Tolnamegyei Ujság, 1938 (20. évfolyam, 1-103. szám)

1938-12-24 / 102-103. szám

10

TOLNAMEGYEI ÚJSÁG

1938 december 24.

— A szekszárdi Garay János gimnázium VII. osztályú tanulói f. hó 17-én délután, az intézet tornatermében műsoros délutánt tartottak, amikor szép összeget gyűjtöttek a „Magyar a magyarért“ akció javára.

— Bezárt iskolák. Fertőző betegségek miatt Tolna vármegye alispánja 2 esetben rendelt el iskola- bezárást, mégpedig vörheny miatt a bátaszéki elemi iskola II. leányosztályát, torokgyik miatt a Majsa- miklósvárhoz tartozó Kecsege-pusz- tán a róm. kát. elemi iskolát zárta be 8—8 napra.

— Egy vasutas súlyos balesete a dombóvári pályaudvaron. Folyó hó 20-án este 8 óra után Kölcsi József 30 éves kisegitő fékező tolatás közben a dombóvári állomáson a váltót igazította. Amikor a közeledő szerelvény felé ment, hogy a lépcsőre felhágjon, megcsúszott, a sínre esett és a vagon kereke a balkezét levágta. A kórházba szállították.

— Megfagyott a keze. Hradek Károly 42 éves szekszárdi földmi- v3s az őcsényi határban kukoricaszárat vagdalt és azt csomóba szedte. Munka közben nem vette észre, hogy a jobbkeze megfagyott. A közkórházban ápolják.

— Belépett a forró vízbe. Bodri Henrikné 62 éves szekszárdi háztartási alkalmazott a baromfi forrázáshoz vizet készített, a forróvizes fazekat a főidre tette és ide-odamozgása közben belelépett Súlyos égési sebeket szenvedett, úgyhogy kórházba kellett szállítani.

— Kuruzsló cigányasszony csalása. Faddon a napokban egy cigányasszony állított be Nyigrédi Józsefnéhez, aki panaszkodott, hogy beteg. A cigányasszony megígérte, hogy meggyógyítja, ha ad neki 50 pengőt és néhány ruhadarabot. Megkapta, amit kért, majd a ház előtt várakozó pej lóval huzatott szekérre ült és ismeretlen helyre szökött. A kuruzsló cigányasszonyt

| országosan körözik.

Háztartásom Indiában

Irta: Germanusné Hajnóczy Rózsa

Kalkuttától 100 kilométerre fekszik Rabindranath Tagore santiniketani egyeteme A telep a bengáli síkság egyik sivárnak látszó dombján terül el és mintegy 100 kisebb-nagyobb épület: könyvtár, muzeum, tantermek, tanárok lakóházai — és végül a költő pompás nagy kastélya ad életszint és hangot annak a képnek, amelyet a távolból néhány pálmafa és messzenyuló dzsungelek kereteznek be. A zajos, örökké éber kalkuitai vasútállomástól, — ahol napokon át feküsznek a benszülött Utasok s ott sütnek, főznek és várnak a vonatindulásra, — ez a 100 km-es iram a csend, béke és befelé való életbe visz. Az izzó levegő villamossággal telik meg, de ez Indiában nem vezet hirtelen kirobbanásokhoz, szenvedélyes lelkiállapotokhoz, ahogy azt a fehér európai a maga gondolkodása szerint elképzeli. Az európait az indiai kiima indulatossá, az indust pedig szelíddé, jámborrá és elmélyedővé formálja.

Sötét este volt, amikor megérkeztünk Santiniketanba. Az egyetem titkára elvezetett a számunkra kijelölt kis házba, mely első pillanatra sokkal csinosabbnak tűnt fel, mint ahogy elképzeltük. Tagore egyetemének szelleme: a testi egyszerűség mellett a szellem gazdagságának élesztése s ehhez mérten munkatársai keresetlen, sőt mondhatnám szegényes lakásokban folytatják munkájukat.

