koporsót a családhoz tartozók koszorúin kívül a vármegyei tisztikar, a város, a törvényszéknek, báró Sehell Józsefné koszorúi fedték, a vármegyei huszárok pedig diszőrségetálltak körülötte, s a szekszárdi Ferenc- közkórházi s az óvodai testvérek közül tizennégy apáca csendes imát -mondott jóltevőjük lelki üdvéért. A tágas előcsarnok bal-emeleti lépcsőzetét egészen megtöltötte a vármegyei tisztviselői kar. Lent pedig a r. kath. óvoda küldöttsége állt Tribler Ilma alelnök vezetésével, néma gyászban, kisirt szemekkel. A temetésen képviselve volt Szekszárd valamennyi közhivatala, nem keresve a testületi megjelenésre a hivatalos jogcímet, csak a szív sugallatára hallgatva. így a vármegye tisztikarát Forster Zoltán főjegyző vezette, ott volt dr. Szentkirályi Mihály polgármester vezetésével a város egész tisztikara, a kir. törvényszék, élén Hazslinszky Géza elnökkel, továbbá az áll. főgimnázium, államépitészeti s általában minden közhivatal főnökével s igen sok tisztviselőjével. Megjelent a selyemgyár tisztikara is, teljes számmal. Eljött Bezerédj Pál, v. b. t. t. is, hogy a védnöksége alatt álló népkonyha megteremtőjének az utolsó tiszteletet megadja. Az egyletek közül az ipartársulat egyleti zászló alatt vonult ki, ott voltak a dalárda- és a többi társadalmi egyletek vezetői. A szekszárdi ref. egyház is képviseltette magát. Gödé Lajos reform, lelkész vezetésével megjelent az egész presbitérium. A zsidó hitközség részéről dr. Rubinstein Mátyás főrabbi volt jelen. Pont tiz órakor a gyászharang megkondu- lására lejött az emeletről a gyászbaborult család, megtörtén, leverve, kíséretükben ott voltak a azoknak, akiket akár az emberek szívtelensége, nyomora, vagy a kérlelhetetlen halál megfosztott a szülői gondozás melegségétől. Nagy, érző szivével meleg otthont akart ezen szerencsétlenek részére teremteni, hogy feledtesse velük boldogtalanságukat, hogy megmentse őket a hitnek, a társadalomnak és kiemelje őket az istentelenek és züllöttek szánandó tömegéből. Ott van valahol Íróasztala fiókjában ma is a terve az uj otthonnak, a mindeneket kormányzó Ur megakadályozta hivó szavával, hogy ezen magasztos eszméjét megvalósíthassa. És amint merengek a múlton, elém tárul az utolsó kép. Látom betegen, roskadó testtel, de a végső pillanatig nem csüggedő lélekkel dolgozni a februári jubileumi-estély sikere érdekében. Álmatlan éjszakák, nyugtalan napok ! Mikor a teste megtagadta az engedelmességet és ágyban kellett maradnia, ott dolgozott, irt, üzent, tervezett. Eljött a jubileumi évforduló napja. Délutánra magához hivatott! Megtört szemében fény csillant tel, mikor a római pápa táviratát odaadta, hogy olvassam. A szent atya áldása nagy lelkiörömet okozott neki, felvillanyozta lelkét, az öröm injekcióként hatott fáradt testére. Azzal a pedantériával, amelyet mindenkor bámultam benne, számotadott a hozzá érkező pénzekről és egy-egy régi völgységi ismerősnek küldeménye vissza-vissza hozta elébe a boldog múltat. Utoljára ott találkoztam vele az estélyen. Boldog volt. Az est erkölcsi sikere örömmel töltötte el és az a gondolat, hogy a jubileumi ünnepség nem fogyasztja az egyesület össze- kuporgatott kis tőkéjét.
