Tolnamegyei Ujság, 1938 (20. évfolyam, 1-103. szám)

1938-01-12 / 4. szám

TOLNAMEGYEI ÚJSÁG

Bátaszékl ff őjegyzőválasztás

I sőt és úgy a kösségi képviselőtestü let, mint as egéss kösség bizalmáról bistositóttá. Zombory Ferenc megköszönte a bisalmat, hivatkozva 14 évi bátasséki működésére, büsskeség gél fogadja a kitüntető választást, bár tudja, hogy mily nagy terheket jelent a főjegysői tisst- ígéri, hogy nem ssttnik meg továbbra is a kösért dolgosai, esegénynek, gazdagnak — egyaránt rendelkesésére áll ügyes- bajos dolgaikban. Ebhes a nautikájához kéri felettes hatóságainak és a képviselőtestület támogatását.

Mi a magunk részéről is örömmel kössöntjttk Zombory Ferencet uj tisztében, 14 évi kiváló munkásságával és ssociálÍ8 megértésével valóban rászolgált Bátassék községe egyhangú választására.

dene. Minden csontját, minden izmát külön érezte, úgy össze-viBSza, mintha valaki csak úgy rendetlenül összepakolta volna a bőrébe azokat 8 ha nem lenne málhákkal, szíjakkal összekötözve, talán szét is omlana. És akkor valahol egészen közelről harangok hívogatták az embereket. Sok idő óta először hallotta ezt most. Majdnem a feje felett. Mert szemben volt a templom és moBt látta csak, hogy a szines ablaküvegen át beszűrődik hozzájuk a templom gyér világossága és már be is takargatta ezeket a félhalott katonákat. A harangszó után meg orgonabugás bukdácsolt be oda. A falakon áthatolva eltorsult a hangja az orgonának, de Élő Jánosnak mégis mint a balzsam ömlött szét a tagjaiban, rendbeszedett ott bent mindent, hogy egyszerre csak talpon volt és már ment is a második rorátéjára. Éppen úgy, mint otthon szokta, fölment a kórusra. Ott az orgona játékasztala mellett lekönyökölve ima és áhitat nélkül nézett körül, mint aki azt sem tudja, hogyan is jött ide, mi keresni valója is van itt. Csak ott volt. De azután mégis megtudta, amint azok a csendes-búj lengyel énekek falébresztgették. Nem is volt már fáradt. — Hivő lett és templomján), mint az a régi gyerekkántor. TJgy érezte, újra kezdődött megint minden és ez az iszapruhás elnyűtt katonaember nem is ő, mert ő ott van most is a régi csendes falujában, ahol az orgona hangjai az ő játékos ujjai alól bugyorognak elő, hogy ott lent mindenki ismerős: a pap, a minisztrálók, a hívők és a felkedveskedő szemcBillogások. így is várta meg a roráté végét. Csak amikor az orgona elhallgatott és kintről a nehéz társzekerek, ütegek, durva szitkok és nógatások zaja fel- robogtak oda hozzá a kórusra és dübörögve szaggatták szét a még mindég a fülében orgonázó dallamokat és a csúf galíciai sár befröcskölte álomképeit, akkor érezte megint, hogy huzza le a földre a fáradság s valami kínzó keserűség párásik föl belőle és ezek a párák már fojtogató könnyé próbálnak sűrűsödni ott a szemében. De akkor már kihúzta magát. Egyenes szálember lett. Harcos marcona katona, aki birokra kelt azzal az idetévedt és idetolakodott gyerekkántorral és nyers erős izmaival visszaültette őt arra a régi orgonára... Meghatódni lehet ilyen katonaembernek, de sírni — soha.

Vissza is feküdt hamar a többiek kösé. A fojtogató iszapszag, meg a fáradság elaltatta őt is csak úgy, mint a többieket.

Ez volt a második rorátéja. Ez már nem elindulás volt többé, hanem megrekedése egy pár előretörő könny1938 január 12.

nek, útnak, életnek.

, *

A harmadik rorátéjára meg éppen I soká kellett várnia és éppen olyan véletlenül is jött, mint a második. Akkor már régen vége volt a hábo* rúnák és Élő Jánost, már vagy húsz éve hogy kikergette a sors egy elhagyatott tanyára, ahová egy szép tervezgető órájában kivágyakosott. Egy kedves kis gyereklány tekintet tett akkor benne izzóvá mindent, lelkének minden korhadó, töredező rőssekötegét — és megnősült. Talán nem is ő nősült meg, hanem inkább az a régi gyerekkántor, mert aa az embertelenül hosssu háború egy kissé összekuszálta a fronton élők időfogalmát. Legtöbbje ott akarta foly- tatni az életet, ahol a mozgósításkor abbahagyta. Ezekben a háborús években megakadtak az életmérő időórák és a küzdelmes hónapok és évek csak az izmot, ideget és energiát fogyasztották és az időt nem. Az idő megállt, de azért ezeknek a frontlakóknak szakadozik a ködmenük, eltünedezik feketéje a hajuknak, acélja az izmuknak, fürgesége a gondolatuknak és valahogy olyan torz, olyan illúzióé véngyerekek lettek, mint akikben az idő nem tudta magát kifutni párhuzamosan az egyre fogyó évekkel. Ott meg, ahol a háborús forgószél éppen a derékon kapta el ezeket az alig hogy CBak kipattanó életeket, ott meg a gyerekszobából egyenesen belekergette azokat a vénségbe. Tulajdonképpen nem is szabad lett volna ezekből a kettősségekből konfliktusoknak keletkezni, mint ahogyan akkor is lettek azok csak azzá, amikor a háború utáni élet nem tudott kellő megértéssel odasimulni ezekhez az életekhez.