Házunk alakja olyan volt, mint egy skatulya. Lapos tetejéről az esős időszak alatt négy ereszből folyt le a viz, körülötte másfel méter szélességben tört kavicsot szórtak, hogy távol tartsák a mérges kígyókat, melyek hasát felsérti az éles kő. Oldalain tornác vette körül, hogy megvédje a négy belső szobát és a két kis kamrát a nap tüzes hevétől és a ferdén lecsapódó végnélküli esők zuhatagától.

A szobák berendezése kényelmes, de egyszerű volt. Több teak- fából készült szék, öt öblös almárium és az ebédlőasztal volt az egész fényűzés. Indiában a gyapjuszőnyeg, kép és minden más berendezési dísztárgy csak teher, mert tisztántartása és kezelése rendkívül fáradságos és a sok rovar, az »ezüst- hal<-nak nevezett hernyó egy éjjel alatt felfalnak minden elérhetőt. Az egyetlen nélkülözhetetlen kényelmi eszköz a vaságy, melyet naplementekor szúnyoghálóval borítanak be. Ilyenkor életre kap a természet és a szúnyogok ezrei hangversenyt rendeznek, amely aztán ijesztően erősödik. A lámpák körül számtalan színes bogár röpköd és zümmög. A mindig nyitott ajtón, ablakon át berohannak a zúgó nagy bogarak, mint valami kisded repülőgépek révetegül csapongnak arcunk körül, majd nagyot koppanva itt- ott a falon ájultan zuhannak le a földre. A sok pille festői és pompás, mintha valami francia selyemgyár tervezői eszelték volna ki rajzukat és színeiket. A falakon megjelennek az apró, barnatestü gyikok és fürge lábbal osonnak a bogarak után, majd meglapulnak, kidülledt szemüket rámeresztik az áldozatra, mintha hipnotizálni akarnák a félelemtől megdermedt kis állatot, amely ijedten ugrik a gyik nyitott szájába Ez pedig jóízűen elfogyasztja Isten kicsi színes teremtményét és utána rózsás, pici nyelvével végignyaldossa száját. Bájos tragédia...

Megvallom, ele nte nem ilyen poé- tikus hangulatban ítéltem meg jövendő indiai tartózkodásomat. Irtóztam az állatoktól, rettegtem a kígyóktól, féltem az emberektől. Barna kezük, olajozott hajuk visszariasztott és mindenki tisztátalannak látszott előttem Mikor megérkezésem után fáradtan ledőltem a karosszékbe, hideg viz után áhítoztam s a szolgaszemélyzet,amelyet az egyetem előre felfogadott számunkra, zavarodottan futkosott jég után — Csakhamar kiderült, hogy az egész telepen nem volt jég, pedig a hőmérő 34 fokot mutatott a szobában. Az egyszerű élet nem kívánja az élvezetet, a langyos, 26—28 fokos viz pedig sokkal egészségesebb a szervezetnek, mint a hideg, amely ad ugyan pillanatnyi lehűlést, de utána annál erősebben érezzük — visszahatását. Az első álmatlanul töltött éjszaka után heves honvágy fogott el és India csodáinak megismerése nélkül szerettem volna hazatérni. De Indiát meg kell ismerni forró, álmatlan éjszakáival, örökös napsütésével, ömlő esőárjávat, hogy az ember azt a mélységes hangulatot megszokja és megszeresse, amit csak ott találhat meg.

