Tolnavármegye és a Közérdek, 1910 (20./6. évfolyam, 14-93. szám)
1910-04-07 / 16. szám
XX. (VI.) évfolyam 16. szám Szekszárdi, 1910 április 7 TOLHAUARHEQVE és a KÖZÉRDEK Előfizetési ár: Egész évre .... 16 korona. Fél évre .... 8 „ Negyed évre ... 4 „ Egy szám ára . . 16 fillér. RlortxetÁseket r-s hirdetéseket a kiadóhivatalon kívül elfogad a Molnár-féle könyvnyomda és papirkereskedés r.-t. Szekszárdin. Egyes számok ugyanott kaphatók. POLITIKAI HETILAP. Megjelenik hetenkint kétszer: hétfőn és csütörtökön. Szerkesztőségi telefon-szám: 18 és 24. — Kiadóhivatali telefon-szám: 18 és II. Szerkesztőség : Bezerédj István-utca 5. szám. Ide küldendők a lap<»t érdeklő összes közlemények. Kiadóhivatal : Vármegye-utca 130- szám. Az előfizetési pénzek és hirdetések ide küldendők. Néptanítóknak. ha az előfizetést égé6/. évre előre beküldik, 8 kor. Főszerkesztő: Dr. LEOPOLD KORNÉL. | Felelős szerkesztő : BODNÁR ISTVÁN. Főmunkstárs: FÖLDVÁRI MIHÁLY Laptulajdonosok a szerkesztők. Széchenyi István. — 1791. szeptember 21. 1860. április 8. — Egy iskolai örömnappal ismét több. A. kultuszminiszter leirata szerint folyó hó 8-án szünet lesz az összes iskolákban A döblingi katasztrófát, Széchenyi István gyászos halálának évfordulóját ünnepeltetik meg az ifjúsággal. Maga a gondolat szép, nemes, hazafias. Itt azonban nem volna szabad megállapodnunk. Állandósítani kellene a kegyeletet s a Széchenyi kultuszt belevinni a lelkekbe, mert szégyennel kel) bevallanunk, hogy Magyarország még ma sem igen ismeri »legnagyobb* fiát. Nem elég Széchenyi Istvánról egyetinást tudnunk. így, hogy egy évi jövedelmét odaadta a Magyar Tudományos Akadémiára, hogy ó kezdeményezte a lánchidat, ó volt az első Duna- és Tisza-szabályozó, ó robbantott vizi utat legelőször a Vaskapu sziklái között s egyáltalán, hogy ó a megteremtője a magyar hajózásnak, hogy Széchenyi alapitója az első kaszinónak, kezdeményezője a lóversenyeknek, lelkes felkarolója a selyemtenyésztésnek. Nem elég a kis diákkal bemagoltatni könyveinek címét, hogy bár belső tartalmát ismerné, tudjon a * Hitelről*., a » Világról«, » Stádiumról*, a >Rück- blickre« válaszul irt *Ein Bitekről*, mely zseniális lelkének utolsó fellobbanása s tragikus halálának okozója. Nem elég mindennap elrecitáltatni, hogy »tengerre magyar!« vagy egy kis tetszetősebbre hamisítással ezt, hogy : »Magyarország nem volt, hanem lesz«, mert ezt sem igy mondta,hanem körülbelül úgy, hogy: »Magyarország rosszul van, de lesz még jobban is!« Mindezek külsőségek. Betűk, de Széchenyiben másutt a megelevenitő — lélek, más a lényeg, a tartalom, az örök tanulság. S nem is csupán a tüzes fajszeretet, amit éppen a művelt küllőid látása s az ebből leszűrt tapasztalat: elmaradásunk kinos érzete váltott ki lelkében — nem az örökös tettvágy, a semmiből teremteni akarás és tudás titáni ereje teszi őt »legnagyobbá«, de az az elvitázhatlan igazság, hogy ennek az országnak évszázadok óta talán o az a várva-várt, legelső lángelméje, ki a közgazda- sági boldogulásban látja a nemzet jövőjét s 1 hogy legnagyobb idealizmusa mellett is ő a nemzet legreálisabb államférfia, ö az a sastekintet, az az örökké nyitott szem, amely, vagy aki a nemzet veséjébe belát, ismeri fajunk ragyogó erényeit, de óriási hibáit is, ! látja a »nagy pipát, kevés dohányt«, az egeket verdeső szalmalángot, de annak hamar ellobbanását is; a cselekvésre való készséget, de a kivitelnél a sok egyre felhangzó : »ejh, ráérünk arra még«-et. üvölt a nemzet Mózese, aki megmutatta az »ígéret földjét«, de az utána jövő Józsuék még ma sem tudtak odáig