Tolnavármegye és a Közérdek, 1910 (20./6. évfolyam, 14-93. szám)

1910-09-19 / 64. szám

XX, (VI«) évfolyam.

6£. szám.

SzeWrzárd, 9iU szeptember 19.

TOUIAVAH ES A KÖZÉRDEK

Előfizetési ár:

Egcsz évre . .

Fél évre . .

Negyed évre . Egy szám ára

16 korona. 8 „

4 „

16 fillér.

Előfizetéseket ős hirdetéseket a kiadó- hivatalon kivill elfogad a Molnár fél# könyvnyomda és pa|*irkereskedés r.-t. Szeks/.árdon.

Egyes számok ugyanott kaphatót.

POLITIKAI HETILAP.

Az orsz. m. kir. selyemtenyésztési felügyelőség hivatalos lapja.

Megjelenik hetenkint kétszer: hétfőn és csütörtökön.

Szerkesztőség: ■*

Bezerédj István-utca 5. szám.

Ide küldendők a lapot érdeklő őmiVí közlemények.

Kiadóhivatal :

Vármegye-utca 130 szám.

Az elütieetősi pénzek ős hirdetések ide küldendők.

Néptanítóknak.

Szerkesztőségi teleion-szám: 18 és 24. — K.iadóhivatali teleton-száin : 18 és II. h* " elK4iekJUk!<8\orr‘e

Ff,szerkesztő : Dr. LEOPOLD KORNÉL. Felelős szerkesztő: BODNÁR ISTVÁN. Főwunkstárs: FÖLDVÁRI MIHÁLY

Laptulajdonosok a szerkesztők.

A szegényügy állami rendezése.

Szabadka város közigazgatási bizottsága a belügyminiszterhez intézett félévi jelentésében több reform eszmét vetett fel, amelyek között legnagyobb fontosságú a szegényügy állami rendezése. Szabadka jelentése rámutat arra, hogy a szegények ellátása állami feladat s ezt az állam mégis a községekre és a városokra hárítja. A községeknek e téren való működése kimerül az illetékességi kérdések feszegetésében, a társadalom pedig sem nem elég gazdag, sem nem elég intelligens ahhoz, hogy a szegényügyet megoldja. Itt állami vezetésre s irányításra van szükség.

llát biz ez az eszme nem uj. Sokszor, nagyon sokszor elmondtuk ezt mi már, különösen a vidéki sajtóban Aktuálisnak azonban annyira aktuális, hogy a legeslegégetőbb kérdések s legsürgősebben megoldandó feladatok közé tartozik s mintegy természetes folytatása lenne a betegápolási ügy országosan, ugy-ahogy már rendezett kérdésének.

Hogy mekkora teher a városok, községek, illetve a társadalom vállain a szegények eltartása, arra csak azt a kis jellemző példát hozzuk fel, hogy például, Szekszárdnak a szegényiigy, úgy a hogy való rendezése, évente 40—50 ezer koronájába kerülne, ami körülbelül 25—30 százalék pótadóval terhelné meg évi háztartását. Pár évvel ezelőtt alapos számítást tett erre nézve egy itt kiküldött bizottság s természetesen abban maradt az egész üdvös akció, mert ekkora terhet rakni egy 73% pótadóval, 25—30°/0 egyházi és iskolai adóval sújtott polgárság nyakára, majdnem képtelenség.

Éppen e nagyarányú megterheltetés miatt aztán tűrnünk kell a koldusok házról- házra való kilincselését, vagy legalább is

kolera járványnak kell bekövetkeznie, hogy ez a ragályterjesztő házalási állapot, ha ideiglenesen is, megszüntettessék. A járvány elmúltával azonban ismét visszatér a régi állapot, a sánták, bénák, púposok, vakok, sokszor a legundoritóbb betegségben szenvedők s nem egyszer az alkoholtól dűlöngó szomorú alakok újra ellepek házunk táját, undort, nem egyszer hátborzongatast keltve s egész nap a fertőző betegségek csiráival rettentetve békés otthonunkat.

