Tolnavármegye és a Közérdek, 1910 (20./6. évfolyam, 14-93. szám)

1910-10-20 / 73. szám

2

1910 október 20

mel nyugtázzák a kereskedők ezt a kijelentést, valamint az iparosokat is megnyugtatja, hogy végre-valahára el fog készülni nemsokára a Luca széke, az uj ipartörvény. Helyes, hogy az iparkamaráknak is nagyobb kezdeményezési jogot helyez kilátásba, ezek tudhatják legjobban a helyi bajokat, a legnagyobb érdeklődésre azonban a miniszternek talán mégis ama programmszerü kijelentése tarthat számot, hogy ha mi ipari téren egészségeset és maradandót akarunk alkotni, akkor nekünk elsősorban a meglevőt kell konzerválnunk, arra kell törekednünk, hogy ami megvan, és életképes, az tőnkre ne menjen Ezért a kis- és kézműiparnak segítését ne az edd:gi alapon folytassuk, mert eddig csak azt segítettük, aki segélyért folyamodott s igy talán mindég a legszegényebb, de nem a legéletrevalóbb kapta a segítséget s nem az, akinek kezében az a leggyümölcsözőbb lett volna. Jövőre az iparkamarák jelöljék ki azokat az iparágakat, melyek a kamarák területén életfeltétellel bírnak és azokat segítsük.

Hát a miniszternek eme felfogása igazán eredeti, van benne sok reális igazság, mert a múltban tényleg rengeteg milliók rmntík füstbe iparpártolás, vagyis legtöbbször az ipari élhetetlenség és gyámoltalanság felsegélyezése címén. E téren tehát igazán jó már egyszer kellőleg óvatosnak lenni. Egy azonban nagyon megfontolandó. Nem szabad ugyanis olyan mereven, megingathat- lan határozottsággal kimondani, hogy csak a már meglevő jót lehet és szabad támo gatni, hiszen ezáltal az uj s talán a régieknél még jobb, szükségesebb iparágak keletkezésének egyszerűen a nyakát szegnénk.

És különösen végzetes hiba és tévedés lenne az egész, most születni készülő magyar gyáriparra nézve, ha a gyárak segítése is a kis- és a kézműiparnál tervezett módon történnék. Mert ha csak a már meglevő gyárakat támogatnánk, lehetetlenné tennénk újak alapítását s ismét csak abba a régi eredendő bűnbe esnénk, hogy mindent, csak mindent a fővárosért és a vidékért semmit, hiszen a mi kis gyáriparunk van, az mind jóformán a fővárosban s vagy legfeljebb pár nagyobb vidéki helyen van összpontoa dolgot, a gyereket megbüntetjük, de nem veszti el a sarzsiját, menjen csak nyugodtan haza öregem. »Erre kicsordultak a könyeim és lelkesülten kiáltám — életem és vérem a császáromé' Ő felsége erre magyarosan megrázta a kezemet s elérzékenyedve tántorogtam ki a fogadó-teremből. Mikor a fényes udvari Jnépség között végighaladtam, hallottam, hogy azt suttogták : ez ám a híres Paczona hadnagy apja Rácalmásról 1 A kegyes fogadás után persze jól beebédeltem s aztan, mert a vasút Magyarország felé csak este indul, mondok, kisétálok egyet a Práterbe. A mint ott mendegélek, hát látom ám, hogy a város tolói egy hatlovas aranyozott hintó közeledik felém. Hátul ült benne a császár, mellette a császárné, elől a császári gyerekek, a Rudolf meg a Gizella. Egészen a hintó közelében ballagtam, mikor odaértek, süvegemet levéve, mélyen meghajtottam magamat A császár odanézett, megismert s két kezével intve igy kiáltott felém: »Szervusz Paczona von Rácalmás.«

Persze, hahotával fogadtuk az öreg ur Há- riádáját, de ő indignálódva vágta oda, hogy magyar nemes ember létére hazudni nem szokott, aki nem hiszi, kérdezze meg magát a császárt, majd megmondja az, hogy szóról szóra úgy törTOLNAVÁRMEGYE és a KÖZÉRDEK

sitva, ami pedig talán egyik legnagyobb akadálya az igazi gyáripar kifejlódhetésének.

