Tolnamegyei Ujság, 1940 (22. évfolyam, 1-94. szám)
1940-03-23 / 22. szám
1940 március 23. TOLNAHEGYEI ÚJSÁG Fokozatosan emelkednek a m. kir. osztálysorsjáték nyereményei! Az elélhető legnagyobb nyeremény: 700.000 P. Jutalom és nyeremények: 400 000 300.000 100000 70 000 60.000 2X50.000 2X40000 30.000 21X20.000 32X10,000 stb,, stb., összesen közel] 10 millió pentó keiül kisorsolásra készpénzben! 88.000 sorsjegy. 44.000 nyeremény. A huzflioh Apr. 6-fin kezdődnek I A sorsjegyek hivatalos ára osztályonként: Egész 28 pengő, Fél 14 pengő, Negyed 7 P, — Nyolcad 3*50 P. A főárusitók a rendeléseket azonnal elintézik. királyunk tanításában rejlik ezeresztendős fennmaradásunk titka. Nyíltan megmondotta a miniszter- elnök, hogy egy további ezredévre csak akkor maradhat fenn az ország, ha lelkében visszatér Szent István igazságaihoz. Ez az igazság pedig keresztény elv s nem egyéb mint a krisztusi parancs teljesítése: szeresd idegen ajkú hontestvéreidet úgy mint a magad vérét. A régebbi évtizedek és sajnos, a világháborút követő igazságtalan békekötések szinte kivétel nélkül egy kereszténytelen, álhazafiasság szelleméből fogantak. Ezt az elvet lelkiismeretes magyar ember nem fogadhatja el s ha elfogadja: hazájának érdekei ellen vét. A magyar hazafiasság nem felületes, nem erőszakos és nem tudatlan ösztön, hanem mélységesen emberi és emberséges elv, amely jogosulttá teszi á magyarságot arra, hogy vezető szerepet vigyen a Duna völgyében. Éz a Magyarország nem a gyűlölet és az erőszak országa volt s a testvéri összefogás és a becsületesen dolgozó minden rendű, rangú és nyelvű emberek hazája lész. Örökkévalóság. »Majd eljön értem a halál«: Én is gondolok erre. Reáhullik a szemfedő Lehunyt, égő szememre . . . Bennem is sir az életem tenger szépsége, kincse és űl rajtam a szenvedés szorító rabbiiincse. Mi volt, mi van: bennem sikong édes-fájdalmas jajjal s bennem sikong mi jönni fog: az ismeretlen hajnal: Tudom: csoda lesz, szebb, nagyobb Mindennél, amit éltem: A Láthatatlan felragyog, Mint üstökös az éjben. És megremeg rá, porbahull: a por, a sár, a féreg, de hazaér, mi tőle jött: a fény, a szárny, a lélek. Kovácsné Huszár Jolán. AZ OCSKÓI LÁNGOK Irta: dabolczi FEKETE LÁSZLÓNÉ A szegi vár előszobájábn élesen rikoltozott Jurán cigány nyirettyűje. Urak mulattak a rongyos ember muzsikájára. — Székely kapitány farkasbőr kacagánya csak úgy rep- desett a sok fordulásra, guggolásra, daliás mozdulatokra tánc közben. A többiek körülötte álltak, nézték, néha maguk is beleszóltak a jókedvbe : — Hi-i-ijj! Székely cifrázta és tulharsogta a többit: — Ki ellenség, ebnek ura, szamár- vemhe fakólova, igaz magyar vidámhajtás, nekem higyj csak hites pajtás! Mégegyszer kopogósán megtaposta az ujrát, felkapta a kupát, magasra tartotta: — Neked hiszek testvér, pajtás! Kiitta. A kupa csörrenve vágódott a sarokba. Volt amelyik utána repült, volt amelyik csendesen letevődött az asztalra s gazdája nevetve mondta:] — A sülly hisz másnak, csak annak, ki magyar. Az ajtón bealázkodott valaki. Mezétláb volt, sáros gúnyába s még rongyosabb volt, mint Jurán. Nem látták meg előbb, csak akkor, mikor a