Tolnamegyei Ujság, 1936 (18. évfolyam, 1-102. szám)
1936-05-09 / 37. szám
XVIII. évfolyam. Szekszárdi 1936 május 9. (Szombat.) 37. szám* Tolnamegyei újság HETENKÉNT KÉTSZER MEGJELENŐ KERESZTÉNY POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP Szerkesztős tg és kiadóhivatal: Szekszárdi Népbank épületében. Telefonszám: 85 és 102 Előfizetési dill Egész évre _12 pengő || Félévre_______6 pengő Fe lelős szerkesztő: BLÁZSIK FERENC Főszerkesztő: SCHNEIDER JÁNOS A lap megjelenik minden szerdán és szombaton. Előfizetési dijak és hirdetések, valamint a lap szellemi részét Illető | közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Hirdetések Arait A legkisebb hirdetés dija 1*80 pengő. — A hirdetés egy 60 milliméter széles hasábon mllllmélersoronként 10 fillér, nllástkeresőknek 60 százalék kedvezmény, j A hírrovatban elhelyezett reklám«, eljegyzési, családi hír, valamint a nyUttér soronként 60 fillérbe kerül. Szenet* Irta: Órffy Imre dr. Tolna megye törvényhatósági bizottsága a mait héten megtisztelt zz zal, hogy örökÖB bizottsági tagjává választott. A közgyűlésre nem mentem le, mert a magam .melleit való korteskedésnek még a látszatát is el akartam kerülni. A közgyűlésen nem volt tehát módomban megköszönni a személyem iránt megnyilvánult bi zalmat, amely — mint* örömmel ér* lesültem — egyhangú volt. Minthogy a legközelebbi közgyűlés még mész* sze van, s késni nem akarok, ezúton mondok őszinte köszönetét mind* azoknak, akik megválasztásomat előmozdították vagy ebből az alkalomból üdvözöltek. E köszönetén kivül érzek azonban egy másik, súlyosabb kötelezettséget is. Az „örökös“ jelzőben van valami túlzó, szerénytelen vonáSj amit csak az ment, hogy közjogunknak ez régi, patinás kifejezése. Azok az emberek, akik már megették kenyerük javát, „örökös“ tisztségüket különben is bizonyos rezignációval fogadják. Én mégis őszintén örülök neki, mert van olyan vonása, mely különösen értékessé teszi : aki az örökös tisztet adja, az attól, aki kapta, elvenni többénem óhajtja. Nagy bizalom nyilvánul tehát meg benne, foko zott hálára és köteles tehát engem is. Sohasem tudtam, de nem is akartam menekülni attól a felelősségérzettől, amelyet közéleti szerepek vállalásakor éreztem. Ezt most kétszeresen érzem. A magyar önkormányzatiéletnek sok nyílt és titkos ellensége van. Messze vezetne ezeknek érveit, céljait vizsgálni. A veszedelem azonban itt van s bár kívülről jött, az országban is kétségtelenül terjed. Ez ellen a magyar autonómiáknak, legelöl az ősi magyar vármegyéknek védekezniük kell, E harcban szívesen résztve- Bzek — ha szükség lenne rá. De a közéletben szerzett tapasztalataimat egyébként is szívesen állítom szülővármegyém szolgálatába. A napi po litikától most távol élek, de úgy érzem, hogy a közügyektől teljesen félrevonulni nem volna illendő dolog. A közügyek ellátása nemcsak jog, hanem* komoly kötelesség is. Ha a vármegye közönsége úgy találta, hogy e kötelességet a vármegyénkkel kapcsolatban nekem is teljesítenem kell, nem térek ki előle. Már. 2000 évvel ezelőtt megirta Horatius, a rómaiak nagy költője, hogy ne lépjen a közélet arénájára az, aki működéséért hálát vagy elismerést vár, mert szörnyű csalódások érhetik, A közéleti emberek közül sokan próbálják is követni ezt a tanítást, de be kell vallanom, hogy nem mindig sikerül. * Nyomdatechnikai okokból a múlt héten hóekénk beküldött, fenti cikket csak most tudjuk hozni. A sserk. Mégis úgy érzem, hogy a hálátlanság