Tolnamegyei Ujság, 1940 (22. évfolyam, 1-94. szám)
1940-12-25 / 94. szám
1940 december 25. 5 TOLNANEGYEI ÚJSÁG Michelangelo. Megmozdult egy kő Karrarában, szikrázott a fénybe’, ahogy kikerült s ő — a hűvös műteremben kínjába merült. Meghozták a sziklát — a véső pattogott s a külső burok mindinkább fogyott... Lassan-lassan egy nő arca mosolygott elő, egy asszonyé, kit nem látott soha, ki szép volt, mint csoda, mint álom, ígéret, minden: szerelem.. 1 Egy asszonyé! S ő — ember is volt... szép volt a lelke de — csúnya az arca, ki sohasem merte, bár akarta, jaj, db akarta, szerette volna valakinek azt mondani: szeretlek, tied vagyok néked élek, festek, faragok, néked, néked, te néked! Hiába! köréje nem simultak soha gömbölyű karok, ölelő karok. ... Nagy kínok égették a lelkét s a véső — pattogott... S aztán, hogy este lett, ráborult a kőre, de — hideg volt, megborzongott a bőre... Valamit motyogott, — feléje nyúlt s mint a fájdalom, eléje borult és — kacagott, hogy — hullt belé a könnye. Miklósi M. Ödön. — Hallgatom Péter bácsi. — Merthogy, próbálna csak valaki avval hencegni, hogy akkorára nyesi faragja a makkot, mint teszem az öklöm ; azért, hogy százméteres tölgyet nevelgessen belőle. Ez nem lehet kérem, nem lehet. Annak a kérgét az Úristen cifrázza, leveleit az fodrozza, az szabja meg a magasságát is, nem az ember. De még az is, — mondjuk, — ha nem valami nagy alázkodással plán- tálódik el, higyje el szentem, leshetik a fakadását 1 Mindig eszembe jut az öreg Vince. Azt szokta mondani: «Hallod e, én jnondom neked, hogy ez a mi földünk az Úristen tükre. Akár aratok, akár kapálok, mindig eszembe van, mert ez a hegyes nyakat, sehogy- sem szenvedi. Mintha az Úr szemesugarát érezném benne, mikor meghasogatom kapával, ásóval. Elhi- szed-e, még azt is hallom, hogy azt mondja-e: csak bátran Vince fiam! Aztán lehajtom a nyakamat, mintha imádkoznék, meg csak megnézem a magot, amit előbb a tenyeremben melengetek, mint a pelyhes pipét. Meghajtom a térdemet, belefektetem a földbe és nem szégyellem megmondani neked Péter fiam, hogy mindannyiszor, ahányszor elvetek egyet, megemelem a kalapomat és köszönök, hogy aggyon Isten jónapot » Igaza van az öreg Vincének szentem. Mert nem tudom elhinni, hogy a fiatal Bertók gépjeinél, mikor bele csavargatták a ménkű nagy vasakat, szegeket, mig egészre építették, csak egyszer is ráköszöntött volna valaki úgy, hogy: aggyon Isten! . . . A gépre mondom. Nem hiszem, mert nem vehette ki a kiván- kozást belőle a gondolat Csak gép, semmi más. Olyan mint a döglött barom, akkor mozdul, ha mozdítják. A fa, meg a virág, meg a levél, meg minden itt kint, pedig megnövekedik, teszekedik előttünk a leve- lekjárása, fölénk borul a fa zöldje, érezzük, hogy él, mint mi magunk. Testvér, fi, ha magunk plántáljuk el. A Bertók gépe sohasem tud ilyen lenni. Alkonyodott, hazaindultunk s most már Péter vette kezébe a gyeplőt. Homályba takaródzott előttünk a táj, A fák ágait néztem, mintha ölelésre tárt karok lettek volna. Valamennyinek ága a sötétkékbe borult ég felé nyulott Csillagok vibráltak fölöttünk s a völgyből felhallatszott egy vasúti mozdony dohogása. Aztán csend lett. Megállították. Biztosan csak egy emberi kéz nyomása volt az, ami megszüntette a dohogását. Mellettünk alvóra gügyögött egy- kismadár. Hűvös szellő simogatta arcomat, földszagot éreztem benne. S ekkor megértettem Pétert. Igaza volt. . * Ezen az őszön, Péter segítsége mellett én is elültettem egy magot. Vékonyra hasogatott karókkal körül kerítettük, hogy