elvezetni. Hogyha hallgatunk az ő látnoki jóslataira, talán másként alakult volna a nemzet mai sorsa ! ? Talán szegényebb lesz nemzetünk története egy gyönyörű epochával, nem csapkod olyan magasan, fel az égig a lelkesedés, a honszeretet égő csipkebokra, de tartós tüzénél melegedhet még ma is a nemzet. Nem lesznek mesebeli hőseink, félisteneink, de talán nem lesznek újabb mártírjaink se, mert ha el nem marad is, ami »elvégeztetett«, de bizonyára későbbre tolódik, amikor a nagy földrengés nem találja készület- lenül a nemzetet s egy munkában megacé- losodott, gazdaságilag erős s igy oly köny- nyen el nem tiporható egységes nemzetet talál itt a — »nagy idő!« — De ne a vért, egyesek gyászos elmúlását sajnáljuk, a zsarnokság által kiontott vér olyan, mint a gyümölcsözésre jól elhelyezett pénz, biztos kamatot hajt s amint a pénz önmagát szaporítja, ez is növeli a nagy nemzeti tőkét, az országok létalapját, a lángoló — honszerelmet! Ne ezt sajnáljuk tehát. De a munkára elveszett időt, amit a nemzeti erő kifejtésére fel nem használhattunk. Sajnáljuk pedig azt legeslegjobban, hogy amikor Deák lánglelke munkájára 1867-ben reáütöttük a nagy pecsétet, helyreállítottuk a jogfolytonosságot, érvényre emeltük, átadtuk az örökéletnek az 1848-iki korszakalkotó törvényalkotásokat, megint csak kifelejtettük a nagy kibékülés munkájából Széchenyi szellemét és lángleikét. Éltünk azóta is szerencsétlen közjogi vitákban fecsérelődik el, nem a nemzetet erősítő munkában, közgazdasági alkotásokban. Az a mi gyengeségünk, hogy átalud- tűk ezt az ötven vagy hatvan esztendőt s talán éppen azon fogunk elvérezni, hogy Magyarországnak ezt a külföld haladásához mérve, — mégis csak meddő korszakát, ellenfeleink nagyon is jól felhasználták, megerősödtek gazdaságilag, amikor mi stagnáltunk. Jó, nagyon helyes tehát, ha nagyjaiért való lángolásra hevítik az ifjakat, az iskolák fogékony lelkű, zsenge növendékeit, de Széchenyi tragikus halálának évfordulóján mi vén gyerekek is tanulhatnánk már valamit. Átvehetnénk nagy lelke örökét: a munkáért, a nemzet jövőjéért való hevülést. Megvetését a nagy szónak, üres fecsegésnek, Földhöz vághatnánk a fenékig kiszívott nagy pipát. Levetkőzhetnénk erőnk túlbecsülésének buta gőgjét s hozzáfoghatnánk a nemzet jövőjének igazi megalapozásához, a tervszerű, komoly — nemzeti munkához. Széchenyi emlékének, a menyből is reánk vigyázó nagy szellemének ez lenne az igazi megünneplése és ez, csakis ez lenne a nemzethez méltó, igazán hazafias emlékünnep! B. Papok a — népért. — A szövetkezeti eszme a német theologiai oktatásban. — Németországban mind az evangélikus, mind a kath. vallásu lelkészek képzésénél, mindenütt tervszerüleg helyet adnak a szövetkezeti tanításnak. Megokolják ezt azzal, hogy a pap az ő falujának vezetői címére csak akkor méltó, ha minden korszerű téren helyt tud állani. E felfogás helyességéhez nem fér kétség. Ám a theologia és kereskedelem olyan ellentétes fogalmak, hogy mindkettőnek szere- tete és művelése egy fedél alatt alig fér meg. De c=sak akkor, ha ennek a magára szigetelt, egyedül álló falusi papnak keserves tanulmányokkal kell összehalászni a sokféle tudnivalókat. Ha ellenben már neveltetése hozzájárul az alapismeretekhez és annak folyamán megismertetik őt legalább lényegében azzal a munka- j J körrel, amelyet szövetkezetileg ellátni lesz I hivatva, akkor szívesen rászánja magát arra, hogy a helyi szükséglethez képest magát gyakorlati szövetkezeti vezéremberré kiképezze. A németek észrevették ezt s azóta a papnevelésben kiváló súlyt vetnek arra, hogy