miatti kellemetlen érzéstől köny- nyebben szabadulunk, mint az elismerés feletti örömtől. Amikor tehát őszintén beismerem, hogy szülővármegyém elismerése örömmel tölt el, azt is hiszem, hogy ez az érzésem nem lesz múlandó. És ez állandó erőt fog adni az érte való munkálkodáshoz l A főlujuli Széchenyi-vita Minden kornak megvolt a maga történelemszemlélete és minden ilyen szemléletből idővel kialakult egy olyan csökevény, amely azt a szemléletet a végletek vágányára tadta kitolni, így voltunk a liberális kor történe lem szemléletével is. Ez a történelmi materializmus, amely mindent gazda* sági okokból akart megmagyarázni, elfogadható volt addig, amíg nem felejtette el, hogy a néger az ő Istenét is csak feketére festheti s amig a mi nemzeti nagyjaink könyörtelen ledorongolását nem tűzte ki célul. Ez az egyébként sem tiszta szemlélet itt fajult el azután annyira, hogy az objektivitás talaja kicsúszott a lába alól. Ez a szemlélet majdnem minden nemzeti nagyságunk nimbuszát megtépázta és különös, hogy talán egyedül Széchenyivel nem tudott megbirkózni, egyedül őt nem tudta kikezdeni. Most azután megdöbbenve látjuk, hogy az uj szellemtörténet egy cső- kevényeként, az írói szabadság jogán, a legnagyobb magyarnak ma is világitó héroszként magasan álló magasztos alakját akarják — talán akaratlanul is — megtépdesni. Meglékelik a legnagyobb magyarnak boltozatos koponyáját s patha- logikus elváltozásokat keresnek és találnak agytekervényeiben, az ő mezítelenre vetkőztetett lelkét pedig kiteregetik a psichoanalitika boncasztalára, ahol aztán rátalálnak az ő kettéhasitott énjére, megállapítják, hogy hosszabb vagy rövidebb ideig tartó lucidum intervallumaiban tudott CBak alkotni s hogy máskor a józanság és a téboly borotvaéles mesgyé- jén, a kétségek és kétségbeesések között imbolygott élete, a kényszer- képzetek borzalmai között, amig egy kényszercselekedet ki nem oltotta nemes életét. Esek a Széchenyivel kapcsolatos fölfedezések gyűrűsnek, szélesednek a magyar intelligencia között, hallomásokkal, valóságokkal, fantáziákkal kitoldottan, végtelen nagy kárára az egész magyarságnak. Azért is iruak most róla, mert az elmúlt pedagógiai szemináriumon hallottunk egy nagyon szép és tanulságos Széchenyi tanítást, nagy tárgyi felkészültséggel és nagy tómaszere- tettel. Ezen tanításban olyannak láttuk őt, amilyennek látnunk kell: emberi mértékkel föl sem mérhető erkölcsi nagyságnak, a rendi korból kikivánkosó vágyak összesürüsödásé- nek, olyannak, akinek érzékeny leikébe egy pusztuló faj milliós jajszava záporozott bele és azt milliók fájdalma sajogtatta. ö volt akkor a megtestesült magyar vágy, ő volt akkor egyedül a fönnmaradni akaró Nemzet. Ez volt ő. A többi, ami benne volt, az már emberi vonás, ami az ő erkölcsi nagyságát nem érintheti. Mégis ezen nevezetes szemináriumi tanítás után, a fehér asztalnál megindult a vita Széchenyiről, vita az ő legnagyobb magyarságáról, kifizetetlen váltóiról, gyógyíthatatlan betegségről, gyilkosságról, furcsa szerelmekről, úgy mintha nekünk magyaroknak, minden magyar Krisztust, föltétlenül keresztre kell feszítenünk. És most meg kell kérdezni minden ilyen nimbusztépegetőtől, hogy Széchenyi miért nem választotta magának életcélul a rendi kor általános életnívóját, az eszem-iszom- pipázom életet, miért kötötte össze sorsát a nemzetével, miért fájt neki a jobbágy- sors, amikor a többi főnemességtől egy egész világ választotta el azok sorsát, miért fájt neki a