Tolnavármegye és a Közérdek, 1910 (20./6. évfolyam, 14-93. szám)
1910-09-05 / 60. szám
Előfizetési ár: Egész évre .... 16 korona. Fél éve .... 8 „ Negyed évre ... 4 „ Egy szám ára . . 16 fillér. Előfizetéseket és hirdetéseket a kiadó- hivatalon kívül elfogad a Molnár féle könyvnyomda és papirkereskedés r.-t. Szék.szál dón. Egyes számok ugyanott kepható*. POLITIKAI HETILAP. Az orsz. m. kir. selyemtenyésztési felügyelőség hivatalos lapja. Megjelenik hetenkint kétszer: hétfőn és csütörtökön. Szerkesztőségi teleion-szám: 18 és 24. — Kiadóhivatali teleton-száin : 18 és II. Szerkesztőség • Bezerédj István-utca 5. szám. Ide küldendők a lapot érdeklő frízen kőzlenn-nyek. Kiadóhivatal : Vármegye-utca 130. szám. Aj előfizetési pénzek «•« hirdetések ide küldendők. Néptanítóknak. ha az előfizetést egész évre előre beküldik. 8 kor. Főszerkesztő: Dr. LEOPOLD KORNÉL, Felelős szerkesztő: BODNÁR ISTVÁN. Fómunkatárs: FÖLDVÁRI MIHÁLY. Laptulajdonosok a szerkesztők. Az egyik az, hogy Magyarországon a marhaállomány — a kereslethez képest — kevés és ami van is, évek óta fogyó arányt mutat. A másik az, hogy a marhatenyésztők a hizlalt marhák javát csaknem kizárólag külföldre és Au;ztriába viszik ki. ahol azt jobban megfizetik, mint a hazai fogyasztás. Tehetik ezt bátran, mert hiszen a külföldi fogyasztók jobb és rendezettebb anyagi viszonyok között élnek, mint a magyar fogyasztók. Ez azonban csak eddig volt igy, mert mihelyt Magyarországon a húsárak elérték, sőt meg is haladták a külföldi húsárakat, aminek épe i most látjuk a példáját, megszűnt az ok arra, hogy a magyar marhahizlalók külföldre szállítsanak. Ez azonban csak látszat. A valóság az, hogy a magyar- országi magas húsárak és az ennek folytán beálló husszükség maguk után fogják vonni a külföldi húsárak emelkedését, amikor a magyar marhahizlalók ismét a küllőid számára fognak hizlalni és igy tovább, amiből világos, hogy a mai viszonyok között nemcsak remélni nem lehet a husinség csökkenését, hanem inkább a dolgok rosszabbra fordulását várhatjuk és pedig mathematikai bizonyossággal. A husdrágaság harmadik oka az, hogy az élő állatbehozatal el van tiltva, a hus- behozatal pedig nagy mértékben korlátozva van. Ez az a védelem, amelyben a magyar törvényhozás a magyar gazdaközönséget részesíteni jónak látta. És ezzel eljutottunk e kérdés lényegéhez. Igen helyes, hogy a törvényhozás védi a gazdaközönség érdekeit. De ez a védelem nem mehet addig, hogy a marhahizlalóknak kiszolgáltassa 20 millió fogyasztó megélhetési feltételeit. Más szóval: a magyar állattenyésztés elemi feltételeinek biztosítására a törvényhozás igénybe veheti a magyar fogyasztók bizonyos megadóztatását. de csak azért, hogy e megadóztatás fejében a magyar fogyasztók húsellátása biztosíttassák. A mai állapot, midőn vámhatárunk az állat és husbehozatal elől — a fogyasztók rovására — elzárkózik, és ezzel szemben a magyar gazdák a szopós borjukat leölik, vagy eladják, állatállományukat nem szaporítják, hizlalt állataikat a külföldre szállítják — a legnagyobb mértékben immorális és igazságtalan. A magyar állattenyésztésnek és marhahizlalásnak nem az a hivatása és rendeltetése, hogy Ausztriát és Németországot lássa el hússal; ha pedig ezt tartaná hivatásának és rendeltetésének, úgy ezt megteheti állat és husbehozatali tilalom nélkül is. Husinségről