baj ne érhesse. Ejszakánkint róla álmodtam, nagy, lombos fának láttam. Pad volt alatta és madár fészkelt az ágai között. Az én fám volt. Sokszor sírtam is miatta álmomban, mert valahová, messzire, el kellett volna mennem és nem tudtam otthagyni. A törzsét öleltem, beszélgettem hozzá és nem engedett, nem engedett. Pedig úgy csábítottak, mindent Ígértek amiről a fiatal szív álmodhatik és mégsem tudtam elhagyni. Hallottam a suttogását, mintha azt mondta volna: a te kezed melegét érzem most is a gyökereim között, az Ur összeplántált bennünket, ne menj el tőlem, Kínlódva ébredtem ilyen reggeleken, de senkinek nem mertem elmondani, hogy mit álmodtam. Még Péternek sem. Az idő szaladva múlott. Tavaszok, nyarak, telek fűzték egymást s egyszer, egy reggel Péter suttogva mondja nekem: — Szentem, nézze meg a fáját! Nem tudom, hogy értem ki. Megállt a gondolatom, csak vibráló ujjongást éreztem magamban, fogtam a léle kzetemet, vérem a fejemben dobolt s mikor ott álltam a zöldelő kis vékony fácska előtt, nem tudott más kiszakadni belőlem, mint egy könnyes, ujjongó, imád- ságos, aggyon Isten jónapot. Elmondani sem lehet azt az érzést, amit a föld szeretetével beoltott gyerekképzelet látott. Mintha sugár lettem volna és melengetni kellett volna a fámat, úgy futkostam körül. Megsimogattam s csak akkor néztem föl, mikor Péter krákogva köszörülte a torkát mellettem. Nevetett és sirt s a pipacsutorát szorongatta. — Úgye nem szereti sohasem a gépet ? Semmifélét szentem ? Milyen messze esett tőlem akkor, mindenféle gép. Nem is tudtam felelni rá. Péter észrevette és magyarázni kezdett. Verébfej nagyságú betűkkel irt levelet hozott a posta Jugoszláviából : Postovane Gospodin Reginecarc 1 Turisták jártak mifelénk és sok régi ujságlap maradt utánnuk, amibe csomagoltak. Az egyikben láttám a fényképedet és megírták rólad, hogy sokat jársz a mi országunkba, sokat írsz róla újságokba és hogy egy nagyon nagy kitüntetést kaptál a mi királyunktól. Nagyon örültém, hogy annyi sok év után hirt halottam felőled. Itt lakik a közelben a { Kosta is, a másik szanitéc. Nagyon j felvitte az Isten a dolgát, mert su- • már lett (erdőőr) ás udvari dohány- I csempész. Gyere el hozzánk, mert | itt jól lehet pisztrángra halászni, — Hát teszem autót, repülőt, meg az olyan fajtát, mint a Bertók fiáé . . . Meg a többit. — Tudom, hogy magam elé néztem s most is érzem a mozdulatom, hogy két sovány könyököm, menynyire feszült az oldalamhoz, apró ökleim szorosak voltak s olyan remegés szaladt keresztül rajtam, ami vékony testemet ellenállóvá acélozta egyszerre. — A fém, a fám ... Péter bácsi * És néztem a fámat — Péter engem, tudom. Tudom azt is, hogy nem akart ennyit és megdöbbent tőlem, de már nem lehetett segíteni, elöntött valami, ami azóta is bennem van. Hiába fogta meg a kezemet, hogy elvezessen onnan, hiába mutogatott azután már szépséges mozdonyokat, hamvas szürke autókat, hiába dicsérte a Bertók fonógépét, nem lehetett rajtam máig sem segíteni. Nem szeretem a gépeket. S úgy szeretek minden fát, füvet, virágot, hogy megsiratom, ha netalán el kell valamelyiket hagyni. I amit Te annyira szeretsz. Jó egész- j séget kívánok neked, az egész I családodnak, meg, ha látod egy- j szer, a Netter fénrik urnák. Volt szanitéoed Ljubo Mandic . Nem tudtam ellentállni a kedves meghívásnak és egyik nyári utamat Bosznián keresztül vettem. A Neretva völgyében fekvő Kon- jice városka állomásán várt Ljuho hátas- és málháslovaival, hogy végig pisztrángásszuk a Prenj hegység patakjait, a