Ausztriát, Csehországot nem az tette naggyá, gazdaggá, hogy Becsnek és Prágá nak sok gyára van, de hogy az egész ország tele van gyárakkal.

Inkább decentralizációra kellene már törekednünk. Nemzeti büszkeségünk, beteges hiúságunk úgyis minden cicomát, szépet és kevésbbé szépet a fővárosra aggatott. Mesterséges átömlesztéssel oda vezettük a vidék vérszegény testéből az összes tápláló sejte- j két. Odatereltünk minden forgalmat. Magyar- ország éléstára, a nagy magyar Alföld is csak Budapesten át juthatott el, egész a legújabb időkig, a hozzá sokkal közelebb levő Magyartengerhez. S mindezzel igaz, hogy teremtettünk egy gyönyörűséges székesfővárost, de mintegy mesterségesen meg teremtettük a termelési drágaságot is s ezzel illuzioriussá tettük gyáraink versenyét a kül földiekével s megakadályoztuk a kereskedelem kívánatos fejlődhetését.

Mi elhanyagolt vidék körülbelül akként jártunk, mint mikor az apa mindent csak az »urnák készülő» tékozló fiára költ s a többi gyerek pedig az eke szarva mellett rongyos ruhában jár.

Amikor tehát uj iparpolitikáról van szó, gondolni kellene már egyszer mi reánk is. Nem szabad elfelejteni, hogy a gyáripari termelést olcsósága teszi kelendővé, a vidék pedig mindég olcsóbban tud termelni, mint az a nagy város, a hol a gyárak szaporodása nem természetes életképességi alapon, de mesterségesen, szubvenciós milliókkal forsziroztatott. Gyáriparunknak tehát csak a decentralizáció adhat egy kis lendületet, vagyis csak ott kell létesíteni gyárakat, ahol azoknak legolcsóbb előállítási képessége biztosítottnak látszik. íme itt egy kis példa. Lám a szekszárdi nyomdai részvény- társaság a naptáripar terén konkurrálni tud, még pedig sikerrel Budapesttel sót Bécscsel is s miért lehetséges ez? Azért, mert a vidék termelő, előállító nyers izomereje sokkal olcsóbb, mint a fővárosoké.

A vidék, a kiaknázatlan vidék felé kell tehát irányítani az olyan sastekintetet, mint a Hieronymié. A vidéki iparkamarák feltént a dolog. Természetesen szálló ige lett a vármegyében a »Szervusz Paczona von Rácalmás !«

Az audienciának csakugyan jó eredménye volt. A két hadnagyot pár hónapra bezárták, aitán elrakták őket Galicziába, valami oroszhatárszéli rongyos faluba. Tóth Pali nemsokáig állta a dicsőséget, adósságok miatt odahagyta a huszáréletet, de Paczona kapitányságig vitte. Ő volt Boszniában a szomorú hőse a magláji katasztrófának, ahol a bosnyákok, századat tőrbecsalva, annak kétharmadát Deklava és Chorinszky főhadnagyokkal együtt lelőtték és levágták. Paczona kapitány is csak trombitásának lovára kapaszkodva menekülhetett meg. Hadi vizsgálat alá került, mely elég igazságtalanul — miként egyszer megirtam — őt okozta a katasztrófáért s megfosztotta álásától, rangjától. Hazajött Rácalmásra, megházasodott és kitűnő dinnyét termesztett.

Most már, apa és fiú, mindketten a rácalmási temetőben várják az örök világosságot. Az öreg hihetőleg abban a reményben, hogy a menyország kapujában is azzal fogadják majd: »Szervusz Paczona von Rácalmás 1«

adata lesz ez. Ezeket bátorította, buzdította fel a miniszter a további irányításra.

Erős vidéki gyáripari gócpontok. Ezek tehetik naggyá, hatalmassá, gazdaggá a nemzetet, az amúgy is a központ felé gra- vitáló kereskedelem folytán ezek táplálhatják, fejleszthetik még nagyobbá, szebbé a fővárost. Eltűnnek ekkor a Potemkin falvak és városok s megszületik a boldog, megelégedett Magyarország. B.

