Tolnavármegye és a Közérdek, 1910 (20./6. évfolyam, 14-93. szám)
1910-12-08 / 87. szám
XX. (VI.) évfolyam 87. szám Szekszárd, 1910 december 8. Előfizetési ár: Egész évre .... 16 korona. Fél évre .... 8 „ Negyed évre ... 4 „ Egy szám ára . . 16 fillér. Előfizetéseket és hirdetéseket s kiadóhivatalon kívül elfogad a Molnár fele könyvnyomda és papirkereskedés r.-t. dcekszárdon. Egyet számok ugyanott kaphatók. POLITIKAI HETILAP. Az orsz. m. kir. selyemtenyésztési felügyelőség hivatalos lapja. Megjelenik hetenkint kétszer: hétfőn és csütörtökön. Szerkesztőségi teleion-szám: 18 és 24. — Kiadóhivatali teleton-szám: 18 és II. Szerkesztőség: Bezerédj Istvén-utca 5. szám. Ide küldendők a lapot érdeklő összes közlemények. Kiadóhivatal : Vármegye-utca 130 szám. Az előtt«etési pénzek éa hirdetések ide küldendők. Néptanítóknak. ha a* előfizetést egesz évre előre beküldik, H kor. Főszerkesztő: Dr. LEOPOLD KORNÉL. Felelős szerkesztő : BODNAR ISTVÁN. Főmunkatárs: FÖLDVÁRI MIHÁLY. Laptulajdonosok a szerkesztők. Drágasági mozgalom és vámpolitika. Irta: Leopold Sándor. Tisztelt Szerkesztőség! Szives felhívásának, hogy mondanám el nézetemet az uralkodó drágasági mozgalomról, készségesen teszek eleget: A drágaság okairól és netáni orvoslásáról már oly sokat hallottunk és olvastunk, hogy kár volna ez irányban egy szót is vesztegetni. Magam részéről csak csodálkozásomnak adhatok kifejezést, hogy az osztrák gyáriparosoknak és merkantiliseknek sikerült nálunk is jeles államférfiakat és ismert kiváló hazafiakat arra bírni, hogy — bizonyára akaratlanul — az ő szekerüket tolják ! Előre bocsátom, hogy én mindenkor inkább a szabadkereskedelem hive voltam. Azt mondtam: Nem kell vámsorompó, ki jobban és olcsóbban tud valamit előállítani, keressen terményének, illetve gyártmányának szabadon piacot, ahol legjobban tudja értékesíteni. Ámde most nem arról van szó, hogy létesitsünk-e vámsorompókat? Az általános áramlat most éppen a szabad forgalom ellen van és minthogy a vámpolitika csupa viszonosságon alapszik, egyes állam kénytelen magát a többi akaratának alávetni. Bismarck a vámszedés jogát tisztán adójellegünek deklarálta. Azt mondta: íme, a német állampolgár minden morgen után ennyi és ennyi márka adót fizet, ennek ilyen meg ilyen hányada esik egy-egy mázsa búzára, ami terem. — Hogyan lehet megengedni, hogy idegen állam polgára behozhasson hozzánk búzát és még annyit se fizessen az államnak, mint saját polgára ? Bismarck szerint tehát, a termény utáni adót azon állam pénztárába kell fizetni, melynek területén fogyasztatik. Ez elvből kiindulva, állapították meg Németországban a vámszedési jogot a behozatalnál. A többi állam követte. Ausztria és Magyar- ország fentartották maguk között az egységes vámterületet. Ezáltal Ausztria gyáriparának, Magyarország mezőgazdaságának, kölcsönös szabad piacot biztosítottak. Nem bolygatom, az osztrák gyáripar, vagy a magyar mezőgazdaság nyert e ezáltal többet, mert megköttetvén a közös vámterületet j megállapító szerződés, akármelyik félre nézve legyen az előnyös, azideig, mig az fennáll, a szerződő felek kötelessége azt változatlanul íentartani! Mi történik most? Magyarország — mert régi időktől fogva megszokta — szó nélkül megadja az osztrák gyárosoknak a nagy hasznot; például csak egy dolgot hozok fel: A legfinomabb gyapjúért sem kapunk kilónként négy koronát. Mosás, gyártás, festés stb. kerüljön mégegyszer annyiba, sót tegyük fel, hogy készen a szövet tiz koronába kerül. Mi az ilyen finom gyapjúból készült szövet méterjéért legalább 15—16 koronát fizetünk. 