Tolnamegyei Ujság, 1937 (19. évfolyam, 1-100. szám)

1937-12-23 / 99-100. szám

1937 december 23.

Nézegette a számot; újra meg tijra, szemüveggel és anélkül, úgy yan, nyert* Elgondolkodott ötszáz pengő. Nem nagy összeg, de azért mégis Hm

Megveszi végre a kocsiülést. Az* tán megcsináltatja a gyóntatószéket. Rég szükség lenne már rá. A gyóntatószékről eszébe jutott Ilonka, .a tanító feleségé. Havi gyónó, napi áldozó 1 Sápadt, beteges asszony. Kis fizetés, sok gond, — három gyermek már a városban tanul.

Pár pillanatig gondolkodott, azután elővett egy radírt és gumizott valamit a sorsjegy szélén, ott, ahol á nevek voltak. Gyorsan öltözködni kezdett, majd sietve megindult az iskola felé.

Már messziről ragyogott: »Gáspár, Gáspár, ide nézz ! Nyert a sorsjegyed I«

Mohai Gáspár boldog izgalommal szorongatta a plébános kezét.

Három nap múlva megérkezett az értesítés. Mohai alig lézengett •már az ideges kimerültségtől. Senkinek sem árulta el a nagy szerencsét, meglepetésnek szánta.

»Asszony, lesz mind a kettőnkének uj télikabát«, fogja majd úgy ebéd közben hirtelen közölni. Vagy talán inkább vacsora utánra hagyja ? Nehéz gondok Mit szól majd a dologhoz Sanyid — a jegyző 1 Azám Sanyi. Szegény most nagy bajba van. A felesége kórházba van. Vájjon fiú lesz-e vagy lány ? Három lány mellé elkelne már egy fiú is. Morfondírozott magában.

Aztán, hogy néhány nap múlva £ pénz tényleg a kezei között volt, egy délelőtt a hittanóra szünetében •csak átsétált Sándor irodájába.

— Te Sándor, amint ballagok a városba, tudott ott a »Sárga maki» előtt, képzeld csak kivel találkozom ? A fekete Fúróval, aki olyan gazember módon meglopott azzal a kétszáz pengővel a nyáron.

A jegyző lila veres lett a méregtől ... A gazember ...

— Várj csak! Azt mondja a fekete Fúró, maga az tanító ur ? Mon- -dóm én. Háta Balogh Sándor jegyző 4ir ott van-e még? Oszt. haragszik-e fém?

— A csirkefogó 1

— Azzal csak belenyúl a zsebébe, aztán kivesz két ropogós szálast és szépen megkér, hogy hoz- xam el neked

— Elhoztad ?

— El testvér, itt van! Bütykös ujjának két koppanásával le-, számolja a tintafoltos asztalra a két zsirosfényü bankjegyet.

A jegyző szemei könnybelábad- íiak.

— Soha jobbkor testvér, soha .jobbkor!

A tanitó kilépve a községház folyosójára mosolyogni kezdett. Kopott kabátját elől összeszoritotta. hogy ne érezze úgy a szél süvöl- tését, a jegyző pedig rohant az állomásra.

A pocsolyákat átugrálva futott a kórházba, áz asszonyhoz I A ma- dám a folyosó végéről biztatóan integetett, de nem engedte be.

Estig az utcán kell lődörögni, ha nem akar valami vendéglőben költekezni. Igaz kifizetett mar mindent! A kórházat is, mindent és még maradt vagy hatvan pengő. Valamit venni kellene, állapította meg.

Csatangol erre, csatangol arra, járja a szűk utcákat, egyszer csak egy asztalosmühely elé ér.

Eszébe jut valami, bemegy és érdeklődik a mester után.

*— Egy gyóntatószéket szeretnék Taragtatni, tudja olyan se drága, se “Olcsó formát. .. barnára festve.

Az asztalos hátratolva a kalapját, számolni kezd. 1

TOLNAMEGYEI ÚJSÁG

, —Jját úgy hetven pengő, alább semmi' esétre sem ■

Sándor szeme fejUagyog, ,,

— Itt van ötven,' a többit majd a jövő hónapban. Nyugtát kérek az előlegről.

A papiak ablakából hosszú fénycsóva vágódik ki az utcára. A fénycsóva rezeg a hideg ködben. A szélei pirosán izzanak. Kerekes Sándor jegyző ur már majd átlépett rajta, amikor az eszébe jutott valami. Megzörgette az ablakot.

— Bocsánatot kérek, de eszembe jutott a multévi beszélgetés. Ma délután az egyik vármegyei számfejtővel találkoztam a városban. AtMi. lenne?...

Az ember sötétségbe zuhanik Újra, meg újra . . . s elfárad, eleped.

Nem lát tényt, sugarat, meleget.

