Tolnamegyei Ujság, 1938 (20. évfolyam, 1-103. szám)

1938-11-16 / 91. szám

1938 november 16. TOLNAMEGYEI UJSÄG 5 •láthatatlan gyászoló tömeg az új­városi temető felé. A kegyelet meg­nyilvánulása oly nagyarányú volt, hogy a sirkertben is tőbbezer em- toer szorongott. A gyászzsolozsmák 'végeztével az alábbi búcsúztatókat mondották: Vitéz Vendel István polgármester búcsúszavai óképpen hangzottak: Utolsó utadon megállítalak egy 'pillanatra, hogy nagyszámú tiszte­lőid, barátaid, a város tisztikara és -annak közönsége nevében búcsút vegyek Tőled. Egy igen értékes munkás élet szűnt meg Veled, zászlódra, amelyet 'Oly erősen tartottál a kezedben, a 'fáradságot nem ismerő, vasszorga­lommal folytatott becsületes munka volt felírva, amely életedben sze­mélyednek tiszteletet parancsolt és amely által halálodban a város kö­zönségének impozáns részvétele nyilvánult meg. Kedves gyászoló magyar Test­véreim I Elhunyt Schneider János polgártársunk azok közé az embe­rek közé tartozott, akinkek az élete a szünet nélküli küzdés volt. Szó­val, — amelyhez oly szépen értett; tollal, — amelynek kitűnő forga­tója volt, állandóan ott láttuk köz­életünk küzdő porondján és izzó hazaszeretettől átitatott leikével hí­ven, becsülettel, tántorithatatlanul szolgálta azt az ügyet, amelyhez Jnaggyőződése szólította. Küzdelmes életében pedig az emberi tulajdon­ságok egyik legszebbikével, a meg- bocsájtással élt a meg nem érdemelt támadásokkal szemben. A haladásnak az embere volt, tevékeny részt vett a város fejlődé­sét előmozdító munkában és szá­mos kulturális és gazdasági intéz­mény létesítésével eredményesen szolgálta szülővárosa ügyét. A sok és nagy nehézségekkel küzdő vá­rosi tisztikarnak mindenkor őszinte Igaz barátja volt. Abban a hivatásban, amelyet be­töltött, a szegény emberek ügye mindig a szivén feküdt és számos bisegzisztenciát indított el az élet utján, miért is sokan köszönhetik Neki boldogulásukat. Schneider János halálával az ezer éves tölgy egy igen értékes levele hullott le erőtlenül az őszi időben, bogy gyarapítsa azt az avart, amely hivatott táplálni azt a törzset, amely­hez hű volt és amelyért szüntelenül munkálkodott. Kedves Barátunk! Legyen álmod csendes! Isten Veled! A viszont­látásig I Tóth Lajos búcsúszavai a Nép­bank nevében A Szekszárdi Népbank Szövet­kezet igazgatósága, felügyelőbizott­sága, tisztviselői és alkalmazottai búcsúznak az én igénytelen és meg­hatott szavaimmal Schneider János­tól, intézetünk kiváló vezérigazga­tójától. Vérszerint való családján kívül mi voltunk az ő legszűkebb csa­ládi köre, amelyben 40 esztendő­nek munkássága folyt le. Ebben a családi körben megtanultuk őt sze­retni és tisztelni. Mi Schneider Já­nosnak két arcát láttuk. Az egyik •arca volt a múlandó földi arc, amely most ennek a sírboltnak ajtajában dtünik a szemünk elől. Kedves volt •nekünk ez az arc, hosszú munkás­ságnak, kötelességtudásnak, kemény akaratnak a vonásait hordozta. Ettől az arctól búcsút veszünk és emlé­két a szivünkbe zárjuk. A másik •*rc, a szemmel nem látható lelki­arc. Ezt elsősorban az ő szerettei ! ismerték és tökéletesen ismerte az J Isten. De mi ennek az arcnak a I vonásaiból is sokat megláttunk. Ott I fénylett rajta a barátság és a hűség, a szeretet és a jóság. Fényesek [ voltak ezek a vonások, amikor el­esettet kellett felemelni, bajbajutot­tat kellett segíteni. Amint az a má­sik földi arc eltűnik a szemünk elől, annál élesebben látjuk meg ezt a lelki arcot. A másiktól búcsú­zunk, ezt a fénylő vonásu arcot pe­dig köszöntjük. Kedves Barátunk, kőtelességteljesitésben példánk, nyu­godj békén. Hű és baráti szivek állnak sirod kapujában és zárják magukba áldott emlékedet. Bodnár István beszéde a sírnál Könny, virág a munkában meg­fáradt emberi élet legszebb jutalma. Elköltözött Barátom, Te mindezt már megkaptad. ... Szebbnél-szebb búcsúbeszédek méltatták nem mindennapi köz­életi érdemeidet. Roskadozik a ra­vatal, a halottas kocsi a nagy virág- tehertől s a könny drága gyöngye pereg itt érted mindnyájunk szemé­ből .... Útban vagy, de mielőtt a