Élő Jánosnak igy nem is lehetett ideje már arra, hogy visszakiván- kozzék a múlt apró-cseprő emlékeihez, hogy azokat szépen magához öregitse, mert a robot, mint felesleges gondolatballasztot kidobált minden ilyen felfrissítő visszakivánkozást ebből a roskadozó hajóból. Háború után íb megtartotta a háborús iramot és törtetett a ciprusillatu barna alkony átok felé, pedig még csak most fakadt virágsásba körülötte minden : az asszony, a gyermekek és a férfi - évek.

A sors azután úgy hozta magával, hogy egyik utján egy ódon plébánián töltötte az estéjét. Különös volt neki ott lenni. Egy lelketlen vadonságu pusztáról egy nagymultu plébánián, ahol minden szónak megvan a külön lelke és külön embersége. A patrisz- tikus kor egyházatyáinak magasabb- rendüsége, szilárd hite és egy Krisztust példázó és őt megközelítő élet volt az, amely megláttatta vele, hogy van egy ilyen élet is, mely az eszmék határtalan tejutjain mozog, amelynek nyílegyenes irányt szab a hit és van egy másik, amely lent bukdácsol a határolt durva életben. Az egyik egyetlen sik az örökkévalóságig, a másik idő előtt a semmiségbe véss, mint a kopasz Karsstok patakjai. Az egyik szinte emóciók nélküli, a másik telve van nagy örömökkel és nagy- nagy bánatokkal. Az egyik az eszmékért él, a másik mindig másokért él és úgy is hal meg — másokért.

Egyszer ezek a beszélgetések úgy belenyúltak az éjszakába, hogy nem lehetett többé aludoi tőlük. Teleivódtak vele a falak és amikor É*ő János aludoi akart, azok onnét visszacsordogáltak a leikébe és visssamon- dogattak neki mégegyszer, mindent a kétféle életről. És E‘ó János talán már vágyott is a másik élet után, amikor váratlanul megint baleharan- gostak tépslődő gondolatai közé.

meg, hogy • cikknek ebben e részé- ben foglaltak félreérthetek és esőket e Méltóságod vssetéae elett működő Városi Párt magára nésve aárt éknek találta. Cikkemból esőn részeket, amelyeket a párt igen tisstelt tagjai magokra nésve sérelmesnek találnak, ezennel visszavonom, a Városi Pártnak sajnálkozásomat fejezem ki és a párt tisztelt tagjaitól ünnepélyesen bocsánatot kérek.

oaekssárd, 1938 január hó 10. )

Tisstelettel

Szakóly Ferenc

hirlapiri.

Roráték

Irts: Major Imre.

(Fájth Jené plébános urnák fiúi szeretettel.)

Élő János kántorember volt. Nem tartosott as igasi mesterek közé, mert amolyan inas volt még csak, akire nem bistak nagyobb dolgokat. Egyébként is nem volt még huss éves sem, tehát gyerekember s kántora ága is csak affáie gyerek kán torság. Oklevele még friss és gyttretlen, a tinta is csak éppenhogy megssáradt rajta. Maga is ilyen friss és gyttretlen volt s lelkének diákos-kamassos tintafolt« I jait most kesdi majd csak kitissto- I gatni as élet.

A harangosó as imént sürgetett be I hossá a amint kitápásskodik gyér- mókáiméinak tarka takaróiból, még hallotta a második harangssó végét. I Gonddal fogott as ttltOséahes, parádésva és elindult as első rorátójára.

0 maga sem tudta miért, de minden gondolatában, mosdulásában benne I volt as ttnnepak méltóságon pósos tempós hangulata, pádig csak olyan I decemberi hétktfsnap volt ea is, mint a többiek. És as emberek, akik így látták vasárnapiasan, nem forgatták ki esen érsésétól, nem vették éssre rajta a maga parádéját, mint ahogyan elnésttnk a gyermekkalap oldalára odabigyeastett bokréta mellett is. Vannak ilyen apró-osepró nagy dolgok, amelyekre csak a lelkűnkkel mosolygunk, as arcunkkal nem.