És vájjon ez esetben is ki fizeti a leg- fokoZottabb mértékben a társadalom eme kényszeradóját. Ki tartja el az igazán sok, szánalomra méltó szerencsétlenen kivid, a koldulás kényelmesebb módját választó még több dologtalan naplopót? Ismét csak a közép-, az úgynevezett kaputos osztály, a jótékonysági s társadalmi egyletektől amúgy is agyon sanyart tisztviselők, kereskedők, iparosok. Például a pénteki házalás kellemetLnségét a háznépével mezei vagy szőlő munkán levő polgári osztály szép szerével legtöbbször kikerüli, pedig talán jobban kerülne asztaláról egy karéj kenyér, a szegény koldus tarisznyájába, mint attól a földhöz ragadt Írnoktól, vagy dijnoktól, aki az utólsó falatját is úgy szerzi be a méregdrága piacról, akinek kenyere, <úr> volta dacára sincsen olyan fehér, mint a reá irigykedéssel, sőt sokszor bizonyos ellenszenvvel tekintő, rosszul «parasztnak» csúfolt, tehetős polgáré.

A társadalom ilyen formájú adózása tehát nagyon is egyoldalú, éppen ezért a lehető legigazságtalanabb s különösen nagy teher a városi társadalomra. Mert ki van ugyan mondva, hogy minden község köteles eltartani a saját szegényeit, de azért a legtöbb kéregetó a városba húzódik, amely mégis csak jobb koldulási terrénum s ahol a korcsmák is eldugottabbak, I

mint faluhelyen s ^íern állapítható meg olyan határozottsággal, hogy az összekére- getett krajcárok jelentősebb része az „erőt adó“ pálinka orvosló hatásának kitapasztalására fordittatik. De a várost lepik el az úri koldulok is, az alkalmi kérege- tök, akik a kórházból épp most szabadultak ki s nincsen költségük a hazautazásra. Vannak közöttük, akik csupán csak egy sürgönyrevalót kérnek és azt is csak kölcsön, de ellenőrizetlen pillanatokban érdeklődnek a ruhafogasok felöltőinek legutolsó divata iránt is. A várost özönlik el a templomra kéregetök, az Oroszországból (?) kiüldözött szegény földönfutók. Ide küldözgetnek mindenféle jótékonysági bélyeget, különféle szelvényeket, itt házal „hazafias“, de egy jó pipadohányt sem igen érő könyvekkel a legtöbb utazó, kik között nem egyszer akad illatos egyptomi cigarettát pöfékelő elegáns dzsentri, és selyem szoknyában suhogó úri dáma . . .

Szóval a városi társadalomnak elég a jóból. Az egyre szegényedő középosztályt meg kell menteni a kéregetó inváziótól, a sokszor akaratlan jótékonyság uzsora adójától. Vessen ki az állam a betegápolási pótadó mintájára még vagy 5°/0 pótadót s teremtsen abból országos szegény alapot.

Építsen belőle szegényházakat, hajlékot a lelenceknek, szanatóriumot a tüdőbetegeknek, intézeteket a vakoknak, gyengeelmé- jüeknek, rendezze az aggkori munkásbiztosi- tás kérdését országszerte, úgy, a mint Svájc, Franciaország, Anglia, Amerika megtette s ekkor nemcsak államilag, de az igazságnak, sőt az általános közegészségügynek, a morális tekinteteknek is megfelelően lesz rendezve a szegényügy, amely most jelen állapotában mély, nyitott sebje, sót undorító fekélye ennek az egész országnak. ... B.

TARCA.

Pétörke.

Gondolkozom, elmondjam-e a Pétörke történetét ? Olyan rövid és igénytelen, hogy lesznek a kik megmosolygják. De még is csak elmondom, hisz ezzel a pár jelentéktelen szóval tartozom, a Pétörke emlékezetének. Aztán mikor róla beszélek, felvonul emlékezetembe életemnek egy ragyogó korsszaka. Mikoron hittem a halhatatlanságban s kivágtam az újságokból a szépen csendülő verseket.

— Ott laktam a Gyár-utcában egy rengeteg bérház negyedik emeletén- S szobám keskeny volt és hosszú, mintha egy másik nagy és elegáns teremnek szolgált volna előszobául. — Aztán gyakran gondoltam arra, hagy hogyan is férhettem én ott meg, abban a kis, sötét és el- hanyayolt zugban, hova a nap fénye se látogathatott s csak falat, a szomszéd kőhalmaz vako- latos, szürke oldalát láttam. Csodálatos, hogy mégis gyakran visszavágytam oda a szenes, sáros, füstös Gyár-utcába, s fel oda fecske fészkes negyed emeleti legénytanyába. Akkor is, mikor Smyrna szőnyegét taposta lakk topánom s hivatalosan megkívánt bókokat súgtam a félmilliós házikisasszony fülebe.