nyitott sir száján keresztül meg­tennéd az utolsó lépést a másvilág, az örökkévalóság felé, egy futó percre mégis — megállítalak, hogy még egyszer megszorítsam hű ba­ráti kezedet s mint az általad életre hivott Tolnamegyei Újságkiadó Rész­vénytársaságnak elnöke oda tegyem sírodra a visszaemlékezésnek leg­alább egy pár virágszálát. Szerelmese voltál Te a — toli­nak, a betűnek. Kora ifjúságodban Tolna vármegyének időre nézve leg­első lapjánál, a Tolnamegyei Köz­lönynél próbálgattad a betűvetést. De a Te fürge, mindég újabb és újabb alkotásokra szomjuhozó lel­ked valamivel többre, de legalább is — önállóságra, függetlenségre vágyott s nem nyugodott addig, amíg az én szerkesztésemmel, mint kiadó meg nem alapítottad a Köz­érdek cimü lapunkat, amely hét évi virágzás után, a megváltozott nyom­dai viszonyok, vagyis a Molnár-féle Részvénytársaság megalakulás után, ugyancsak a te kezdeményezésedre a Tolnavármegye cimü lappal egye­sült s igy teljesítette tovább kultur- hivatását mindaddig, amig csak a forradalmi önkény az akkori szer­kesztők kezéből a tollat ki nem csavarta. Te vetted fel ekkor ezt a főidre esett tollat. Dicsekszem vele, hogy a városháza nagytermében tanács­kozásra gyűlt értekezlet éppen az én ajánlásomra hivott el a „keresz­tény — keresztyén“ Tolnamegyei Újság felelős szerkesztőjévé. S jobb kezekre nem is bízhatta volna a lap vezetését. — Mi úgynevezett „céh­beliek“ tudjuk csak igazán, hogy az irni-tudás adományán kívül mi­lyen nagy lelkierő, odaadás, erős akarat, hű kitartás, bátorság, haza­fias lángolás, bizakodó lelkes hit kell egy igazán hivatása magasla­tán álló lap szerkesztéséhez. S mily szívós energia, lelkesítő, rábeszélő tudomány az anyagi eszközök össze­hozására s a kiadóhivatal nem kis gondjának, idegölő vezetésének is elvállalására. Te derekasan teljesí­tetted ezt a benned összpontosított mindkét feladatot. Csüggedést, fá­radságot soha nem ismerő lelked tudott kemény harcos lenni, de soha nem küzdöttél mérgezett fegy­verrel, mindég etikai magaslaton maradtál az élet sok-sok posványa 1 felett. Elveidhez való hű ragaszko- | dás, hazafias lángolás irányította, amikor kellett, harcias tolladat s tudtál nemcsak ékesszavu szószólója, de áldozatkész anyagi támogatója is lenni minden hazafias és jóté­konysági mozgalomnak. S még most is halljuk hangod érccsengé­sét, amikor hazafias ünnepeinken oly megrázó erővel hirdetted a ma­gyar igazságot, sürgetve a nemzetre rakott húsz éves bilincs lerázását, majd mikor a jobb jövőbe vetett törhetetlen hittel erősitgetted a már- már kétségbeeső hazafias lelkeket... Ezt a nagy, nemes hazafias lán­golásodat akarta talán a jóságos Isten megjutalmazni, amikor éppen abban a pillanatban hívta magához a te lángoló lelkedet, amikor a kassai dóm Rákóczi harangjának megkondulása hirdetni kezdte a lelked által oly epedve óhajtott magyar feltámadást Ez a még folyton zúgó, égfelé rezgő hang vegye szárnyára s re­pítse mennyországba a te sok ne­mes kinccsel megrakott lelkedet. Síró szemmel, fájó szívvel nézünk utánad, de mégsem merem hangoz­tatni azt a megszokott konvencio­nális frázist, hogy — űrt hagytál a szivünkben, mert ezt az űrt egészen betölti s az emberbaráti s hazafias eszmék gazdag tárházává, tovább munkáló erejévé teszi a Te példád, a köztünk itt maradt, áldott szép emléked... Isten veled drága, jó barátunk I Dr Halmos Andor beszéde a »Vas Gereben Kör" nevében Mikor a hajó elhagyja a kikötőt, a tengerparton visszamaradottak sze­mében folyton kisebbedik és kiseb­bedig miglen véges látókörünk ha­tárán teljesen eltűnik. Az erkölcsi világban ez megfor­dítva áll. Az érdemes távozó egyre növekedik, nagyobbodik a vissza­maradottak lelkében. Amig az egyén közelünkben van, mig közöttünk él és körünkben jelenlétét élvezhetjük, sokszor szerény meghuzódásában alig vesszük észre, vagy ha észre is vesszük, nem méltatjuk kellően személyének kiválóságát, egyénisé­gének jeles tulajdonságait és érté­két, Csak amikor távozik tőlünk, nő meg szemünkben, csak amikor elment, látjuk igazi nagyságában és legnagyobbnak