Tolnamegyei Ujság, 1939 (21. évfolyam, 1-101. szám)
1939-08-02 / 61. szám
2 TOLNAMEGYEI ÚJSÁG 1939 augusztus 2. Általános Hitelbankkal, az ország legnagyobb pénzintézetével való fúzióját. Mint vezető igazgató még 7 évig állt élén a Tolna vármegye hiteligényét most már még inkábh kielégítő Hitelbanki fióknak, amig aztán pénzintézeti működésének 40. évében, mint a Magyar Általános Hitelbank igazgatója 1933. évi június 30-án nyugdíjba ment. Akkor meleg ovációban részesítették nemcsak a Magyar Általános Hitelbank budapesti igazgatósága, az itteni banki személyzet, volt igazgatótársai, a vidéki pénzintézetek, hanem mondhatni az egész itteni társadalom. Volt igazgató- és tiszttársai megbízásából az ő arcképével ellátott művészi ezűstplakettet Bodnár István nyújtotta át neki, a vármegyei pénzintézetek pedig fényes ünnepi bankettet rendeztek tiszteletére a Szekszárdi Kaszinó helyiségeiben, amikor a megyei pénzintézetek megbízásából Sipos Ernő, kormányfőtanácsos, — az Egyesült Dunaföldvári Takarék és Hitelbank vezérigazgatója üdvözölte az érdemeiért kormányfőtanácsosságal is kitüntetett ünnepeltet. Rajta kívül még Pongrácz Lajos, mai egyik képviselőnk, bátaszéki vezérigazgató, dr Hagymássy Zoltán akkori főispán, Simontsits Elemér v. b. t. tanácsos, Szabó Miklós a Dunaföldvári Népbank igazgatója, dr Morvay László h. alispán, vitéz Vendel István polgármester, dr Nyáry Pál a TÉBE főtitkára, Boros Miklós a Magyar Általános Hitelbank pécsi fiókjának főnöke stb. köszöntötték fel. Mély meghatottságot keltettek az ünnepség előestjén váratlanul elhunyt szentandrási Szélvald Oszkár alispánnak a vármegye nevében postán érkezett meleghangú üdvözlő sorai. S láthatóan jól esett az ünnepeknek a Pénzintézeti Központnak őt oly nagyra értékelő üdvözlete is s akkori képviselőnknek, dr őrffy Imrének s másoknak gratuláló táviratai is. Leopold Kornél jubileumi ünnepléséről hosszabb cikkben számolt be a mi lapunk is. Sajnos a fürge, eleven toll, amely ezeket a színes riportokat papírra vetette, ma már kiesett a kézből. Schneider János, a tárgyilagos, igaz mértékkel mérő krónikás, lapunk akkori főszerkesztője megelőzte őt az ég felé törekvő útjában. Akkori meleghangú írásából azonban álljon itt befejezésül ez a nehány jellemző sor: „Tudjuk, hogy vannak, akik a felületesség szemüvegén át nézték dr Leopold Kornél tevékenységét,. akik nem jutván közelébe, nem ismerhették meg azokat a belső értékeket, amelyek akár bankári, akár emberi szempontból nagymértékben meghaladják azokat a gyengeségeket, amelyekkel ő is, mint minden ember rendelkezik. De akik akár az üzleti életben, akár közéleti működésben, akár baráti körben közelebb jutottak hozzá, azok a tisztelet és szeretet érzésével viseltetnek iránta. Azok tudják róla, hogy bár öntudatos energiával tudott céljai eléréséért harcolni, ezekben a harcokban is mindig nobilis fegyvereket használt. Magánérdekét mindig alá tudta rendelni a köz szolgálatának és bár kőzügyekben és személyi kérdésekben mindig nyíltan, őszintén és férfias bátorsággal küzdött, állásfoglalásában sohasem irányították az elfogultság, gyűlölet, avagy irigység és rosszakarat, mert minden határozottsága és bankári volta dacára is melegen érző szivü ember...“ — Volt! Sajnos, most már csak ezt az egyetlen lesújtó szót tehetjük I ezekhez a szép, elismerő szavak- ! hoz,.. A temetés Kedd délben fél egykor suhant végig a városon egy komor fekete autó, mely a nagy halottat haza i hozta, hogy visszaadja immár lélek- és életnélküli testét szülővárosa anyaföldjének. A szomorú koporsót Hahn Béla temetkezési vállalkozó által az Ízléses gyászpompába bur- költ Horthy Miklós közkórház ravatalozó helyiségében helyezték ka- tafalkra, melyet csakhamar elborítottak a hála és kegyelet koszorúba kötött virágai. Az egész vármegye gyásza elsősorban Szekszárdon, szülővárosában nyilvánult meg, ahol a megboldogult öt évtizeden át önzetlenül dolgozott városa boldogulása és naggyátétele érdekében. Még a délelőtt folyamán megérkezett a temetési szertartás elvégzésére Pécsről Kiss Lajos kanonok, kormányfőtanácsos, felsőházi tag, akinek