mi csatornázatlanságunk, amikor másoknak minden jó volt? Miért? Mert ó küldetéses ember volt, akit nem a kispolgári sors, hanem a vég- zetszerüség, a sóhajok forgószele emelt mindenki fölé. Ssekftt Gyula mondja valahol róla, hogy az ő alakja inkább az erkölcs «kategóriájába tartozik. És valóban így is van. És azt is megkérdezhetnénk ezektől a nimbusztép égetőktől, hogy mit árthatott az ő legnagyobb magyarságának, mit árthatott az ő heroikus nagyságának az, hogy ő valóban beteg volt, hogy voltak rendezetlen adósságai, furcsa szerelmei és megmagyarázhatatlan! tettei. Mit árthatott például Petőfinek, hogy Ssendrey úgy nyilatkozott róla, ahogyan akkor a csavargókról szoktak, vagy mit árthatott az ő nagyságának az, hogy annyira sem tudta vinni sohasem, hogy azt a beígért aranyszegélyzetü imakönyvet valaha is meg tudta volna venni az édesanyjának. Ne bántsuk esőket a csodálatos embereket azzal, hogy véges emberi mértékeinkkel akarjuk fölmérni a mérhetetlen Bégeket. Nyugodjunk bele, hogy nem érünk föl hozzájuk. Méregetjük őket a nagyon is szubjektív és nagyon is emberi mértékeinkkel, azon jogon, hogy közülünk valók voltak, aközben nem vesszük észre, hogy elérhetetlenül és megismerhetet lenül íölénk emelkedtek. Elkapta őket az egyetemes vágyak vihara és a végzet határozta meg a további sorsukat. S hogy azért a húsúk, csontjuk, idegeik emberiek voltak — Istenem — embernek teremtődtek. Nem véletlen az, hogy Kossuth egyik elragadtatásában úgy nyilatkozott Széchenyiről, hogy ő minden Istvánok között a legnagyobb még Szent Istvánt is beleértve. Hz kissé rapszodikus ize van is Kossuth ezen megnyilatkozásának, de mindenesetre — ez a másik küldetéses ember — megérezte, hogy mije volt Sséohenyi a magyarságnak. Ne tépegessük hát az ő téphetetlen nimbuszát, hanem hagyjuk meg an» nak, aminek a sors nekünk adta: a. legnagyobb magyarnak. Major Imre» A szekszárdi vásározók elhelyezés sének uj rendje Ä vásártér a Ssekssárdon épülő helyőrségi laktanya céljaira átengedtetvén, a megmaradt rész kibővítésére szükséges uj terület megszerzéséig a város a kirakó vásárokat az egyes utcákban helyezi el a következő módon: Takácsok: a Széchenyi-utcában a Pirnitser ház előtt. Kékfestők: a Széchenyi utcában a Spányi háztól lefelé. Gyolcsosok: a Széchenyi utcában a kékfestők után. Rőfösök: a Széchenyi-utciban a Magyar Általános Hitelbanktól a régi kórházig és a Hirling Á.-utca. Rövidárusok: a Széchenyi-utcában a gyolcsosok után, a Singer ház és a régi kórház előtti téren, szükség esetén a Beze- rédj-utcában folytatólagosan. A sátrak elárusító része a gyalogjáró felé néz. Férfiszabók, női konfekció, cipészek, csizmadiák, papucsosok és kapcások: a sportpálya előtti bekerített téren és a sportpálya bejárd baloldalán. Diványosok: a gimnáziumnak az Arany János-utca felöl» sarkán és a Haspell-fále vendéglő' előtti korzón. Kosarasok, kékedény esek és szitások: az Arany János- utca keleti oldalán. Bognárok: & Mikes utcában a nyugati oldalon» Faeszközösök: a Mikea-utcában a bognárok után. Bazárosok: a Korzón a Ganzer kereskedése előtt két soros, a séta- kert mellett a br Augusz Imre-utca irányában. Esernyősök: a Korzón folytatólagosan. Ékszerész, órás, könyvkötő és fésűs: a Korzón a bazárosok után. Bádogosok: a Csokonai utcában az Arany János-utcá- tól kétsoron. Fazekasok: a Csoko- nai-utcában a bádogosok után. Kalaposok, sapkások: a Hány adi-u ton a Sportpályával ^szemben. Szíjártó, Egyes szám ára 12 ffilléPa