Hanem ekkor mindez messze volt még. S tudj’ Isten nem izgatott. Lehet, azért következett be idők múltával. Mert rendesen az jön, amit nem várunk s amiért bolondulunk, lenge ködképpé foszlik. Egyetlen nagy és őszinte gyönyörűségem Pétörke, kiről, lám, hogy szó tétessék,

mennyi fátylat kell meglibbentenem az emlékek halottkamrájában.

Oh, mert annyira is összenőttünk, összeforrtunk mi ketten. Én, ki egy havasi falucskából vándoroltam ide s ő, kit az alföld délibábos téréiről dobott ide láthatatlan ördögi kéz.

Mert láthatatlan volt az a kéz, melyre gyöngéd csókot nem nyomott Pétörke, holott az szülőanyjáé volt. És gonosz és ördögi volt az a kéz, mely csecsemő gyermekét idegen személyre bizni nem átallotta. Gyakran sóhajtottam fel, látván Pétörke nagy szerencsétlenségét, minek is ad az Isten hitvány asszonyszemélynek mag- ' zatot? Olyan szívtelen, vad teremtésnek, amilyen Pétörke szülőanyja lehetett.

Herezné, az ő második anyja, mit törődött vele ? Ő is egy hajszállal volt jobb annál az asszonynál. Rá tukmálta, könyörögte a gyermekét, kénytelen-kelletlen elfogadta. Azonban ez nála nem sokat jelentett. Mert a Picala macskáját, a sárga és barna foltokkal jobban szerette. Mindössze egy kis bosszúság s egy kis darab zsemlyehéj, amitől a hegyes orrát fintorította Picala őnagysága.

Nem lehet csodálni. Herezné zöldséget árult a Zsák-utca sarkon, legjobb barátnéja Henterné, Ránézné asszonyságok voltak, kiknek életpárja csontot, rongyot szedett s este tizenegy órakor lábbalt haza. Mindkettő kiizzadva, fáradva, bizony nem imádság-szóval dűltek a piszkos derékaljra. Nem. S aztán ilyen volt"; j egész földszint. Mert kicsik, sötétek, vízügy .< voltak a falak. Szűk az udvar, s igy csak ilyen viharverte, szedett-vedett szegény emberek tele- i

pedtek le. Hát ezektől nem lehet tisztességes erkölcsöt tanulni.

Én nem vádolom Hercznét, ámbátor nőiesnek, jóléleknek egy cseppet sem tartom. Olyan, amilyenek a szemétgombák s a sarki szemlélődés kiajakitották. Se nem jobb. se. nem roszszabb.

Mihelyt a fiú vigabban tipegett s tudott egynéhány szót, belefogta a járomba. Hadd dolgozzon, mert ingyen nem tarthatja. Drága itt az élet a magas kőfalak között! S — Péterke, haj ugrott is, mint a levélhuzó fehér egérke a szerencse-mondó asztalon.

Újságot áruitatott vele. Reggel, azaz, hogy hajnalban felverte s mars ki az utcára. S a szőke kis Péterke, lótott, futott, árult, üzletet kötött, s beszivta a fülledt, téglaporos levegővel az aszfalt büzhödt miazmás beszédét. S jött haza késő este lihegve, álmosan, mint egy eső jég- pacskolta vadmadár.

így ismertem meg őt egy fagyos téli hajnalon. Ő ment, hogy folytassa azt, amit én abbahagytam. Összeütődtünk.

— Ki vagy te kis éjjeli legény.

— Pétörke.

— Nincs más neved ?

— Nincs.

—; Ki az anyád ?

— Én Herezné asszonyságot ismerem. Ténsasszonynak mondom.

— Megsimogattam gömbölyű kerek arcát s hullámos, szőke fejét. Olyan boldogan rebbent e , mintha nem jól esett volna neki.

— Aztán nézz fel hozzám Pétörke