1 méter szövet pedig mindenesetre kevesebb 1 kilónál! Élelmi cikket, gabonafélét, éló állatot stb. mi szállítunk Ausztriába. Ki figyelemmel kiséri, láthatja, hogy minden keddi bécsi sertésvásáron 12—14ÜÖ0 ezer darab, legnagyobb részt hízott és legalább is 3/5 részben magyar sertésből áll a felhajtás. Szarvasmarhából is nagy a bevitel Magyar- országból, de ennek az aránya nem oly feltűnően kedvező Magyarországra nézve. Annyi azonban tagadhatatlan, hogy gabonafélékben, élő és levágott állatokban nekünk csakis kivitelünk van Ausztriába, behozatalunk pedig nincs és sohasem volt. Azon cikkek ára, melyeket Ausztria tőlünk vásárol, felment, de mint a megtartott szaktanácskozásokban 'egyértelműen megállapit- tatott, oly drágaság, mint itt, más államokban is létezik. Ezzel szemben az Osztrák-Magyar közös vámterület egyik szerződő féle, t. i. Ausztria, mozgalmat indított meg, — hogy annak érintetlenül hagyása mellett, mi neki kedvező, az, ami a másik szerződő fél javára szolgál, változtassék meg. A Balkánállamok részére nyittassanak fel a vámsorompók ! — Hogy Ausztria ezt keresztül akarja vinni, bármennyire nem felel meg az osztó igazságnak, mégis értjük, de hogy akadjanak magyar hazafiak, kik lépremennek és Magyarország világos megkárosításával, Ausztria előnyét kívánják támogatni, oly rejtély előttem, melyet megfejteni éppen nem vagyok képes 1 Igaz ugyan, hogy nálunk is vannak, kik a drágaság által szenvednek, de eltekintve attól, hogy most minden és mindenütt sokkal drágább mint ezelőtt, annyi áldozatkészséget minden magyar honpolgárban fel kell tenni, hogy ha rá nézve egyénileg némi veszteséggel jár is, azt ne oly módon hárítsa el, hogy az osztrákok malmára hajtsa a vizet, mikor nagy, országos magyar érdekke 1 állanak szemben. Karácsonyi iparpártolás. Minden esztendőben, mikor az aktuális vásárlások ideje elérkezik, szükségesnek tartjuk, hogy figyelmeztető szavunkat felemeljük s közönségünket arra szólítsuk fel, hogy karácsonyi szükségleteiket, amennyiben az lehetséges, olyan helyekről szerezzék be, ahol a magyar ipar termékei kerülnek eladásra, a magyar kezek munkájáért kérnek elfogadható árakat. A magyar iparpártolás mindenkor szigorú kötelessége minden magyar honpolgárnak. Hiszen az Ausztriával való közösség megakadályozza egyéb módját a hathatós védekezésnek s igy csakis a társadalmi vámsorompó nyújt modot arra, hogy megvédjük a jogos érdekeinket s előmozdíthassuk az amúgy is gyenge és párto’ás hiában szenvedő magyar ipar fejlődését. A karácsonyi vásár képezi az iparcikkek fogyasztásának majd legnagyobbb százalékát. Ha tehát a karácsonyi vásár jól beüt a magyar TÁRCA. Dal a fehér keszkenőről. Nalam maradt a fehér keszkenőd! Fogjuk reá: csak úgy véletlenül. Emlékeim között őrizgetem És könnytől nedves mind a két szemem — Valahányszor a kezembe kerül. Szivemben újra feltámad a vágy, Eemenyek, almok bimbózó kora, S egy-egy könycseppről, mi kendődre hull, Azt képzelem én