szekszárdi apátplebá- nossága idején volt alkalma együtt működni a megboldogulttal a vármegyei és városi közéletben s aki az ekkor létrejött értékes barátságot továbbra is annyira fenntartotta Leopold Kornéllal, hogy azon kevesek közé tartozik, kiknek az utolsó napokban volt alkalma a megboldogult — nem is sejthető — utolsó látogatását élvezni. A kora délutáni órákban érkeztek már a vármegye és az ország különböző részeiből tisztelői, barátai, akik személyesen kívánták utolsó útjára kisérni a vármegyei közélet nagy halottját. Hamar letelt az idő és érkezett el az 5 óra, mikor a halottas ház udvarát megtöltötte a gyászoló, végtisztességre összegyűlt közönség. A város minden rendű és rangú polgárainak élén ott volt a vármegye képviseletében Madi Kovács Imre főispán és Szongott Edvin alispán vezetésével a vármegye tisztikara, vitéz Vendel István polgármesterrel az élén a város vezetősége, a helybeli és vidéki pénzintézetek nagyszámú képviselete, a Molnár-nyomda Rt tisztviselőkara és alkalmazottai, egyesületek és közületek küldöttsége, a vármegyei közélet vezető- férfiai, megannyi gyászoló barát, ismerős. Pontban öt órakor, a belvárosi harangok méla bugása közben érkezett a koporsóhoz Kiss Lajos kanonok Püspök Pál és Nádossy Sándor káplánok kíséretében, hogy az Egyház utolsó áldásában részesítse Leopold Kornélt. Oremus! Pro fidelibus defunctis... szomorú akkordjai megmásíthatatlan tényként markoltak a kétkedő szivekbe, hogy dr Leopold Kornél nincs többé. A libera után vitéz Vendel István, Szekszárd város polgármestere lépett a koporsóhoz, hogy a város közönsége nevében mondjon utolsó „Isten hozzád“-ot Leopold Kornélnak : „Utolsó utadon megállítalak egy pillanatra dr Leopold Kornél, hogy városunk nevében búcsút vegyek Tőled. Kedves Gyászoló Magyar Testvéreim ! Dr Leopold Kornél halálával városunk hatalmas fájának egy értékes levele pergett le nesztelenül, hogy továbbra is táplálja annak gyökerét, a szülővárosét, amelyhez az elhunyt az Isteni Gondviselés kegyelme folytán egy hosszú életen át oly hűen és Önzetlenül ragaszkodott Fiatalkorában, tanulmányai vég1 zése idején lelkes örömmel tért vissza mindig a szülői házhoz, majd városunkban alapította meg azt a boldog családi életet, amelynek gondos, szeretetteljes és jó pásztora volt. Jó lélekkel telített, fáradhatatlan munkakedvvel dolgozott, küzdött a közért és az általa alapított hírlap hasábjain úgy tollal, mint példát adó tettekkel szállt sikra mindannyiszor, valahányszor Szekszárd város kulturális és gazdasági előrehaladásáról volt szó. A nemes értelembe vett szociális gondolkozással sok jót cselekedett, segített embertársain, az általa alapított intézményekkel és vállalatokkal pedig kenyeret adott sok családnak. Jó hazafihoz illő szívvel állt a nehéz időkben az alkotmányos élet igazsága mellé és a többi szekszárdi polgártársaival együtt tűrte és szenvedte az üldözést, amikor a világháború után a magyar alkotmányosság egén minden beborult. Városunk közigazgatásában 47 éven át tevékeny részt vett és bő tapasztalatokkal bíró tanácsaival elismerésre méltó szolgálatokat tett, a tisztikarnak pedig a súlyos gazdasági viszonyok között is megértő támogatója és melegszívű barátja volt. Szivvel-lélekkel szerette szülővárosát, amelyet nem hagyott el a fél évszázadon át tartó munka után sem és a nyugalom csendes napjait közöttünk élte le. Városi polgár volt testben és lélekben egyaránt! Bár már láttuk elfáradását, hirtelen való eltávozására azonan nem gondoltunk. Éppen ezért mélyen megilletődött lélekkel állunk itt ra- j vatalod előtt dr Leopold Kornél és akkor, amikor utolsó utadon elkísérünk, kérjük a Mindenhatót, hogy adjon Néked csendes pihenést, a Hozzádtartozóknak pedig — akiket annyira szerettél — az Isten kifürkészhetetlen akaratában való keresztényi megnyugvást és vigasztalást. A visztlátásig Isten Veled!