A tanítók vándorlásainak okáról.

Amint a »Tolnavármegye és a Közérdek« tanügyi rovatiban olvastam, a tanfelügyelő jelentese szerint a múlt évben 115 tanító változtatta a helyét. Ez pedig felette sok. A kir. tan- felügyelő je'entésében meg is jegyezte, hogy ő el sem tudja képzelni ezen nagyszámú tanitó- változásnak az okát. Hisz az 1907. évi XXVII.

t.-c. 2. § a alapján a fizetés teljesen egyenlő. Egy pusztai tanító ép úgy megkapja az 1000 koronát, mint egy községi vagy városi tanító. Tehát a fizetés miatt egyik tanító sem változtatja helyét. Azóta magam is sokszor gondolkoztam, hogy tulajdonképen mi is lehet ennek a nagyszámú tanitóváltozásnak az oka. Mer; oknak lenni kell ! Nem gondolnám, hogy passzióból vándoroljanak a tanítók egyik helyről a másikra, mert minden költözködése a tanítónak anyagiakba is kerül ; tehát azt az amúgy is csekély fizetést, amit évente kap, az utazásra komoly ok nélkül nem dobja ki, hisz a közmondás is azt mondja : »Kétszeri költözködés felér egy leégéssel«. Aztán azt hiszem, mindenki szívesebben marad az ismerősök, esetleg rokonok között, mintsem mindig ismeretlen helyre költözzék.

Én a legnagyobb okát a tanitóváltozásnak az 1907-ik évi XXVil. t.-c. 2. § ában látom. Nézzük csak, hogyan szól az 1907. évi XXVII. t.-c. 2. § a ? — így szól: A tanítónak fizetése nem lehet kevesebb 1200, 1100, illetve 1000 koronánál. Továbbá ugyancsak köteles az iskolafentartó a tanítónak lakást is adni. És pedig vagy készpénzben, vagy természetben. Ha természetben kapja, jár a tanítónak 2 szoba, konyha, kamra, pince s a szükséges mellékhelyiségek. Ezután következik a ‘örvénynek a sérelmes része, mely igy szól: »Azonban a házastárs, nőtlen, illetve hajadon tanítók illetve tanítónők lakását a fentiektől eltéröleg is rendezheti.« Azonban nincs megmondva az, hogyan érti azt, hogy eltéröleg is rendezheti. E miatt a homályos pont miatt van azután az a nagyon sok kellemetlenségük úgy a házas — mint a nőtlen tanítóknak s hajadon tanítónőknek.

Ha egy községben üresedés van s az iskolafentartónak van egy szobája, a pályázati hirdetményben kiírják, hogy nőtlen tanitó előnyben részesül s a lakása áll egy szobából, azonban a másik szobára igényt nem tarthat. Kik pályáznak ilyen állásokra? Leginkább állásnélküli fiatal tanítók, akik igyekeznek állást szerezni, mert esetleg állás hiányában három évig katonáék- hoz kell menni nekik.

S ha aztán a fiatal tanitó meg van választva, lassan-lassan elmúlnak a fiatal évei s már eljő az az idő, midőn boldog családi életet akar élni, vagyis nősülni szándékozik, kéri tehát az iskolafentartótól a megfelelő lakást, esetleg lakbért. És ekkor kezdődik meg a tanitó kellemetlensége, mert az iskolaszék ragaszkodik a dij- levélhez, egyszerűen azt mondják a tanítónak, hogy menjen el máshová, ha nem tetszik neki, majd kapnak ők más tanítót. — Igaz, ha a tanitó nősülni akar, a 2 szobás lakást részére a vármegyei közigazgatási bizottság megítéli : de hát a legtöbb azért, hogy a huzavonát kikerülje, eipályázik másfelé, vagy ha marad, kész a harag a tanitó és az iskolaszék között. Ez tehát egyik I oka a gyakori változásnak.

De kedves kartársaim, áttérek most egy kicsit az óvónők lakására. Egy óvónőnek jár a két szoba, konyha, kamra stb., de egy nőtlen