Tolnavármegye és a Közérdek, 1910 (20./6. évfolyam, 14-93. szám)
1910-12-12 / 88. szám
2 TOLNA VÁRMEGYE és a KÖZÉRDEK 1910 december 12. tud nyújtani, válságos időkben nagyobb ellentállást képes kifejteni, mint az önálló jegybank. Hisz manapság a nagyobb gazdasági egységek szervezése felé hajlik a nemzetgazdasági tudomány és gyakorlat, a gazdasági erők tömörülése ekszpanzivebb működést biztosit, mintha azok izoláltan maradnak. Szó sincs róla, számos komoly érv hozható fel az önálló bank mellett is. De amikor egy országgal vámközösségben élünk, amely ország a mi legnagyobb kiviteli piacunk, már az el nem kerülhető disagio miatt sem szabad az önálló bank felállítására gondolni és még ha a király és Ausztria két kézzel kínálnák az önálló bankot, ami gazdasági érdekeink a vámközösség tartama alatt a bankközösség fentartására utalnak bennünket. A koalíciós kormány kész volt a közös bank szabadalmának meghosszabbítására, hisz ezért léptek ki Justhék a függetlenségi pártból és nem a bankkérdés miatt mondott le a kormány, hanem azért, mert az Andrdssy Gyula által támasztott katonai követelések megvalósítása ütközött el nem hárítható akadályokba. A kartelbank is lényegében közös bank maradt volna és csak formailag jelentett volna némi eltérést, éppen úgy, mint a meghosszabbított vámközösség, bárha az szerződés elnevezése alatt jött ezúttal létre. És ugyanaz az Apponyi Albert, aki miniszter korában őrültségnek mondotta az önálló banknak a mostani időben való megvalósítását, a pénzügyi bizottságban kijelentette az önálló bankhoz való ragaszkodását és a közösség állandósítását látja a javaslatban, amely pedig csak 1917-ig, a vámszerzódés lejártáig hosszabbítja meg a bankszabadalmat. * * * Mind hangosabban suttogják, hogy a bankszabadalom országgyűlési tárgyalása nem ér véget december hó 31-ig. Ugyan van még elegendő idő a kérdés alapos megvitatására, de az elterjedt hírek szerint a vitának januárba való elhúzása egész bizonyosra vehető. Még érthető volna az obstrukciós terv, ha az ex-lex azt a lehetőséget igémé az önálló bankosoknak, hogy ezzel meghiúsítják a bankszabadalom létrejöttét. De hisz már bőséges tapasztalatunk van róla, hogy az ex-lex éppenséggel nem az a mumus, amelytől rettegni kellene és a hazát nem fenyegeti az a veszély, hogy az obstruáló önálló bankosok január elsején majd visszautasítják képviselői fizetésöket, e naptól kezdve nem tekintvén a bankjegyet törvényes pénznek. hatom, nem borzongtam. Ami pedig az ütést illeti, nem attól félek, hogy engem ütnek meg, de éppen csakhogy ütni utálok. Ilyen békés lévén a természetem, feleségem persze azt sütötte ki, hogy gyáva vagyok. Hasztalan magyarázgattam neki karakteremet: nem tágított. Ha olajba főzöm, ott is csak azt ismételte volna: te gyáva, Ami azt illeti, nem sokat törődöm a mások véleményével, de hogy a saját feleségem igy vélekedjék rólam, az bosszantott. Házasságunk elején legalább is bosszantott, s később, amikor már lemondtam az önbecsülésről, még jobban izgatott. Az együtt élés csak annál inkább el- mérgesíti az ilyesmit. Külömben is nincs az a kínai hóhér, aki csekély eszközökkel irgalmat- lanabbul tudná kínozni az embert, mint a gonosz feleség. Az én feleségemben a női faj minden gyarlósága együtt volt: kicsinyes, duzzogó, ingerkedő, s micsoda művészettel értett a megalázó célozgatásokhoz. Egész szótára volt az olyan kétértelmű kifejezésekből, amitől az emberben lobbot vet a vér s képes volt, hogy e tekintetben — idegenek előtt is — jól megértesse velem, mivel akar gyötörni. Állandóan vérzett rajtam valami nyilt seb, mint az öszvéren, amelyet a sunyi arab mindig ugyanazon helyen szurkál. (6^13.Váljunk el, egyéb menekvés nincs ! ... Igen, de bár bizonyosan tudtam, hogy a jó lélek nem egyszer megcsalt, nem volt a kezeim közt semmi