cigány kezében nyivákolón futott félre a hang s a maga örömös lerendezését is vele visitozta. Két bogárszeme odavillogott az érkezőre: — Vibróc, Vibróc 1 Tekintetét izgatottan, lázasan hordozta körül az urakon. Ment volna, sürgette volna a többit is feléje, de azok nem fegyelmeztek semerre, mint a kupák irányában, a maguk jókedvére. Valaki rákiáltott mérgesen: — Hijj az apád, kutya cigány, mi lesz a muzsikával ? Vibróc közelebb lépett. Székely, észrevette s intésére megállt a dal, a jókedv, muzsika. Ismeretlen mesz- szeségből tisztelkedés jött a mámor helyébe, a rongyos ember érkezésére. Ezerhatszáznyolcvankettőt írtak. Ocskay Zsigmond vállait, mintha nyomták volna az esztendők egyszerre. Házigazda volt. Mámor fényezte az agyakat, de azért maga is letette a kupát s az italozásaiéin kiná'gatta. Szúrós fekete szemeit odaegye- nezte a jövevényre. Fehér hajában megakadt az ablakon keresztül besütő vacsoracsillag lángolása. Olyan volt, mintha maga is égett volna. — Mit hoztál? — kérdezte a cigányt, — No, ez is eltalálja mikor kell kedvét rontani az embernek. Én már utálkozom, mikor valami irás- félét hoznak nekem. Abból mindig baj leszen,,— mondta valaki, — Levelet hoztam Éva nagyasz- szony üzenésével. Látni kívánja kegyelmedet. Ocskay magához intette a diákot, aki ott körmölgetett valamit a pad- maly mellett. — Nesze a levél, olvasd el. Hangosan, mert rossz a fülem. Érces hangon olvasta: — Kívánom levelemet szeretett apámuram kezéhez juttatni. — Asszonyszivemnek bánatával fordulok kegyelmedhez, bizodalmám kegyelmedben, lévén aggályomban. Amint megkapja enkezébe ezen írásomat, legyen bárminő nap, induljon el felém kegyelmed, jó apámuram. Állapotom beteljesedése közel van. És kegyelmed jófia, az | én szeretett hitesem, harcban. — Nehéz állapotomban, jó tudnom ha itt lenne. Isten kegyelmébe ajánlom kegyelmedet és várom. A kegyelmed mennylánya: Éva. Valaki leült. Szék csosszant az asztal mellől s két messzire kiru- gódó láb jelezte az indulatot. — Ha legjobb váltással mész is el Ocskay, akkorra mire te eléred Ocskót, fütyöl már az unokád, hallod é?! Székely haragosan szólt rá a beszélőre: Hallgass, részeg vagy, akkor beszélj, ha kialudtad magadat. A megzavart mulatozás gerjesztette az indulatokat s csak akkor szűnt meg a jobbra, balra sistergő zaj, amikor Ocskay Zsigmond kiadta a parancsot az őrtálló legénynek, az indulásra való készülődéshez. * ;— Hát bizony elfáradtam a hosz- szu szekerezésbe édes jányom. Vén a csont, gyenge a szem. Fáradtan vidulok én már vidámságra, meg jóhirekre. Hát még rosszakra! A szép Petrőczi Éva odadörzsölte piros orcáját az öregember könnytől, kődtől harmatos hideg orcájához. Még a bekecseket is maga segítette sorban lehuzgálni róla. Mikor mindezzel készen voltak, akkor oda dirigálta a melegre f ütött kandalló mellé. — Így, üljön most ide kegyelmed, pihenjen meg. No, csak no, lelkem apámuram. Még az én szavamra érik vidámkodás a kegyelmed lelkében ? Csendeskén pirulva tette hozzá: — A mi szavunkra se apámuram ? Erre már feléje vágott a tekintet. Lobbant az álmos láng a vén szemekben. Rügyet látott maga mellett, s saját életének