Nem érez néha csodálatos, titkos, Mindentlátó, hordozó, őrző hatalmat... Csak emésztfidik, mint egy lelankadt,

Fény s viz után sóvárgó virág.

Mikor rászakad a lélektelenség a lélekre, A látás sötét réme S hulldogál szivünk forró vére,

Mint koppanó eresz esőcseppje,

Mely a követ is kivájja:

Jaj I Sötétbe borul világa.

Lehunyt pillával, vakon Fekszel a mezőn, mint pásztorok A csodátváró éjszakában . . .

Tapogató kezed felfelé eme'ed,

Mint hangtalan kérést; hol, hol, hol lehet A fény, a csoda, az eiő, hatalom ? Mondja-e vaj’ hogy: elég 1 Akarom I

Hol vagy titok? Én sóvárgó szivemre Kibékitő, megoldó felelet?

Mit mondasz ég, föld, mindenség?

Adj, óh adj, csak egy darab kenyeret, Mely táplál, erősít s megsokasodik . . , És tovább adhatom , . .

Az ember néha sötétbe zuhanik.

S mi lenne véle — jaj —

Ha csillag nem kél az égen?

Ha nem fogja meg és viszi egy kéz,

Egy kéz csöndesen Betlehem felé . . .

S ha nem találja meg a Bölcsőben a

[feleletet?

A fényt, megoldást, kenyeret,

Mely táplálja és megsokasodik . . .

... És igen ..., igen ..., továbbadhatom.

Kovácsné Huszár Jolán

„Judith asszony"

Péntekné Bereczk Gizella

a Tinódi I. Sebestyén Tiranáig pályázatán pályadijat nyert novellája.

Török Bálint udvarában délebédre ült a házi úri népe. A nagy tölgyfaasztal körül, ma megint hiányzott valaki.

— Ejnye-éjnye — méltatlankodott a Nagyasszony — Sebestyén diáknak már megint mi légyen a baja? Immáron másodizben nem jelenik meg a délebéden.

— Fiuk — szólt az urfiakhoz — csak nem szomoritották meg derék nevelőtöket ?

Az urfiak felállva adták meg megnyugtató válaszukat.

— Jó Uram. ezt kérje ki magának — szólt a dáma a tőurhoz. — Több szó nem esett Sebestyén diákról.

— Heléna kisasszony miért nem eszik, — fordult a hatnvasarcu, kék- szemüleányzóhoz — vigyázzon, mert ha igy folytatja, kifújja az szellő az ablakából, mint a rozmaringszálat.

Pándorffy Heléna már nem volt egészen fiatal leány. A húsz évet már rég túlhaladta, de szép volt, törékeny és hamvas, mint a fehér rózsaszál. Magyar ui;i kisasszony volt. Tökéletesen bírta a^ francia nyelvet és mint felolvasónö teljesített szolgálatot a várban. Árvasága csak mint távoli mese élt szivében, mert úgy élt úrnője mellett, mintha otthon lett volna. Mindenki tisztelte és szerette őt.

tói hallottam, hogy segély érkezik a templom részére^. No nemí sok, csak éppen néhány pengő. Én már a gyóntatószéket meg 1s rendeltem rajta. Barnára festettem, nem tudoui, jó lesz-e úgy?

A pap hálásan szorongatta a jegyző kezét.

— Hát mégis csak sikerült ? Ezt neked köszönhetem Sanyikám. — Hiába mindig mondtam én, hogy csak erélyesen kell egyszer fellépni, aztán megy a dolog.

A jegyző tovalépdelt. A falura ráfeküdt a csend és vastag puha nagy pelyhekben kezdett hullani az égből a karácsonyi hó.

A dáma kedvesen feddö szavaira elfogadott még egy kanálnyi rizs- felfujtat és hozzá kevéske barack ízt, amelyet nagy nehezen el is fogyasztott.

Alig várta, hogy táblától keljenek. Aggódott a deák sorsa miatt Hogy is feledkezhetett meg magáról eny- nyire. Még csak ki sem mentette elmaradását Elhatározta, hogy megmenti a fiút, ha ugyan még nem | késő és Nagyuramék meg tudnak neki bocsájtani

A délutáni felolvasáson feltűnően reszketett Heléna kisasszony hangja.

— Gyermekem, ön beteg ? — anyáskodott a Nagyasszony. Olyan halovány és úgy reszket. Ne folytassa Menjen kamrájába és pihenjen kicsit. Majd beküldőm Gertrud asz- sszonyt és 5 megkeni önt fehér faolajjal. Az urfiak francia órája ma elmarad. Majd én tudtukra adom. Csak távozzék gyermekem.

Heléna hálásan bókolt a Nagyasszonynak és kisietett a Szálából. Ideje is volt, mert nem bírt tovább könnyeivel. Ahogy kiért az ajtón, elöntötték szemeit és végig patakzottak orcáján. Szerette Sebestyén diákot, titkon és forrón.