A két kormány az országgyűlés utólagos jóváhagyásának fenntartásával meg fogja engedni a közös banknak, hogy 1911. január után is gyakorolja eddigi jogait és nem teheti meg a kormány az obstruálók- nak azt a szívességet, hogy a jegybankot a bankjegyekért esedékes fizetések teljesítésétől eltiltsa. Bánffy miniszterelnöksége idejében szintén az obstrukció akadályozta meg a bankszabadalom meghosszabbítását és kénytelen volt a kormány a bankszabadalom ideiglenes érvényben tartását a parlamenten kívül biztosítani. Rossz szolgálatot tesznek az ország hitelügyének azok, aki a jegybank szabadalmának lejártával annak törvényes módon való meghosszabbítását megakadályozzák, ezzel nem használnak sem a parlament tekintélyének, sem az ország gazdasági érdekeinek, de nem használnak sem az önálló banknak, sem a készfizetések fölvételének és amikor egy hajszálnyival sem viszik előbbre azt az ügyet, amelyet szolgálni kívánnak, mire való az országgyűlés tagjainak komoly arccal tótágast állani. Kérelem a mohéul emlékmű ügyében. Az ezred-éves ünnepségek fakasztotta honfiúi érzések nagyobb lángra lobbantották a szivünkben élő kegyeletet is és megindítottuk az országos mozgalmat az itt nyugvó nemzeti vértanuk emlékének megörökítése, megdicsőitése céljából. Kérő szózatunk kíséretében 10.000 gyűjtő- ivet küldtünk szét az országba. Fájdalom ! . . . Talán rosszkor kopogtattunk ?! . . . A millenium évében a hazafias lelkesedés száz irányban volt lekötve, az áldozat- készség ezer módon igénybe véve. Nem csüggedünk 1. . . Esdő szavunkat felemeljük újra. A mohácsi vész a nemzet gyásza! . . . A mohácsi sik az ország temetője ! . . . Lehetetlen, hogy' a nemzet le ne rójja a kegyelet adóját; . . . lehetetlen, hogy az ország végre le ne törlessze régi adósságát és meg ne örökítse kőben, ércben a történelem leggyászosabb lapjára följegyzett »nemzeti nagylétünk nagy temetőjében« pihenő vértanuk emlékét!. .. . . . Lerójja méltóan a nemzethez ; . . . le- törlessze illően egy egész országhoz . . : Első felhívásunk szavainak ismétlésével fordulunk újból honfitársainkhoz. . . . »Hazánknak magyar közönsége, megkérdezzük tőled: ismersz-e nagyobbat a mi halottainknál, tudsz-e szentebb helyet a mi temetőnknél ? Hőseinknek sírja, zászlósaink sírja, főpapjaink sírja, királyunknak sírja II... Száz évek fiai nem sirattak mást, csak ami itt elveszett. bizonyíték a valópör megindítására. Hogy pedig közös megegyezéssel, békességben menekülhessek tőle, arról szó sem lehetett. Sőt, ellenkező, leg: ragaszkodott a feleség összes szent jogaihoz s gyötörni akart, amig szuszogok. így voltunk. A múlt júniusban nyaralásra készülődtünk. Becsomagolván könyveimet, fegyvereimet szedtem össze. Az asszony evvel is csak gúnyolni akart, maga figyelmeztetett minden kis rozsdafoltra. Egyik revolveremet elvitterr. kitisztittatni. A puskaműves belé rakta a hat golyót, én pedig zsebre dugva a pisztolyt, ballagtam haza. Ha jól emlékszem, megmondtam, hogy hat órára otthon leszek. Miért, miért sem, elég az hozzá, hat óra helyett öt órára érkeztem haza. A többi, talán csak a gondatlan szobalány hanyagságán múlott... Az, előszoba ajtaja nyitva volt. Amint belépek a szalonba, ott látom egy ifjú urnák az ölében. Csókolództak. Higyjék el: gyönyörködtem bennük . . . Most már rendben leszünk! Most aztán beleegyezik, hogy elváljunk 1 Álltam az ajtóban s képes lettem volna kezet szorítani azzal a derék emberrel! Nem vettek azonnal észre, tovább kóstolgatták egymást. Az asszony plilantott meg. Fölugrott s halkan sikoltott, aztán olyan pokoli gyűlölettel nézett a szemem közé, hogy én borzongtam össze ... Az ember — pedig Hazánknak magyar közönsége, elmondjuk tenéked, hogy ez a temető mostan is csak puszta ; s aki megkeresné, nincs, ki rátaláljon 1 Ezeknek a Hősöknek sírja