Tolnamegyei Ujság, 1939 (21. évfolyam, 1-101. szám)
1939-11-01 / 86. szám
XXI. évfolyam. Szekszárd, 1939. november 1. (Szerda) 86. szám, TOLNAMEGYEI ÚJSÁG HETENKÉNT KÉTSZER MEGJELENŐ KERESZTÉNY POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szekszárdi Népbank épületében. Telefonszám: 85 ' Előfizetési díj: Egész évre _ 12 pengő || Félévre______6 pengő Fe lelős szerkesztő: BLÁZSIK FERENC A lap megjelenik minden szerdán és szombaton. Előfizetési dijak és hirdetések, valamint a lap szellemi részét Illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Hirdetések árai: A legkisebb hirdetés dl|a l'SO pengő. — A hirdetés egy'60 milliméter széles hasábon millimétersoronként 10 fillér. . . Állástkeresőknek SO százalék kedvezmény.’ A hírrovatban elhelyezett reklám-, eljegyzést, családi hír, valamint a nyllttér soronként 60 miértté kerti I, Múlandóság Megsárgultak a lombok. Mint szár- nyaszegett madár, bágyadtan, keringve hull le a /ákról a sok rozsdás levél. Ezüstfonalak riogatóznak a kopár mezőkön s a bámult tarlók ról apró selyempelyhek kelnek vándorútra. Meglassudtak a gyorsjárásu patakok, csobogásuk halkan, duruzsolva olvad el a korán leszálló al- konyatban. Rejtelmes árnyak kísérhetik az estét, fázóan, borzongva jön meg az éjszaka, vonakodón, homályba takartan ébredezik a reggel. Késő ősz van. Fáradtan halódó, csendbe húzódott szürke ősz. Elnémult a nyárnak ezerhangu vigassága, bogárzümmögés, tücsök- cirpelés nem zsong a déli verőfényen. Hallgat a madárszó. A hervadásnak tarka színével, fanyar illatával telített levegőben bolygó fellegek tolakodnak egymás tetejébe. Sürü sóhajtozás közt lélekzik az erdő. Vékony ködalakok lebegnek előre a hegyek öléből, Niobe gyermekei terítik hosszú, nyirkos fátyolruháikat a dérütött vidékre. Dús harmat reszket a kopaszodó ágakon, csörgő könnyeiktől átnedvesedik az öreg föld ábrázatja Búval gyászol a természet. Tavaszának örömét, nyarának sugárzását siratja. Kesergi válását a ragyogó naptól, amely tüzes szekerén tovaszökött. Fájlalja elszakadását az ősz* tői s most halványra váltan, dide regve roskadozik a tél küszöbénél. Sir a természet. Felajzott lantja: az őszi szél panaszos dalokat zokog. Vele sir a lelkünk, megfogja ez a mélységes búbáaat, ez a keserű búcsúztató. Siráma bensőnkbe markol. Nincs fájóbb, mint a néma könny. A természetnek nagyszerű gyászában az emberiség családjának magasztos nagy gyászát vetiti szivünkbe e múlandóságról beszélő őszi kép. Halottak napjához vezet ez a ködpárás, bús arcolatu őszutó. A kegyelet napjához, amikor, mintha láthatatlan kalauz irányítaná lépéseiket, összebeszélés nélkül egy célhoz tartanak az emberek. Látogatóba mennek. — Meglátogatják azt a kertet, melybe életkedvük, reménységük van elásva; azt a kertet, ahol virágos, repkényes, pázsitos dombok alatt kihűlt életek porladoznak. A nyugalomnak kertjét, hol derű és vihar, gazdagság és nyomorúság, gyötrelem és öröm, gyűlölködés és szeretet többé nem fényezők. -— Az egyenlőség hazáját, ahol minden röghözkötöttség bevégződik, hol mindenki ! por és hamu, márványobeliszkről, | avagy fakeresztről mossa le nevének betűit az eső: az örök álmot álmodénak az már olyan mindegy. Halottak napja könnyel megszentelt ünnep. Bánattal teljes megemlékezés, hivő megnyugvások idejéül ajánlotta fel halottjának az_ élő az elmélyedésnek csendes óráit, melyekben — bárha pillanatokra is — a múlandóságban keres állandóságot az ember gondolata. — Kifejezhetetlen tiszta percek ezek, amikor lélekben azokkal találkozunk, akiknek lelke tőlünk messze szállt. Magasztos találkozás; lágy símo- gatásával elveszi a szenvedések élét, eltompitja a szilaj fájdalmakat. Ez a találkozás az, amelytől erősödve támad fel lelkűnkben a hit: tíem haltak ők meg, csak előre mentek . . . Viszontlátásról, újjászületésről, a halálon való győzedelmeskedésről beszél szivünknek ez a találkozás. Nagy érzés mondja meg, hogy a halál a szeretet kötelékét nem tépheti szét. És amig kedveseink nyugalmáért imádkozunk, nem zúgolódást és kétségbeesést, hanem megnyugvást, vigasztalást viszünk magunkkal sírjuk mellől. Ha elvesztettem itt, majd feltalálom ott, biztat az ősz ködén csillámló világosság. Világosság! Ott piroslanak az olaj- mécsesek, a gyertyák a sírokon, a kereszt lábainál. Majd kialusznak s újra sötét a temető. Pedig, de sokan szenderegnek a háboruásta hantok alatt. A soknál sokkal többen. Megölt boldogságokra, megszakadt fiatal életekre borult rá az ősi magyar föld. Pihenni tértek éltük tavaszán. Van, aki fölkeresse őket, van, aki megsiratta elmúlásukat, Hideg ágyuk mellett szeretet virraszt, forró könnyek öntözgetik sirjuk virágjait, koszorút, virágot a mai