Neretva kanyonjait és a Boracsko jezerot. A rekkenő melegben csak késő délután indul- J hattunk és mire az 1200 méter ma- j gasan fekvő sumárházhoz értünk, j jócskán besötétedett Kosta Niksics volt szanitészem mind a hat fiával I Interjú Sándor király udvar! dohánycsempészével Irta : dr Balázs Győző elém jött az erdő széléig. A ház előtt izzó parázs fölött pirult a nyársra húzott bárány, melyet szakértőén forgatott Ali, aki már a harctéren is mestere volt a szakácstudományoknak. Pár ismerős arc tűnt fel a parázsló tűz fényében, régi harctéri embereim, akik közül némelyik, egynapi járóföldről jött ide, mikor híre járt, hogy erre jövök. Csakhamar előttünk párolog az illatos fekete, rakia kerül az asztalra, finomra vágott szűzdohány..< és megindul a beszélgetés . . . Te Kosta: Mi az, hogy udvari dohánycsempész ? Tudod uram, mikor haza kerültem a háborúból, nagyon szegényen kezdtem. Elvettem a Zlatát, aki azokat a szép képesleveleket irta a harctérre. Csak amolyan kétkezi munkás voltam. Gyerek meg egyik a másik után. Egyszer már annyira rosszul ment a sorom, hogy dohányra sem tellett. Ekkor jött egy levél a sógoromtól Mostar mellől, hogy menjek el hozzá látogatóba, mert finom dohánytermése volt és szívesen ad annyit, amennyi akáf egy évre is elég lesz. Vonatra nem volt pénzem, tehát Konjicon fellopakodtam egy tehervonatra. Igaz, hogy Raáka Gorán észrevették és lerúgtak, de innen már csak másfél órányira lakott a sógor gyalogszerrel is Olyan szeretettel fogadtak, hogy még egy nagy birkát is sütött nyárson a tiszteletemre. Két napig ettük. Mikor elfogyott, telerakta a hátizsákomat finomra vágott dohánnyal, adott egy egész skatyula cigarettapapirost, az is svercelt volt, mert nálunk papirt csak akkor adnak a trafikban, ha dohányt is veszek. Ennyi dohánynyal nem mertem vonatra szállni a fináncok miatt, hát gyalog vágtam neki az útnak a Prenj havason keresztül. Nagyon hideg volt Meg- meg álltam egy kis feketét főzni. Már túljutottam a gerincen, jócskán mentem már lefelé, mikor meg- pödrök egy cigarettát. Keresem a gyufát.. . Nincs . .. Uram, Te megértesz engem, mert magad is nagy dohányos vagy. Teli a hátizsákom a legfinomabb szűzdohánnyal, papirom is van ... és elveszett a gyufám. Bizonyára mikor utoljára raktam tüzet a kávéfőzéshez, kiesett a zsebemből . . . azóta meg egyik cigarettát a másikról gyújtottam meg ... No Kosta, mondom magamban, most vagy visz- szamégy a gyufádért, vagy addig nem szisz, mig valakivel nem találkozol. Amint igy morfondírozok magamban, egyszerre csak két puskás ember jön velem szemben. Egyik, a szemüveges, nagyon ismerősnek tetszett Mintha már valahol láttam velna. Odamegyek hozzájuk és illen- I dően köszöntőm; Bog daj dobar dana I Zdravo 1 Agyjon Isten jónapot. Legyetek egészségesek. Adnátok-e uram egy szegény, becsületes embernek pár szál gyufát, mert az enyém elveszett. A szemüveges a zsebébe nyúlt, adott egy egész dobozzal. Sőt még kedves szóval beszélgetni is kezdett: Ki vagyok, van-e családom, miből élek . . . Szegény, kétkezi munkásember vagyok, mondom, de olyan öt fiam van, hogy még a háztető is nevet. Mind az ötből katona lesz. Sajnos, a hatodik, a vakarcs, nyomorékon született kifordult csípőkkel. Legfeljebb, ha templomi koldus lehet belőle. Mikor igy rágondoltam szegény Risto gyerekre, még a könny is kicsordult a szememből. — Hát miért nem viszed orvoshoz ? — Voltam egyszer vele a konjici körorvosnál, fizettetett velem 20 dinárt, aztán csak annyit mondott, hogy Sarajevóba kéne vinni a nagy
