Tolnavármegye és a Közérdek, 1910 (20./6. évfolyam, 14-93. szám)
1910-04-04 / 15. szám
XX. (VI.) évfolyam 15. szám Szekszárd, 1910 április 4 TOLHAVÄRMEOVE és 0 KÖZÉRDEK Előfizetési ár: Egész évre . . . . 16 korona. Fél évre .... 8 „ Negyed évre ... 4 „ Egy szám éra . . 16 fillér. TUi»fizelmeket «'-s hirdetéseket a kiadó- hivatalon kívül elfogad a Molnár féle könyvnyomda és papirkereskedés r.-t. Szeks/árdoa. Egyes számok ugyanott kaphatók. POLITIKAI HETILAP. Megjelelik hetenkint kétszer: hétfőn és csütörtökön. Szerkesztőségi telefon-szám: 18 és 24. — Kiadóhivatali telefon-szám: 18 és II. Szerkesztőség : Bezerédj István-utca 5. szám. Ide küldendők a lapot érdeklő összes közlemények. Kiadóhivatal : Vármegye-utca 130. szám. Az előfizetési pénzek és hirdetések ide küldendők. Népta nitóknak. ha ai előfizetést egész évre előre beküldik. 8 kor. Főszerkesztő: Dr. LEOPOLD KORNÉL« Felelős szerkesztő: BODNÁR ISTVÁN« Főmunkatárs: FÖLDVÁRI MIHÁLY Laptulajdonosok a szerkesztők. Harcok küszöbén. Kezdődik a választási viaskodás . . . Én a múltról emlékezem. A letűnt század hatvanas éveinek politikai konstellációi nagyban hasonlítanak a mai állapothoz. Igaz, hogy akkor egy vér- befojtott szabadságharc fájó emlékei, a bitófa, a »pulver und blei« szomorú korszakának be nem heggedt sebei, a Bach, Schmerling aera apró tűszurásai látszólag siralmasabbnak tüntetik fel a politikai helyzetet, a lelki depresszió azonban nem sokkal volt nagyobb, mint manap. Hamu alatt lappangott a tűz, a keserűség, mint izzó láva forrott a szivekben, de a nemzet önuralma, politikai fegyelmezettsége bámulatos. Nemcsak a csatatéren mutatta meg ez az ország igazi nagyságát, de hősibb elszántságot, imponálóbb lelkierőt sohasem tanúsított, mint az elnyomatás sötét, korszakában. Egy volt érzelemben és cselekvésben s amikor már-már elragadta a > ve, újabb katasztrófák, végleg elnyelő ri ények forgatagja tátongott feléje, hirte- * in;elhatározással meg tudott állani a me- V&íók szélén ... 1861 május 8-án eldördült gróf Teleky László pisztolyának a csöve. Egy kapott a szivéhez. Megrázta ez az egy lövés az egész nemzetet s ismét a higgadt megfontolás lett ur a sziveken. Deák felirati javaslata győzött a Tisza Kálmán által magáévá tett Teleky-féle határozati javaslaton, amely azt az elvet vallotta, hogy a feliratozásnak nincsen helye, »mert az országnak sem törvényesen megkoronázott királya, sem felelős minisztériuma nincsen, ennélfogva az alkotmányos formák között való érintkezés minden feltétele hiányzik.« Magyar szempontból szinarany igazság volt ez, de ha Deák Ferenc mérséklő politikája nem diadalmaskodik, ki tudja, hol áll meg a nemzet? Hiszen az objektiv felirati javaslatra is újabb, kemény császári leirat s az erre küldött ujabbi feliratra a parlament szétkergetése volt a felelet. Éppen e ténykedésével kezdődik Deák Ferenc igazi nagysága. Keámutatott mintegy Teleky László gróf kiomlott vérére : Megállj, ez ama bizonyos Rubico, a melyet saját veszted nélkül át nem léphetsz. Ha ez a nemzet akkor elveszti önuralmát, heroikus önmérsékletét, talán örökre elveszett, de igy igazságának érzete megacélozta lelkét, lekötözött, de ökölbe szorult kézzel, összeszoritott fogai, kai kibírta a provizóriumot, a királyi biztosokat és