akkor látszik, ami­kor már végleg elhagy, mikor vég­leg eltűnik látóhatárunkról, amikor többé nincsen közöttünk. Úgy vagyunk sokszor az egyéni érdemekkel, mint az arannyal. Ér­tékes és becses, mig birtokunkban van, de csillogó fényes arannyá csak akkor drágul, ha eltűnt, ha nem találjuk sehol, ha hiába keres­sük, mert végleg elvesztettük, mert örökre elhagyott minket Kedves távozó barátunk! Szere­tett János bátyám 1 Becses és ér­tékes voltál szivünknek Te is. Be­csessé tettek előttünk lelked emel­kedettsége, gondolkodásod nemes­sége, barátságod őszintesége, egye­nes, puritán jellemed. De most, hogy eltávozol szeretteid, barátaid, tisztelőid köréből, látjuk igazi érté­kedet, most tudjuk igazán csak át­érezni egyéniséged kiválóságait. Most, hogy örökre elvesztettünk, nőttél meg még nagyobbra sze­münkben, lettél még szeretetmél- tóbbá szivünkben, hogy annál na­gyobb legyen az ür, mely elmúlá­sodon keletkezik, hogy annál érzé­kenyebb legyen a válás pillanata. Mig közöttünk voltál mindenki meleg szeretettel vett körül. Hü bajtársaid és barátaid, kik még pár nap előtt meleg barátsággal szorí­tottak kezet Veled, itt zokognak földi porhüvelyed örök lakása: ko« porsód körül Búcsúzunk Tőled a Vas Gereben Irodalmi Kör nevé­ben, mint annak lelkes tagjától, bú­csúzunk Tőled a távozótól, kérve Istent, hogy vezessen Téged a ma­gasság örök boldogságának ho­nába, hogy nemes pályafutásod mennyei boldogsággal jutalmazza • onnan tekints le mindig imádott hazádra, szeretteidre, barátaidra, nem szakítva el a lelki kapcsot Menj Teremtődhöz, hogy nemes, munkás földi életed jutalmát el­nyerd, menj s pihend ki földi fára­dozásodat csendes sírodban. El­kísértünk örök lakóhelyedhez, hogy sírodon tegyünk fogadalmat, hogy emléked mindig kegyelettel fogjuk megőrizni. Isten Veled! A leventék nevében Bartinal Já­nos főoktató mondott végül búcsú­beszédet. A gyászbeszédek elhangzása után a koporsót elhelyezték a sírbolt­ban és a gyászközönség mélyen meghatva hagyta el a temetőt. Ha néked adom... Testvér! El tudnád-e mondani ml sistergett a szivedben, minden szik- rányi véredben égőn, lobogón, mi­kor hallottad a döngő léptek alatt megremegő föld moraját és sikol­tását ? Lélegzetvisszafojtva ültél rádiód mellett és átvonaglott rajtad a kí­nok, örömök elmondhatatlan árama, Átvonaglott rajtad az érzések mar­cangoló fojtogatása ... Sírtál, örültél, masíroztál, énekel­tél, bugyogott a könnyed és hang­talan hangok szorongatták a tor­kodat ... Egy voltál milliókkal va­lami földöntúli, áradó szerelemben, mámorban, kínban. Egy voltál a büszkeségben, önbizalomban, dac­ban, fogadásban, de egy voltál a belső, lélektépő önvádban is, mikor egy-egy kemény ajkon megrendült a vallomás: nem a magyar katona kezéből vették el ezt a földet! Aka­ratunk ellenére szakítottak el min­ket hazánk szivéről. Kitágult a szemünk befelé, le­hunyt, könnyektől szivárgó szemünk és megmozdult bennünk valami lá­tomás ... Hogyan is veszítettük hát el a földet, hegyet, rónát ? Hogyan sza­kadtak el az eleven gyermekek az anyai szívről? Az enyhet adó ott­honok, kicsiny iskolák, a magyar szó édes teje, múltúnk szent szép­sége és dicsősége, apáink sírja, álmaink, szárnyaink ? Hogyan is kerültek idegen bitorlók prédájául? Hogyan ? Balassagyarmat felkelt egy haj­nalon és kikergette a haldokló, nagy beteg sírja fölött osztozó pribékek gyáva hadát... De a többi ezer és ezer falu, város halálos ágya mellett csak összeroskadtak marad­tunk, feküdtünk a megsemmisülés eszelős érzésével tehetetlen, nyo­morult, mozdulatlanul. Megbénult szivünk akaratereje halálos csöndbe merült, karunkban, lábunkban meg­hűlt a vér tüze s vonszoltuk őket, mintha nem is a mieink volnának. Még arra sem volt erőnk, hogy megmozdítsuk őket, hogy van-e hát bennük élet? Dicsőséges, tüzes, büszke, hős magyar, úgy feküdtél, mint levágott hajú Sámson I Az erődet meghaladó, ember* I feletti küzdelemben álltái, mig volt | önbizalmad és hited, mig érezted, I hogy hazád sorsa a te karod ere- | jé vei áll, vagy esik, de tolvajok és

Next

/
Thumbnails
Contents