“ A búcsúszó után megindult a menet, hogy utolsó útjára kisérje a nagy halottat. A Molnár Nyomda Rt. személyzete és a papság mögött néma gyásszal haladó közönség csendjét csak a koszorús és koporsós kocsik elé fogott halottas mének egyenletes patkócsattogása törte meg. Bűs harangszó mellett, lehúzott üzletredőnyök között tette meg utolsó útját a városon végig Leopold Kornél az újvárosi temetőkertig, ahol a gyászzsolozsma elhangzása után Kisbényi József igazgatósági tag a Molnár Nyomda Rt. nevében a következő beszédben búcsúzott a „jó embertől“ : „A Molnár Nyomda Rt. igazgatósága, felügyelőbizottsága és alkalmazottai nevében búcsúzom fájdalmas szívvel egy jó embertől, ki évtizedeken keresztül a vállalat elnöki székét töltötte be. Leopold Kornéltól, mint a melegszívű embertől búcsúzom, mert élete, közéleti működése, szerepe a gazdasági életben nyitott könyv mindenki előtt. Tettei, alkotásai ékesebben beszélnek az elröppenő szónál. De rá kell mutatnom a Megboldogult egyéniségének arra a szelíd vonására, amely pedig Őt talán a legjobban jellemezte, amely mássá, többé tette Őt az átlagembernél s amely a mai tülekedő, önzéssel telített világban oly nagyon ritka, hogy mintegy klenodiumot magasan kelL felmutatni, hogy rádöbbenjünk, mi az a legnagyobb érték, mely egy- • I egy embertársunk elmúlása után a I siron innen mindig becsesebbé válik, a siron túl pedig fényesen bevilágítja az utat az örök Cél felé. Lehetett valaki címekkel, rangokkal, kitüntetésekkel elhalmozott nagytekintélyű egyéniség; tehetségbeli adottságok, a sors szeszélye, vagy szerencsés körülmények folytán iránytjelző oszlopa a társadalomnak — ez mind-mind csak külső dekórum, ez mind hideg csillogás, mely csak annyira tündöklik, ameny- nyire a külvilág ráeső fényei megvilágítják. Ez mind csak az élő emberé, mely oly mértékben halványodik és múlik el, amily mértékben nő a hant a sir fölött, mig végül a koszorúk hervadó virágai végleg betakarják. Leopold Kornél kiváló publiciszta, I gazdasági szakember, kimagasló közéleti egyéniség volt. De ez mind itt fekszik előttünk bezárva ebbe a szűk koporsóba. Itt hagyta azonban messze szállt finommívü lelkének meleg sugarát, emberséges szivének dobbanását, azt a túláradó jóságot, amit mindenkinek éreznie kellett, ha csak egyszer is szemébe tekintett. A határtalan jószívűséget, megértést családja, barátai, munkatársai, alárendeltjei iránt nem viszi magávai a hideg sírba. Ez mindig itt marad közöttünk, mi szivünkbe zárjuk és ezzel ékesítjük fel Leopold Kornél, a jó ember, soha el nem múló emlékét“. A nap már lemenőben és a tölgyfa- koporsó eltűnik a Leopold család kriptasötétjében, Leopold Kornél elment s az Ur trónja előtt várja földi munkássága jutalmát s e virágos hantok alatt a feltámadást, a viszontlátást ! A hlvatásszeretet A sors sokféle ösvényen, nagyon változatos életpályákon vezeti az embereket az általa kitűzött cél felé. S miként — a közmondás szerint: minden ut Rómába vezet — minden életpálya alkalmas arra, hogy az ember földi pályáját emberi méltóságához híven, a társadalomban hasznosan s a hazának munkás, áldozatos fiaként töltse be s minden hivatásnak, foglalkozásnak lelkiismeretes betöltése szép, értékes és a közre hasznos. Amint szent és kedves hivatás azoké, akik a gyermekeket és felnőtteket nevelők göröngyös utjain járnak s akár mint papok, tanítók, tanárok mások lelki, szellemi és sokszor anyagi előmenetelén fáradoznak, ugyanúgy szép és lélekemelő a katona hivatása, ki a nemzet és haza biztonságának őre, avagy a tisztviselőé, kinek a köz érdekében kell lelkes odaadással munkálkodni, avagy a kereskedőé, ki a nemzeti vagyon közvetítésével sáfárkodik, az iparosé, ki munkájával mások szükségleteit igyekszik kielégíteni, avagy a gazdáé, a földművelőé, ki a természet viszontagságai közepette is igyekszik — termelését fokozva — a nemzet min- denik tagját a mindennapi kenyérrel ellátni. S miként nem lehet egy mérnök munkája értékes, ha úgy építi föl a házat, hogy az összedőljön, avagy az iparosé, aki lelki- ismeretlen munkájával hitványt, értéktelent produkál, avagy a kereskedőé, aki mások becsapásával igyekszik a hitvány árut jó áruként továbbítani, úgy a többi munkakörben sem értékes az a munka, melybe munkása nem visz bele szivet, lelket, nem igyekszik mindenkor a legjobbat nyújtani s értéke-