admi- nisztráto’-okat s a passzív reziztencia látszó- | lag száraz fája 1865 április 16-án már szép virágot is hajtott, Deák Ferenc hires húsvéti cikkét, a minden időkbeli politikai Írások legremekebbjét s e szép virágnak gyümölcse lett a kiegyezés, amelynek nemzeti erőt nevelő hatását kicsinyelhetik talán egyesek, de meg nem tagadhatja senki . . . És itt állapodjunk meg egy kicsit. Wnct ic ^ Pnhiro"' ’' ' x'—1 m is a partján, de nyakig a vízben, csakhogy Deák Ferenc segítő keze nélkül. Vesztett csaták . ., vert hadseregek .. . De mig akkor egy eldördült pisztoly- lövés is képes volt megrázni az országot s az egymást — megértés, az engesztelődés, a megbocsátás s lassacskán az alkotó béke útjára terelte a nemzetet, ma farkasszemet nézve, vad gyűlölettel, ökölbe szorított kezekkel tekintünk egymásra, akik voltaképpen ugyanazt akarjuk, csak más eszközökkel. A szobaur. A tanító ur felment az emelvényre, az asztalhoz. Gyűrött volt és vörösszemü. Szétnézett az osztályban, még nem tudta, dühös és gyűlölködő lesz-e ma, vagy csak keserű. Szétnézett és lélékzett egyet. Nehéz, fojtó, rossz szagu levegőt szivott be. Hetven gyerek szorongott a padok között. A mosdatlan kis testek, az őszi ködben ázott ruhák már most, kora reggel megtöltötték párával az iskolaszobát. A gyerekek zsibongtak, a tanító ur léniával- ütötte az asztalt. Azután megkérdezte, ki hiányzik. Felirt vagy tiz nevet Ilyenkor ősszel mindegyik nap több gyereknek hoz betegséget. Minden nap több marad ágyban és ki tudja, hány üldögél itt a zajongó apróságok között lázasan, halálos csirákkal. A tanító ur elöszedette az irkákat. Még nem kezdték meg a munkát, amikor felállt egy kis fekete gyerek : — Tanító ur, kérem, a Wimper Jóska olyan furcsán szuszog és teli van pattanásokkal az arca. Wimper Jóska rémülten ugrik fel : — Nem igaz, nem is igaz, tanító ur. Jóskát kiszólitják az asztalhoz. Vánnyadt, barna fiú. Az ajka cserepes, a szeme körül karikák és a sápadt, vékony arcbőrén apró, piros foltok. A tanító ur haragosan kiált rá : — Hányszor mondtam, hogy azonnal jelentkezzetek, ha valami bajotok van. Miért nem szólsz, ha beteg vagy ? — Jóska igyekszik egyenesen állni, a mellét kidülleszti és vékony, de határozott hangon szól: — Tanító ur, kérem, én nem vagyok beteg. Nincs semmi bajom. A tanító ur nem megy közelebb hozzá, csak a szemét mereszti rá. Most már tisztán látja: a láz gyötri az egész kis testet és a gyerekrém, a kanyaró vörös foltjai tünedeznek fel a Jóska arcán. Hátrál egy lépést és az arca piros lesz az indulattól. Otthon három apró gyerekkel vesződik az asszony. Megy haza délben, fáradtan, a munkáját, az energiáját, a gyengédségét és a haragját is szétszórja a mások fiai közé és a magáénak talán a halált viszi ajándékba. Rárivall a szepegő gyerekre: — Hát az arcod ? Honnan szedted ezeket a vörös kiütéseket ? Jóska rémülten kapott az arcához. Bámul egy darabig, a tanító ur, aki jól ismeri minden izom-mozdulatát, tudja, hogy most valami hazugságot főz ki. Néhány pillanat múlva hebegni kezd : — Kiöntöttem a vörös tintát.... Az arcomra öntöttem. A padokban kegyetlenül nevetnek a gyerekek. A hazugság gyengén sikerült. Tanító ur haragtól rekedten szól: — Szedjétek össze a könyveit. Azonnal mégy haza. Tizen rohannak a Jóska könyvei