ifjúság kegyelettel helyez poraikra. És azok az ébredéstelen álmot alvók, kívül a haza határain. Derék, magyar földön született legények jeltelen gödörben, sziklák aljában, tengerek fenekén, akikről azt sem tudják szeretteik, merre sodorta a világégés haragja, mely tájon sújtott le a halál keze, mely vidék felé repüljön fájdalmas szivükből értük fohász, óh mennyien kesergik elvesztésüket itthon. A szegényeknél szegényebbek, szivük kincsétől, életüknek támaszától megfosztottak, akik leomlanak a templom kövére, akik oda térdelnek esdőn magános kereszt elé s a temetőnek elhagyott sirdombjainál, ide gén földből ide került ismeretlen vi tézek hamva Tölött elmélázva égetik szivükben az emlékezet világát mész sze országnak idegen rögébe temetett kedvesükért, akiknek álmaikhoz talán ágyuk dörgése, rohamok riadása zeng altató nótákat. Sírnak.. . Köny nyeik perdülésével lelkűkbe idézik a nagyon szeretettet^ mintha élne, — mintha beszélne hozzájuk, mintha a szürke ködpárákon át jól ismert hangját hallanánk. Sírjatok, ti megtört szülők, bánatos hitvesek, gyásszal koszoruzott menyasszonyok, apátián árvák: »Boldogok, akik sírnak«. Sírjatok, mert az, aki megszomo- ritott, meg is vigasztal Kiontott könnyetek abba a serpenyőbe gördül, amelybe a hitért, hazáért hozott áldozatokat gyűjti a Mindenható. Vigaszt alástok: tűrés a fájdalomban. Örökké való vigasz, amelyet az elhaltak néma ajka hirdet: »Nem halok meg egészen«. Nem haltak ők meg. Sziveitekben élnek drága emléknek, szép reménységnek — szép találkozásra . ,. Élnek tetteikben és élni fognak valóra váltásában annak, amiért küzdöttek, amiért elvérzettek, amiért dolgoztak, fáradtak. Élni fognak mindig egy boldog Nagymagyarország boldogulásában, gyermekeiknek, unokáiknak, utódaiknak, testvéreiknek békességes jövendőjében. Hősi legendákban, regényben, dalokban, századoknak szó- zatos ajkain. Élni fognak, ameddig egyetlen magyar él. Ezer alakban lesz feltámadásuk 1 Az, amiért itt sirtok, amiért mindannyian szenvedünk, az a múlandóság, a természet múlandósága csak. Hullnak a levelek, röpködnek majd a hópelyhek, fagyos takaró fedi majd a földet, de a fagyos takaró alatt uj I tavaszra vár uj életi A magyar nép és a föld Fajvédő birtokpolitikát kell foly- J tatnunk, hangoztatta Teleki Mihály gróf földmivelésügyi miniszter a képviselőházban a földbirtokpolitikái törvényjavaslat vitazárása után mondott beszédében. A mindvégig magas nivón mozgó háromheti vita után rendkívüli érdeklődés előzte meg a miniszter beszédét, mint ahogy Magyarországon mindig nagy érdelődés mellett került felszínre minden, — a földdel kapcsolatos kérdés. A miniszter kifejezte beszédében, hogy nálunk a föld sorsa mindig azonos volt a nemzet sorsával. A magyarság ezer éven át küzdött a földért, Magyarország földjéért. — Ezért a földért pusztultunk, vérez- tünk, ezért vagyunk mindössze tizen- hárommilliónyian, holott a középkorban többen voltunk, mint a franciák vagy angolok. A magyar nép a föld szerelmese, de a régi mulasztások, amelyek a történelem mérlegén vannak, s amelyekre nyíltan rámutatott a miniszter, megakadályozták, hogy a magyar föld kizárólag Magyarország népéé legyen. Bár az aranybulla határozottan kimondta, hogy — külföldinek Magyarországon nem lehet birtoka, de a valóban magyar királyok kivételével, uralkodóink egyre gyakrabban megsértették ezt az. ősi földbirtokpolitikai elvet, amely mellett a magyar országgyűlés nemcsak mindig kitartott, hanem ennek az elvnek a megsértése miatt állandóan tiltakozott is. Az idegenfaju és a magyarságtól lelkileg is távolálló uralkodók inkább kedveztek az idegeneknek s igy történt meg, hogy 1852-ben egy császári pátens megszüntethette a régi magyar alkotmányon alapuló földbirtokpolitikát, azóta bárki idegen szerezhetett földet Magyar- országon. A kiegyezés után sem volt olyan szerves földbirtokpolitikánk, amely a kisbirtokok számának gyarapítását a népszaporodás előmozdítása érdekében segíthette volna. Ehelyett azonban állami támogatással csökkentették a magyarság számát a kivándorlás elősegítésére. Földbirtok politikánk hiányosságát boszulta meg az is, hogy a földvásárlás terén a mi altruista bankunkat tevékenységében jóval felülmúlta a hasonló célú román pénzintézet. Rámutatott a miniszter arra is, hogy az 1920. évi földreform csak szociális és nem gazdasági szempontból érte el célját. Ennek kapcsán ugyanis négyszázezer ember jutott családi házhoz vagy földhöz, ami lehetővé tette, hogy a gazdasági válság idején ne tóduljanak be a nincstelenek a városokba. Gazdaságilag viszont az volt a helyzet, hogy a földhözjuttatottaknak — megfelelő képesség hiányában — Egyes szám ára 12 fillór*