Szivében békésen megfért szerelme mellett a bánata, mert hiszen a diák nem látszott viszonozni érzelmeit, még csak fölösleges szót se pazarolt reá. Ezt már el kellett viselnie.

Azt azonban, hogy álmai kiskirályát baj érje, hogy elveszítse az udvar kegyét, hogy koldussá legyen, nem tudta volna túlélni.

Az estét bevárta kamrájában, Gerte asszonnyal megkenette forró homlokát és a szive táját és amint bealkonyult, kiosont szobájából és szinte futva ment végig a hosszú folyósokon, mig végre eljutott a deák ajtajához.

Halkan kopogott és választ sem várva benyitott a szobába. Sebestyén uram a pennát forgatta, de az ajtónyitásra felnézett.

Megdöbbenve szólt. Heléna kisasszony. Hogy került ön ide ... az én szobámba ... mi.. . mi... hozta önt hozzám ?

— Az aggodalom — szólt a leány és sietve, reszkető hangon, kezeit tördelve mindent elmondott.

Sebestyén diák a homlokára csapott.

— No lám kisasszonyom, valóban nagyot vétettem . . . igen-igen bevallom ... de mindezt Judith asz- szonyért tettem ... igen-igen Judith asszony tartott itt... jöttek a szép szavak . . . nem ... nem tudtam szabadulni . . . köszönöm jóságos kisasszonyom ... tüstént indulok, megkövetem Nagyuramékat és ezután sohasem vétek a tisztesség ellen.

Heléna kitámolygott a szobából. Tehát asszony . .. tehát mást szeret .. . önfeledt nagy szerelemmel .. . Judith asszony .. . Vájjon dáma, vagy étekhordó . . . ? Heléna érezni vélte a finom ruhából kiáradó asszonyi illatot a folyóson. I Igen ... bizonyára erre jár be hozzá.

m

És világos napp&t1. .1 Sebestyén diák be&énnyézi NagyUramék tisztes házát ! .. .

EsteBédnél nem jelent meg, Gerte asszonyt hivatta, aki megkente egész forró testét csillapító olajjal és általa üzent, hogy nem tud táblához ülni.

Másnap reggel hire kelt az udvarban, hogy Heléna kisasszony eltűnt. Senki se tudta hova lett. Pletykák, találgatások keringtek róla, talán ellopott valamit, talán áruló volt. Pedig hát nem vitt mást magával, mint gerleszivében Sebestyén diák képét.

A Nagyasszony eltiltott minden további mende-mondát. Elment, hűtlen, érdemtelen, nem is érdemli meg, hogy törődjünk vele.

Sebestyén diák ezentúl mindig pontosan megjelent az étkezéseknél, bármennyire el is volt merülve »Judith asszony« című művének írásában, annyira soha sem adta át magát a munkának, hogy meg ne hallotta volna a gong szavát. Lelkében ott élt Heléna arcának emléke, aki a szobájába ment, hírnevét, becsületét kockáztatva, hogy őt megmentse. És egy este, mikor aludni tért, lecsüggesztett fejjel, maga elé nézve hangosan feljaj- dult. .. Heléna szeretlek.

Fájt neki, hogy a leány távozása oka homályos örök titok marad, de bármi volt is, bármi késztette is a szökésre, ő szerette attól a pillanattól kezdve, amikor szobájába lépett.

Évek múltak.

A kassai gyógyfüves bolt tulajdonosnője Tinódi Lantos Sebestyénné asszony útra készítette az urát, Egervárába indult az énekszerző, bogy ott a helyszínén megírja az ostrom históriáját.

Amint ballagott a város széle felé, útját egy kevés számú temetési menet keresztezte. Sebestyén egy pillanatra megállt és fövegét levette. Nem érdekelte, hogy kit visznek az egyszerű fakoporsóban, a papírból ragasztott betűket nem olvasta el. Pándorffy Helénát szép csendesen elvitték előtte, azután megnyílt az ut s a vándorköltő tovább ballagott.

(Heléna annakidején éjjel' távozott a várból. Senki sem látta, mikor elhagyta a portát. Szellő vitte, vihar sodorta hosszú utján. Kassáig ért. »Itt már elég messze vagyok« — gondolta — és itt megtelepedett. Francia és német nyelvtanítással tartotta fönn magát. Szivét égette, testét hervasztotta a nagy bánat. Hervadása hosszú évekig tartott. Hiába hordta néki öreg cselédje a gyógyfüveket valamiféle patikából» csak nem használtak neki Mig végre egy szép napon utolsót dobbant beteg szive.

És Pándorffy Heléna soha sem tudta meg, ’ hogy Judith asszony nem volt egy húsból, vérből való élő lény, hanem egy bibliai vonatkozású regény, amelyet Tinódi Lantos Sebestyén csak később adott ki.)