után. A gyerek összeroppan, arcán végig folynak a könnyek. Kétségbeesve rimánkodik : — Tanító ur, kérem, ne tessék haza- küldeni. Én nem lehetek beteg, megmondta az anyám. Nem szabad betegnek lenni, mert elmegy a szobaur. Nagyon fél a vörös cédulától. Jóska könyörgésére senki sem hallgat. A Eldurvult a közélet. A társadalom különféle rétegei között óriási szakadékok. Nagy uraink, mágnásaink demokrata allűrökkel igyekszenek visszaszerezni az eljátszott népszerűséget s a parolázás, a sok műkedvelői előadás, olvasókörözés által el- finomitott nép úri tempókat majmol, önhitt, elkapatott, büszkébb, mint egy született báró, avagy gróf. S általános elégedetlenség izzik a levegőben. Kevés vagy semmi munka de annál több kereset, pénz, pénz mennél több pénz, ez a szociális igazság s mert ez nincs, keserűek a lelkek, epe a szív, ebből táplálkozik, ebből szedi aztán mérgét a gyiilölség, a politikai eliogultság, a vallási fanatizmus és türelmetlenség mardosó viperája, ettől lett utszéli csárda, duhaj legények mulató tanyája a régi magyar ember második temploma-, a parlament, ahol immár nem csak fecsegő szóáradat, de — vér is folyik. Istenem, mi lesz velünk, amikor a szenvedelmek már is igy dúlnak, amikor pedig még nincsen is reá semmi ok. Mit csinálunk a közeli választások hevében, amikor a politikai izgalmak más, békésebb időben is tetőpontra hágnak? Vérbe borul az ország — felfordulhat minden. * Í3 J-7 * ' “ J védelmében legsúlyosabb érvünk a bronz- tintatartó s a törvénytiszteletet magával a törvénykönyv hozzácsapásával akarjuk a fejekbe beleverni. A magyar parlamentáriz- musnak, a magyar alkotmánynak ott kezdődik a veszedelme, ha elveszítjük fejünket, higgadt önmérsékletünket s csakugyan vakon rohanunk neki a falnak . . . — Közeledik, itt lesz nemsokára április 16, a hires húsvéti cikk évforduló napja s lassan, de biztosan jön a választás terinitanitó ur kérelhetetlen. A fiú megy haza, támolyogva, hangos sírással. A tanítás megakad. Jelentést tesznek az igazgatónál, értesítik az orvost, a nehéz levegőjű szobában uj szag terjed, a karból szaga, amit sietve szétlocsolnak. így eltelik egy óra, a gyermekek ujonga- nak, a tanító ur járkál ki meg be. Most a folyosón nagy zaj támad, jön az anyja futva, vezeti a Wimper Jóskát. Köszönés nélkül, elfulladó hangon igy szól: — Tanító ur, igazgató ur, ne tessék hazaküldeni. Ha beteg lesz, elmegy a szobaur. Erős gyermek ez, bírja. A tanító ur már remeg a keserűségtől. Szeretne elrohanni innen, itt hagyni a szegénységnek, a nyomorúságnak, a betegségnek ezt a tanyáját, átölelni a gyermekét, védelmezni őket az alattomos ellenségektől. Az anyát, meg a fiút szinte kikergeti az iskolából. Az asszony vonszolja haza a siró gyereket. Talán meg is verné — megérdemli, hisz megmondta neki, hogy nem szabad otthon maradni —, de nagyon elfoglalja a félelem, a gond, ami reászakadt. Hazaérnek. A lépcsőn jön le éppen a szobaur. Csodálkozva, kérdően néz reájuk. Az asszony nem engedi, hogy szóval is kédezős- ködjék. Gyorsan, hangosan mondja: — A tanító megharagudott rá. De nincs ennek, kérem, semmi baja. Nagyot ránt titokban a gyerek kezén. Jóska ijedten veti fel nehéz szemhéjait. És félig öntudatlanul dadogja. — Semmi. Csak leöntöttem vörös tintával. Lengyel Géza.