lévén szó, az a lő kérdés, hogyan lehetne azon segíteni. Elsősorban : állatállományunk igen tetemes szaporításával. Ehhez a legközvetlenebb eredményes intézkedés lenne : a növendékmarhák vágatásá- nak nagymérvű korlátozása. További teendő lenne: községi közös legelők létesítése és a meglévő legelők célszerű művelés által való feljavítása. Ennek az intézkedésnek üdvös eredménye azonban a dolog természeténél fogva csak huzamosabb idő múlva állna be és minthogy a veszély fenyegető, közvetlen eredményt csak úgy lehetne elérni, ha egyrészt a tenyész-állatok kivitele bizonyos időtartamra eltiltatnék, másrészt úgy a tenyész, mint a vágómarha behozatala az állategészségügyi feltételek szigorú megtartásával, meghatározott időtartamra megengedtetnék ; úgyszintén meg kell engedni — a szükséghez képest — a külföldi husbehoza- talt is, természetesen nem a gazdák károsításának célzatával. Mert ellenkező esetben Husinség. Az Ausztriában megnyilvánult kívánság és törekvés, hogy a húskivitel a vámkülföldre tiltassék el, kétségtelen bizonyíték volt a mellett, hogy az amúgy is magas húsárak emelkedőben vannak. Ez az emelkedés be is következett és különös, hogy Budapesten nagyobb arányban, mint Bécs- ben. Budapesten, a marha-tenyésztő Magyar- ország fővárosában hihetetlen magas ára van a húsnak, sokkal magasabb, mint Bécs- ben, hol pedig túlnyomó részben nem osztrák, hanem idegen eredetű marhák kerülnek levágásra és kimérésre. Mi lehet ennek oka? Első sorban az, hogy Budapestre a szükséghez képest kevés szarvasmarha hajta- tik fel. Ez azonban Budapestnek lehet mondani: helyi baja és magán ügye. Elég szomorú, hogy egy amerikai arányokban fejlődő nagy város, mint a milyen Budapest, melyet a törvényhozás és az egész ország eddig valósággal — a köz rovására dédelgetett — nem képes husszükségletének biztosítására a kellő intézkedéseket megtenni oly országban, mely évenként százmilliókra menő vágómarhát visz ki Ausztriába és Németországba, — hogy Olaszországról ne is szóljunk, mely tehát kétségtelenül bővében van a húsnak. Ha azonban a budapesti husdrágaság első sorban Budapest ügye, nem lehet tagadni, hogy e baj hatása az egész országra ki fog terjedni, aminthogy az országszerte már is érezhető. A husinség tehát kilépett a főváros keretéből és országos bajjá lett; nemcsak megérdemli tehát, de meg is követeli, hogy azzal behatóbban foglalkozzunk. Miért oly drága a hús Magyarországon? Ennek sok oka van. TARCA. Annus ka. Földult arccal rohant be Kendy István kapitány Török őrnagyhoz. — Hát téged mi az ördög hozott ide ilyen késő este ? — szólt mosolyogva az örökké vidám katona. — Ugyan hagyd, ne beszéljünk most erről. Egy kicsit magamhoz kell térnem. — Neked valami bajod van pajtás, ha már ezeket a finom egyiptomi cigarettákat is visszautasítod. A kapitány anélkül, hogy felelt volna, izgatottan járt föl és alá a szobában. Egyszer csak, mint aki elszédül, belevetette magát egy kényelmes karosszékbe. Tenyerébe temette az arcat. Nagy csend. Szívdobogását is lehetett hallani igy telt el egy-két perc, végre az őrnagy megszólalt. — De Pista, mi bajod van ? Beszélj ! Légy őszinte, hisz tudod, hogy mindig jó barátod voltam. Hiszen ha nem tudnám, hogy az vagy. — szólt a kapitány — nem is jöttem volna ide. Majd elmondok mindent. Szükséges, kell, hogy elmondjam, különben nem