A templom már telve volt hívőkkel, égtek a gyertyák, fásós köhö gős emberek Ültek a padokban, vagy a kórus kőkorlátjára támasskodva várták a mise kesdetét. A gyerekkántor ül as orgonánál és nési est a köhögés mozdulatlanságot. As oltárnál is meggyujtják a gyertyákat és megvilágosodnak ott is a padok. Lányok Ilinek ottan kétoldalt, olyan gyereklányok, mint amilyen gyerekkántor ő. Meleg ssemökben meg tűk- rösödik a gyertyafény és felcsillan •da as orgona mögé. Élő János sse- mében is kigyullad valami és ugyanolyan tükrösön visssakiváncsiskodik •da a tekintetével. Ártatlan gyerekjáték es. Egy pár éppenhogy csak elinduló, de félutról visszasségyen- lősködő mosoly. Még a kőangyalok is átmelegedoek tőle. Talán ennyi as egéss. Se ssó, se kinság, csak játék, gyerekjáték, aminek rögtön vége is van, amikor beleharagssunk.

A mise jön most komolysággal, ttnnépélyességgel s amikor vége van annak, már világosodik is.

A gyerekkántor ahogy kilép a templomból jóformán már nappal van.

As emberek, amint ellépegetnek mellette, felnésnek rá, de csak úgy egy- ssertten. Nem régi ember itt ő és i ugylátssik, hogy még mindig akad rajta nésegetni való. A lányok is most húznak el mellette, csengőn reg geliesen kössön nekik. Ások meg fel sem igen mernek nésni rá, úgy mennek tovább, csak mintha egy kicsit Bsaporább lenne most lépésük. Élő János nés még utánuk hosssu bár- I

Bátassék kösség kedden töltötte be as össi Adorján nyugdíjasáén folytán megüresedett főjegyzői állást. A válasstást Polgár István, a központi járás főbírája vesette. A főjegyzői állásra 3 pályásat érkesett be. A képviselőtestület egyhangúlag köz felkiáltással Zombory Ferenc eddigi községi jegyzőt választotta meg községi főjegyzővé. Ugyanekkor töltöttéit be választás utján a Pallós Lássló halálával megüresedett jegysői állást is. Hat pályásat érkesett be. A képviselőtestület egyhangúlag, közfelkiáltással Nórák János bálái községi írnokot, oki. kösségi jegyzőt válass- totta meg segédj egysévé.

A megválasstottak eskütétele után Pongráos Lajos képviselőtestületi tag kössöntötte Zombory Ferenc főjegyI sonyos tekintettel s mielőtt ások eltűnnének as utó »fordulónál, valamelyik visszakapja ssép kis arcát, hogy belekiváncaiskodjék a gyerekkántor ssemébe. Ásókat elnyeli as utca, es meg megfordul hirtelen, mintha nem akarná, hogy az a tekintet valaha is visszataláljon a szeméből.

Körülbelül es volt as első rorátéja. Másnak semmiség az egéss, de neki, aki mindenhol osak hajnalhasadást látott, neki csupa ígéret volt.

*

A második rorátéja soká jött. Akkor már komoly katonaember volt. Es úgy történt, hogy akkor valahol bent Lengyelország belsejében jártak as esredével. Talán már a negyedik éve, hogy katona volt. Harcok dúltak itt, fárasztó, megölő mosgóharcok és Élő János sokszor éreste már úgy, hogy neki nincsenek is lábai, hanem valami ssörnytt élettelen őlomgépese- ten vonsolódik tovább a teste. Embertelen meneteléseket csináltak. Alig bírták. Sokszor volt úgy, hogy menten össze kell rogynia, de astán valami bistató vezényszóra mégis csak újra meg újra megnyikordu't alatta as a csontOB váz és csak ment tovább a többiekkel. Azok is C3ak úgy voltak mint ő. Ások is alig bírták. Piszkos, sáros, havasesős galíciai dacember volt. Heteken keresstül esredek és hadosztályok, lovasok és ütegek köpttlték as országutak felhíguló sarát, hogy ssinte folyt már simára elkeverve, mint egy issapfolyam. Ebben a megsemmisítő útban meneteltek holtfáradtan. Tegnap hajnaltól 63 kilométert tettek meg már és most Btsevrorsskban vagy hol helységtáborba Beálltak. Koromsötét volt ez a falu, vad és idegen, csak as ablaktalan házak üveges tekintete rémlik sötétebbnek. Valami terembe tuss kolták be őket és ott ssalma sissent meg a lábuk alatt. BelemusBikásott a ssivükbe. Ekkor tudta meg, hogy a ssalmasisegésnek is van dallama - és szép altató muzsikája. Egy ssál gyertya pislákolt bent valahol és emellett a világosság mellett támolyogtak be esek a roskadozó katonák. Lekuporodtak a szalmára, de mingyárt végig is nyúltak rajta ssó nélkül, úgy puskástól, hátizsákostól, mindenestől, mintha valaki csak úgy lurván ledöntötte volna őket. Élő János utoljára jött be s ott is feküdt e az ajtó mellett. Ép olyan hang- alanul, mint a többiek. Csak amikor Iggyel-bajjal elfujta a gyertyát, ak- cor szakadt föl belőle egy nyögő — tiki vánkosé sóhajtás, úgy, mintha a öbbiek nevében is tenné ast. Ások aég arra is fáradtak, hogy sóhajt aoak. Nam is felelt rá senki. Aludni aég sem tudott, mert sajgott min-