a mező- gazdasági szövetkezetek leendő igazgatósági- és felügyelő-bizottsági tagjai a kellő ismereteket elsajátíthassák. Nevezetesen tanítják a jogi részt, különösen az alakulás, cégjegyzés, hivatalos bejelentések formaságait, hogy tudatlanságból ne kövessenek el törvénysértést sehol. Továbbá megtanítják a növendékeket a kapcsolatos írásművekre, melyeket müveit embernek elég egyszer látnia. Végül súlyt vetnek arra, hogy mindegyik ki legyen képezve a könyv- vezetésben. Ez a pap szövetkezeti sikereinek próbaköve. Mert már régen ki van mutatva, hogy ahol jó az ellenőrzés, ott kifogástalan a vagyonkezelés. Az ellenőrzés jósága pedig két szemponton fordul meg: a hozzáértésen, meg az utánanézésen. E szerint — a jóakaratot kötelességszerü- leg föltételezve — csak a hozzáértést kell idejében biztosítani, akkor a munkakedv szárnyakat kap és nem kell félnie, hogy balsikerek lelohasztják. Fokozza ezt az a természetes belátás is, hogy minél jobbmódu a falu népe, annál megelégedettebb s annál fogékonyabb az erkölcsi nevelés igéi iránt. így tehát a pap a társadalmi munkával mintegy mély szántást végez, hogy a templomi vetése annál termékenyebb talajra találjon. Németországban az evangélikus theologiai hallgatók az idevágó előadások hallgatására egyenesen utasítva vannak. Tübingen egyetemén például tavaly ilyen előadás tartatott: »Az ev. hitközség és a modern népjólét ápolása«. Ezen gyűjtő cim alatt különösen a hitel-, beszerző-, értékesítő- és közös géptartó-szövetkezetek nyertek méltatást. Hasonló előadásokat tartanak Bonn, Giessen, Göttingen, Königsberg és Strassburg egyetemein. De legmélyebb nyomot a leendő lelkészek képzésének menetén azok az előadások hagynak, amelyek őket általában felvilágosítják a nép gazdasági jólétével való törődésnek állami és erkölcsi szempontból való fontossága felől és arról a nagy anyagi haszonról, melyet a népnek szereznek, ha munkája egész gyümölcsét neki magának biztosítják és őt a kizsákmányolástól megóvják. A közönséges embernek hálaérzéke legbiztosabban ébren tartható az ő anyagi érdekeinek hasznothajtó gondozásával. Ha tehát a pap ebben részt vesz, föltétlenül biztos és állandó befolyást nyer híveire és az igy megszerzett tekintély a szorosan vett egyházi munkakörben is érvényesülhet. Németországban úgy a protestáns, mint a katholikus lelkészek sokat tesznek a népjólétért. Igaz, hogy a németeknek tömérdek egyetemük van és igy ott a theologus könnyen hozzájuthat az őt édeklő közgazdasági előadáshoz. Innen magyarázható, hogy a német papok a szövetkezeti életben vezető szerepet játszanak és híveiknek testi-lelki jólétét egyformán gondozván, kiváló tekintélynek és közszeretetnek örvendenek. Nagy haszna az ő tájékozottságuknak már az is, hogy a falu népe egész biztosan fordulhat hozzájuk szaktanácsért mindenféle szövetkezeti alakulás dolgában. Mert hiszen ott is úgy van, mint minálunk, hogy a tetszetős uj eszméknek lejáratásából legalább annyian törekesz- nek megélni, mint azoknak terjesztéséből. Ott is, mint minálunk, minden héten feltűnik az ismeretlenség homályából egy egy szerencse- vadász, aki ismételt hajótörések után a nép- boldogitás délibábos vizére bocsátkozik. Emberek, akik soha életükben nem vették azelőtt észre a dolgozó milliókat; akik sem a hazában, sem a külföldön nem töltöttek időt a népjóléti intézmények tanulmányozásával; akiknek sem erkölcsi, sem anyagi tőkéjük nincsen: egyszer csak kigondolnak valami tetszetős és sokatmondó címet és annak álarca alatt megkezdik az áldo- zatfogdosást. Ezeknek működése és térfoglalása teljesen