bírok magammal. — No beszélj már! — Hát hallgass meg! — Tudod, hogy évek óta nem járok sehová. Azt is sejtheted, hogy miért. Szerelmes voltam. Nem beszéltem még neked erről, mindig vártam, vártam, amig i egyszer csak meghívlak az esküvőmre. Szerettem egy édes kicsi leány- j kát. Tizenöt éves volt, amikor megismertem. Rövid szoknyácskában járt még; akkor jött haza egy bécsi nevelőintézetből. Eleinte csak tréfálgattam vele, később mindinkább megszerettem és egyszer csak éreztem, hogy nem tudok nélküle élni. Így tartott ez a barátság három esztendeig anélkül, hogy szóltam volna neki, hogy mennyire szeretem. — Már felnőtt, kifejlett leányka lett, amikor egy holdvilágos este a Margitszigeten megvallottam neki, hogy szeretem. Ő is szeretett engem. Boldogok voltunk. Később gyakrabban találkoztunk. Hetenként többször is följártam hozzájuk. Az atyai háznál szívesen láttak, mert tudták, hogy komoly szándékaim vannak. Ő ugyan szegény leány volt, de mivel az egész városban tudták rólam, hogy két év előtt nyertem egy sorsjeggyel, hát gondolták, hogyha szeretem a leányt, a pénzkérdés nem képez akadályt. — Ma délután aztán komoly szándékkal mentem hozzájuk. Az öreg Füredi bácsi volt csak otthon, mert nem jelentettem be előre látogatásomat. Most már tudhatod, hogy Füredi Annáról van szó. Elmondtam neki, hogy milyen szándékkal jövök. Hosszú bevezetést csinált, hogy igy, meg úgy, mielőtt beleegyezését adná, közölni valója van velem. Kijelentése meglepett és szinte remegve vártam, hogy mi lesz ebből. — Tudja kapitány ur — igy kezdte az öreg — az Annuska nem a mi leányunk. Én a nevelőatyja vagyok. Még csak apróság volt, amikor örökbe fogadtuk. Én és a megboldogult feleségem már tizenhétéves házasok voltunk. Nem volt gyermekünk. Szegény feleségem nagyon szerette a gyerekeket és ekkor elhatároztuk, hogy örökbe fogadunk valami csöppséget. Akkoriban Győrben laktunk, ahol egy kis üzlet jövedelméből tengettük életünket. — Volt három kis szobánk, ebből egyet kiadtunk. Egy aranyos kis színésznő lakott benne. Úgy szerettük, mintha leányunk lett volna. Olyan gyönyörűséges arcocskája volt, hogy bizony ha még ilyen sok idő múlva is rágondolok, nem bírom megállani, hogy meg ne sirassam. És zsebkendőt vett elő, hogy fölszántsa könnyeit. — Óh kapitány ur — szólt megindulva — ha tudná, milyen szép volt és mennyien bolondultak utána ! Gazdag, vagyonos emberek törték magukat érte, de ő mindig csak egy embert szeretett, hü is maradt ahhoz, aki megszöktette a szülői házból. — Istenem, milyen emberek is vannak a világon ! Amikor látta, hogy baj van, megugrott. Szegény Zsuzsika mikor életet adotc'gyermekének, meghalt, de a leánykája életben maradt. Mily nehezen tudott elválni tőle. Szivszag- gató látvány volt, amikor magához vette azt a kis csöppséget és össze-vissza csókolgatta. Hogy beszélgetett hozzá, mintha a kicsike legalább is értette volna. »Kisleányom, aranyosom — mondogatta neki — a te mamuskád elmegy, elmegy nagyon messze. Neked nem lesz mamuskád, de majd eljön, érted az édesapád, akit a mamukád nagyon szeretett. . . Igen, igen, ő eljön érted,, már írattam is neki ... ő is szeretni fog majd téged ...» — És meghalt szegény Zsuzsika anélkül, hogy viszontlátta volna gyermekének apját. — Senki se jött a temetésére. Azt gondoltuk a feleségemmel, legjobb lesz, ha ilyen gyér-