balgán, botorai, Hogy a te szemedből tévedt oda! KÖVY ÁRPÁD. Advent odakint. Szeretem az adventi borongós, misztikus időszakot, melyet a keresztény vallás és a gyermek-álmok poézise idealizált, megszentelt. Szívesen bolyongok ilyenkor odakint a letarolt határban, de kivált a téli álomba merült erdőben. A költő csak a májusi erdőt dicsőíti, pedig az erdő mindig szép, legszebb hóban, zúzmarában, de még ilyen ködös, nyirkos időben is, csak meg keil látni a szépségeit. Mert az erdő csak látszólag alszik, alattomban él, erőt gyűjt a kikeletre. A hóvirág zöld csücske már kilátszik a földből, csak az első februári langyos sugarat lesi. Az iDolya bimbói duzzadnak. A barkás fűz, mogyoró, som gályáit csak pár napra kell pohárba tenni a szobában s barkáik, virágjaik kinyilanak, tavaszt varázsolva a karácsonyfa alá. A madár, igaz, hogy most kevesebb, de jobban látjuk őket a lombtalan fákon s azért van élet az erdőben. Amint kiérek a városból, szemem előtt elterül az elhagyatott határ Csak ott messze szántja egy fekete ruhás ember két fekete lóval lassan a fekete berki földet a nehéz, szürke ködben. A licium-sövényen nagy csapat apró madár pihen. Nagyon vegyes társaság, mezei és házi veréb, sármány, sőt odébb kenderike és pinty is akad, a fekete nyárfa tetején pedig fürge tengelicek csicseregnek. Az emberek közelségét keresi ilyenkor a madár. Az erdő előtt ültetett fenyő-liget van. A lucfenyők kúpjai fekete-zöldet mutatnak a fakó hegy-oldal hátterével szemben. Feljebb a makkos sorvetés rozsdavöröse látszik, hátrább pedig a sötét szál-erdő. De a fenyő-ligetnek az erdő felöli oldala nem oiyan szép haragos zöld, látszik a fák csontváza, a dámvad-lapátosok íehasitották még a bőrt is róluk. Egy damvad-tehén most is ott áll az utón egy kis tócsa mellett és mereven rám bámul. Én zöld ruhában háttal állok a fenyves felé, nem tudom, nem lát-e, vagy azt hiszi, én nem látom őt, mert a izine nagyon hasonlít a sáros ut színéhez, kivált igy golyóspuska lövésnyire. Próbálok közelebb menni, de már erre kecskeszerü szökelléssel eltűnik a galagonya-bokrok közt. Zörög a lábam alatt a majd egy lábnyi mély száraz lomb. Az ezer-éves tölgyek tetején a fenyő rigók idegesen berregve szedegetik a fanyüg kanári sárgás bogyóit. Vájjon tudják-e, hogy ők a terjesztői ennek a növénynek, és gondolják-e, hogy ugyan ebből csinálja az ember az enyvet, mellyel őket megfogják ? A cinegék tizenöt-húszas csapatokban, két- három fajtából összeverődve, gondosan vizsgál- gatják a vén fák szakadozott kérgét egy-egy tarka harkály vezetése alatt Egy ijedt vészjelre valamennyi nesztelenül a sürü aljbokrokba surran s mozdulatlan marad Oda fönt a karvaly karcsú alakja jelent meg. Most sajnálom, hogy nincs nálam puska ! Ha még a mátyás és fácán-kakas hangját említem, ezzel ki is merítettem a téli koncert műsorát az erdőn. De már sötétedik is, pedig még csak félnégy. Haza felé kell lordulni oly időben, mikor nyáron még ki sem lehet indulni. A város mély ködben fekszik a völgyben, a vasúton már égnek a lámpák. A nyugati égen haiovány rózsaszínű sáv jelzi csak a napnyugtát. A szélső ház ablakából pirospozsgás gyermek-arcok bámulják azt a pirosságot a szürke horizonton és csillogó szemmel hallgatják nagyanyjuk meséit. Hiszen adveat van!