hajtását. A ráncok között megbújt egy mosoly. Remegtető melegség köny- nyet locsol a szürke szemekre. Nem szégyen az, a menye látja, meg az Isten s ez a kettő, meg az ő útja mostanában nagyon közel esik egymáshoz. Borral öntözi otthon a várakozást, meg korhely cimborákkal feledteti magáról a napok lassúságát. Húzná az időt, pedig közel a sir a nyolcvan esztendőnek. Sóvárogja a nagy napot, melyből már csak hetek vannak vissza. Még az éjjeleit is megüldözi ez az epekedő várakozás. Máskor csak elpihent esténkint az Urban. Nem volt valami szent- séges ember fiatalkorában sem. — Amolyan tőbbiféle, hetyke, mulatós, lángot dobáló. De mostanában, vagy húsz esztendeje állogatja utait egyenesebbre az Ur. Azóta hisz. Nem mondja ugyan senkinek sem, de mintha kincs volna benne valahol, mióta elengedi belsőrészét az Urnák. S a muzsikázásos tivornyák vezek- léseit sejditi a menye. Aki bár fiatal, éppen úgy kulcsolgatja össze éjjelenkint a kezeit, mint Zsigmond ur. S ezt az égi mindenségből megéreztetik az istenes földi halandókkal, hogy merrefelé lészen {társ a kegyességben, — Ha én az unokám születését megérhetném édes jányom 1 — sóhajt fel Zsigmond ur. — Ha én azt megérhetném, nem bánnám, ha mindjárt meghalnék is. — Dehogy hal meg lelkem, ör3 vendezése leszen benne, meglássa kegyelmed... — Jó volna jányom, csakhogy én igen öreg vagyok. Azért nem szeretek lefeküdni sem, azért keresem a cimborákat, az éjjeleket, hogy az életemet hosszabbítsam vele. Ha lefekszem, csak a reggelt kérem, reggel az estét. És a napok is, éjjelek is ajándéknak számítanak már nekem. — Mindnyájan az Ur kezében vagyunk apámuram, — mondta az asszony és elnézett, hogy Ocskay Zsigmondnak megfájdul ettől a tekintettől a szive, A nagy udvarházból hétköznapi zajok hallattszottak be. Kút nyikorgóit valahol. A vizhordó tótlegény dala behallattszott. A széles folyosón léptek siettek, vacsora ideje volt. A külső szérűben fejősre bő- dültek a tehenek s egy tarkakatrin- cás leány ott hajkurászfa a veres- taraju kakasokat, a házat befogó csalitban. — Mit tudsz az uradról jányom ? — kérdezte Ocskay Zsigmond. — Megtörölte a homlokát fehér keszkenővel, mintha vaiami nagy munkát végzett volna. Veritékcsepp szaladt végig arcán. A fiatalasszony zsámolyon ült előtte. Könyöklőre volt egyik karja az öregember térdén. Sokáig nézték egymást szomorúan, könnyesen. — Annyit tudok, hogy Nyitráról már elmentek. Haza nem jött, nem kíván látni engem, asszonya van. Veszelics Pavel lánya, vele járja a hadat is, mondják. Szép feje odasimult az öreg ölébe és sokáig voltak ott csendben, gondolatokba merülve. — És te, — kérdezte sokára Ocskay Zsigmond — várod-e haza ? Széles arcán gőg teljesedett. Kicsit erőszakosan lökte el magától az asszony két vállát. Hatalmas tenyereibe szorította s úgy nézett le rá határtalan Ocskay gőggel, mely a véréért a legszeretettebbet is félre állítaná. Az asszony ártatlan szemeiben ott voltak még a könnyek. Szelíden mondta: — Én olyan vagyok hozzá, mint régen, mint mindig. Szeretném, ha itthon volna. — Amen, — mondta rá csende- • sen öreg Ocskay és úgy látszott, | mintha valami nagy veszedelemtől