emlékét, ennek a Temetőnek föltámadásról beszélő kápolnáját akarjuk megépíteni. Gyöngék az erőink, hogy magunk megtehessük ; erős a szabad Magyar- ország, hogy ő megtehesse. Adjon ki mit adhat, aki velünk érez. — Szegény ha adózik, gazdag ha adózik, nagy lesz alkotásunk s leróhatjuk hálánk, Hozzájuk méltóan, méltóan mi hozzánk« . . . Mohácson, 1910. évi augusztus hó 8-ik napján. Az emlékmű bizottság megbízásából: FÖLKÉR JÓZSEF SZ0E0DT ÁRPÁD nagyközségi főjegyző, nagyközségi bíró, az emlékmű bizottság jegyzője. az emlékmű bizottság elnöke. A gyönki gimnázium Ugye. Dunaföldvár község közönsége lelkesen fogadta a gyönki gimnázium elhelyezése ügyében ott járt bizottság tagjait. Folyó hó 6-án, az esti vonattal érkező bizottsági tagok elé nyolc tagú küldöttség ment, később a Stefánia-féle vendéglőben vacsora volt, amelyen mintegy harmincötén vettek részt. Ott volt többek közt Rassovszky Julián járási főszolgabíró is, aki járása legnagyobb községének kulturális haladását óhajtva, hazafias beszéddel üdvözölte a bizottságot, s lelkesítő szavakkal köszöntötte az iskolafenntartó testület megjelent tagjait. Erre Kátai Endre dunaszentgyörgyi esperes válaszolt, lelke egész melegével üdvözölve a megjelenteket, s hő óhajának adott kifejezést ; vajha a bizottság nemes feladatát a legjobb eredménnyel végezhetné. Niertit Béla gyógyszerész Dunaföldvár magyar lakosságát éltette, mig Vastagh Ferenc Ádám József gyönki igazgatót köszöntötte fel. A bizottság másnap délelőtt azután megszemlélte az iskolának felajánlott díszes, emeletes épületet, ezt iskolai célokra teljesen alkalmasnak találta. A községben is helyszini szemlét tartott, mindenről személyesen, határozott adatokat gyűjtött ; délelőtt 11 óra tájt pedig a nagyközség díszes tanácstermében az elöljáróság és a társadalom szine-javával letárgyalta a nagy kérdést, amely döntését várja. Délben azután mintegy 100 terítékes ban- kettra gyűltek össze újra a Stefánia-féle vendéglőhelyiség csinos nagytermében, hol dr. Schóber László köszöntötte először a bizottságot, lelkes szavakkal emelvén ki a földmives osztály nemes áldozatkészségét. Erre Kátai Endre dunaszentgyörgyi esperes válaszolt, kívánva: vajha a dunaföldváriak hazafias törekvése sikert aratna. Majd Rátkay László, volt országgyűlési kép- viselősz ólait fel, költői képekben gazdag beszéddel mennyasszonyhoz hasonlítván a gyönki gimnáziumot, völegényjelöltekhez a versengő községeket. Meg volt a háztüznéző, jöjjön az érdeknélküli hazafias döntés. Baksay László kir. járásbiró kiváló szónoki beszédével Niertit Bélát üdvözölte, majd a legszebb elismerés hangján emlékezett Niefergall Nándor községi főjegyző ércnél maradandóbb érdemeiről, alkotásairól, melyet községe érdekében tesz. Niefergall Nándor milyen Herkules volt — elsápadt, hápogott valamit, reszketett. Fölösleges mondanom, hogy magam sem voltam valami diskuráló kedvben. Jó két percig szótlanul mustráltuk egymást. — Uram ! — szólt végre az a derék ember — rendelkezésére állok. Nem tudom, mi az oka, de ez a kijelentés roppant mulatságosan hangzott. — Hát ha ledurrantanám az urat? — kérdezem én. Az asszony erre elmosolyodott . . . Óh, az a kicsinylő mosoly, amit én olyan régen, olyan jól ismertem már. És a szeme! Mintha beszélt volna a szeme: — Te ! ?. . . Hogy te ledurrantanál valakit!?... Szegény kis barátocskám, mit hepciás- kodol l ?... Minden gyötrelem, amit tiz év alatt szenvedtem mellette, mindaz egyszerre eszembe jutótt. Mintha torkon ragadott volna valaki, előrántottam a revolvert, négyszer egymásután rálőttem az asszonyra, kétszer pedig arra a gavallérra. Az asszony meghalt. Még volt annyi ereje, hogy vagy kétszer kinyögte: — Gyáva!.. . Gyáva 1 . . . így öltem meg. Eszemágában sem volt, hogy megöljem, nem is céloztam. Lelkemre mondom, nem is céloztam.