Másnap már át kellett vennem háztartásom vezetését. Indiában a kasztrendszer folytán a középosz- tályu ember is sok cselédet tart. Az angolok, akik életmódjukban az

indiai nagyurakat utánozzák, 12—15 I háztartási alkalmazottat fogadnak kisméretű háztartásukba. Ezek ter- mészetésen mind férfiak, mert az asszonyt férje nem engedi szolgalatba lépni. Az legfeljebb gyerek- lánynak, ayanak, vagy komornának mehet el Ezek a szo'gák: a szakács, az ugyanahhoz a kaszthoz tartozó kukta, az asztalnál felszolgáló inas, az edényt elmosogató szolga, a szo- bákat takarító másik inas, a fürdőszobát és egyéb mellékhelyiséget rendben tartó aisobb kaszthoz tartozó ember, a kertész, az irodát vagy a szalont ellátó inas, a küldönc, a lovász stb. stb Mi nagyon szerényen és egyszerűen óhajtottunk élni, hiszen csak ez felelt meg a santiniketani egyetem szellemének, csupán öt szolgát alkalmaztunk.

Szakácsom, — Shudin volt a neve — már más európainak is főzött és rendkívül ügyesnek bizonyult. Vékony, törékeny testét csak akkor borította vászonlepel, ha bejött a szobába, a háztól néhány lépésnyire külön épült konyhában ezt a felső lepelt ledobta magáról, hogy a munkában ne zavarja és csak hosszú, bőven redőzött fehér nadrágban a »Dhuti«-ban guggolt, a vert földes padlón. Ugyanabba a kasztba tartozott az inas, egyúttal veje is, aki Gonapati, »a seregek ura« büszke nevét viselte A fürdőszobát más szolga gondozta — A mosást a szomszéd falvakból bejáró mosóemberek, a »dhobi«-k látták el. Az összes szolgák nem magán a telepen, hanem a közeli falvakban laktak, reggel bejöttek és munkájuk elvégzése után kezükben kézilámpással lépkedtek haza, — vályogviskójuk felé A ház szolga nélkül maradt hajnalig

Első teendőm, mint háziasszonynak a felgyülemlett fehérnemű kimosatása volt Izzó, napos reggelen megjelent a tornác előtt, egy fehér- turbános, tisztaruháju hindu, szamarát, amely már túl volt terhelve nagy batyukba összecsomózott fehérneművel, szabadon hagyta legelni a ház előtt, a kiégett fűben. Tanácstalanul álltam vele szemben. Angolul még akkor alig tudtam, ő e nyelvből egy szót sem értett, csak kézjelekre voltunk utalva, hogy egymást valahogy megértsük. Zavaromban sehogy sem tudtam figyelmeztetni, hogy lelkiismeretesen végezze dolgát és torkomon önkénytelenül drága távoli otthonom nyelvén, tótul tört ki a szó. A mosóember közönyösen nézett — reám, amikor válaszolt, én azonban nagyon meglepődtem, mert úgy tűnt fel, mintha ő is tót nyelven adott volna feleletet. A bengáli nyelv némely szavában olyan közel kerül jó felvidéki atyánkfiái nyelvéhez, hogy a falvakban járkálva nem akartunk hinni, ha a gyermekek az utcán bengálul: >Dhai mi pojsza« kiáltással kértek pénzt, ami eléggé hasonlít a »dai mi penyáz«-hoz.

Ez a nem várt meglepetés kissé megnyugtatott. Az indiai mosóemberek, a dhobik, egy kasztba tartoznak. Fontos szerepet töltenek be az indiai háztartásban. Halomra gyűjtik a főképpen fehér vászonból készült ruhákat és nagy batyukba kötözve, anélkül, hogy megkülönböztető jellel látnák el, elviszik a legközelebbi folyóhoz, vagy vízmedencéhez és ősrégi módszerük szerint fognak a mosáshoz. — Kikeresnek a parton egy jókora követ és ahhoz olyan erővel csapkodják a vízben megmártott ruhát, hogy az emberben önkéntelenül az a kérdés merül fel: vájjon mi fog hamarabb kettéválni: a kő, vagy a ruha a dhobik izmos kezében ? Ha a ruhát hazaszállítják, a háziasszony furcsa felfedezéseket tehet. A legerősebb vászon is el nyűve kerül a szekrénybe, de tiszta mint a patyolat, mert az indiai viz és kő könyörtelen, a dhobi pedig gondos és kérlelhetetlen Ha valami makacs tintafolt sehogy sem akar eltűnni a fehér vászonról, úgy minden teketória nélkül késsel kivágják, de a fehérneműnek tiszta fehérnek kell lennie.

Ezek a tapasztalatok nem érintettek kellemesen, ahogy azt kedves hallgatóim gondolhatják is. Már azért sem, mert az indiai forró éghajlat alatt az ember átlag ötszörannyi ruhát mosat, mint itthon Európában. Az esős időszak alatt pedig a nyirkos meleg, penésszel borítja a selymet, a bőrt és az embert magát is alaposan megkinozza. A ujjak között, a fül mögött, a nyakon a bőr feltörik és viszkető sebek keletkeznek. Az állandó gőzfürdőben élő ember teste elpetyhüd, ellankad, cselekvő erejét veszti és a külvilágtól elfordulva inkább befelé tekint. A négy hónapig tartó esőzés, a monszun alatt a háziasszonynak különösen vigyáznia kell, hogy a ruhákat, cipőket a pusztulástól megóvja. Ha kisüt a nap, ki kell teregetni a szekrényben tartott öltönyöket, ruhákat, bőrből készült holmit, hogy kiszáradjanak, különben minden tönkremegy.

India kiimája rendszeresen váltakozik és az indiai élet is változatosságában pontos szabályszerűséggel folyik. Az egyetemi telepen, ahol úgyszólván teljesen indiai módon laknak még az európai tanárok is, az európai fényűzés száműzve van. Az indiai tanárok pedig a maguk egyszerű, évezredek által szentesített szokásaik szerint élték napjaikat. Hajnalpirkadással keltek és hosszú sétát tettek, amikor a nap még nem tűzte födetlen, olajjal illatosított fejüket.- Azután munkához láttak a kollégiumokban, mialatt feleségeik kitakarították a lakást. Az indiai lakásban nincs sok takarítani való. A szoba úgyszólván teljesen üres, egyetlen bútordarab áll benne, a négy lábon nyugvó, gyékénnyel átszőtt dobogó, a csarpa. E fölé négy függőleges rúdon, éj- telre kifeszitik a szúnyoghálót. Ezen a csarpán játszódik le az indiai élet. Ezen ülve toldozzák az asszonyok a szakadt fehérneműt és ruhát, ezen ülve fésülik gyermekeik haját, ezen alszanak, ezen fogadják vendégeiket és ez alatt tartják költői rendetlenségben holmijukat.

Az indus rendetlen nép A diáklányok intézetében a csarpa tüntette fel életük minden érdeklődési körét. Itt hevert az összegöngyölt ruha, hangszer, tenniszraket és — könyv. Az indiai háztartáson ma is meglátszik, hogy az indusok erdőlakó nép voltak és ma is jobban vonzódnak a természethez, mint a városi élethez, amely szigorú napirendet és munkbeosztást követel. A gazdag indusok háztartásában is szembeötlő az összevisszaság és fejletlen ízlés, amit a szegény viskókban találunk. Az Európából hajórakomány számban érkező hivalkodó ízléstelen bútorok, üvegcsillárok, giccses képek zsúfolásig töltik meg a szobákat, amelyek stilustalanságán megdöbbenhetünk, mig az egyszerű hálószobák elárulják, hogy a gazdagok szivük mélyén mégis csak indusok maradtak. Azok az indusok, akik tanulmányaikat Európában végezték és éveken át európai környezetben éltek, boldogok, ha hazatérnek és levethetik európai ruhájukat és ismét magukra ölthetik indus leplüket, a széles vászondarabból álló dhutit, amit derekuk köré csavarnak és elől művészi redőkbe fogva — összecsomóznak. Boldogok, ha ismét