Tolnamegyei Ujság, 1936 (18. évfolyam, 1-102. szám)

1936-04-11 / 29. szám

e

TOLNAMEGYEI ÚJSÁG

1936 április 11.

káló aranypihés, frissköltésQ libák tsem érdekelték a falut, pedig máé kor ugyancsak meghányták vetették, kinek hány liba bujt ki a fészek alól Most ezeknél sokkal nagyobb szén nációja volt a falunak: — Évi Pestre megy.

A Jáz-patak partján a három na pOB húsvéti tánc sem esett úgy, mint ■máskor.

Kint volt az egész falu apraja- nagyja. A négy szál cigány nyűtte a vonót kíméletlenül, húzta a talp- alávalót szakadástól rogyásig. Lyu kacsos hímzésekkel díszített ingvál lakban táncoltak a lányok. Tetőtől- lalpier uj volt rajtok minden. Mert ilyenkor, húsvéti tánc idején uj ruha 'díszeleg minden lányon és ha nem igy van, megszólják éppen úgy, mint fia nem látszik meg a kezén, hogy maga festette szakajtóra való rajzolt tojást és a piros tojást.

És ott álltak a tánckör szélén az édesanyák. Arcukon a visszaemléke yé8 boldog hevületével gyönyörköd tek a fiatalok egymáshoz simulásá ban és őrizték a zsebkendőbe kötött piros tojásokat, amelyekből minden tánc végeztével kapott egyet a legény, aki megtáncoltatta az édesanya eladó leányát.

Mikor a cigány legtüzesebben húzta, egyszerre csak megállt a tánc és elő szőr csak a családbeliek sereglettek a most érkezett hintő felé, amelyen Évi kenyéradói ültek, kik majd Pestre viszik, de lassan ott állt a kocsi kö rül az egész falu.

Máskor az ilyesmi nem ment csodaszámba. Hiszen a városból sűrűn Jövögettek az urak ide a falvakra. Különösen a messziről való urak, hogy megnézzék a havasaljai nép táncát. De most ott ült a kocsis mellett Évi is, ki csak igy kocsiról nézvést is megelégedett a falusi gyö nyörüségekkel. Táncolni nem volt szabad, hiába nőtt sudárrá, mint a cédrus és hiába viliózott a szeme a szivbeli vágytól, abba bele kellett nyugodnia, hogy táncolni nem szabad, mig az idősebb lányt, Sárikát nem vitték férjhez.

, Hát megindult a kérdezősködés: Igazán elmégy? Mikor indulsz? Mikor jössz vissza ? Eljössz e még addig a faluba ?

Múlt az idő és bizony csak elérkezett a bucsuzás napja is. Az ott- honvalók a mezőn voltak. Dologidőn vétek elszalasztani a szép napokat.

S amint Évi sebes léptekkel közeledett a krumplisföld felé, azonmód hült meg a vér az apában, az anyá ban, testvérekben:

» — Hát, — mégis elmégy . . .

A leány lekonyult fejjel újságolta^: holnap délután utazunk. Eljöttem az ingeimért. Ugye kimosta anyám? Meg az ünnepi kendőimért... És akkor már sírtak mindnyájan.

Évi kezébe vette a kapát és gyakorlott kézzel vagdalta bele a hazai rögbe. Talán búcsúzóul, talán azért, hogy ne lássák a könnyeit és ő se lássa a többiek könnyét.

Hiszen jók, nagyon jók az urak, akiknél szolgál. Szeretik. Úgy tartják, mint saját gyermeküket. Aztán, jó kezekben lesz, most van alkalom rá, hogy a távoli nagyváros ezer csillogó csodáját meglássa, amiről úrnője olyan sokat beszélt már . .. De mégis, mikor bucsuzásra kerül a sor, valami erős láncos hatalom köti, huzza a földhöz, a kapához és a havasi határhoz. Mikor felemelkedik, hogy ösztönös vággyal körülnézzen a kékelő havasokon, újra elborítja szemét a könny és keserves sírással hajtja le fejét a kapa nyelére.

Az anyja előre sietett, hogy elkészítse otthon a ruhát és utazásra

Rerákpárpneumatík gyártmányainknak ___

az itteni körzetben történő eladására bizományi raktárra és fixre J6I 307 havasaiéit szakmabeli Cégei keresünk, amely a körzetet sQrOn és rendszeresen megdolgozza. — Ajánlatokat kérünk a következő címre:

Di» Dorogi Testvérek és Tuschák

ruggyanta- és múanyagárugyár, Budapest, X., Ihász-utca 26.

valami ennivalót. Évi utána megy, de a többiektől itt kellett elköszönni.-— Hát Isten áldja meg édesapám 1 Isten áldja meg! — Be sok minden van ebben a köszöntésben. Régi, ősi magyar elköszönés. Lehetetlen ilyen kor nem sírni tőle.

— Te Évi, — inti a lányt köny- nyein át az apa, — én eleget mondtam neked, hogy maradj, ne menj el, én azért nem bánom ha mégy, tudom kivel mégy, de vigyázz magadra, vigyázz magadra 1

Évit elerőtlenitette a fájdalom:

— Hát akkor nem megyek, édesapám.

— Most már nem lehet, menni kell, — megígérted. Aztán ne mond, hogy visszatartottalak, — menj. Csak azt mondom, nagy város az a Pest, sok rossz ember lakik ott, — vigyázz magadról... és .. . írjál.

Olyan furcsa, olyan szokatlanul ünnepélyes volt ez az óra. Nem emlékszik, mikor csókolta meg az apját és a testvéreit. Most szokatlanul ünnepivé és szomorúvá tette az apja borostás állának közelsége, a testvérei sós könnye és az egymásra- borulás

Zokogások kisérték a krumplisföld határáig. A kocsiuton már egye dűl ballagott a falu felé és sűrűn pillantott vissza az integetőkre. Nem gondolta, hogy ilyen nagyon nehéz megválni a falutól és úgy érezte, hogy kár volt ezt a szomorú keresztet magára vennie. De mikor a távoli ismeretlen sejtelmes gyönyörűségeire gondolt, akkor megrázta magát, mint a fiatal csikó a napsütésben, magasra szegte a fejét és elfogta az elhanyagolt lélek telhetetlen sóvárgása ; messze vidékek, álombéli cső dák, csalogató tudások után, melyek mássá, különbbé teszik az embert.

Az őrház mellett most állt meg a vonat. Szánalmas, szétrázott vicinális,- melynek fehértáblával jelölt kocsija messze megy majd a gyorsvonattal az ígéretek földjére: holnap ilyenkor. És akkor majd nem fogja látni a falut, a krumplisföldet, a Rakovicát és a hóval fedett hegyek csipkés szépségét. — A szive legbelsejéből megint a szemébe szökött a könny, a megkönnyebbülések életeszenciája és aztán ősi, meleg szeretettel tárta szét karjait a minden kedves, megszokott felé. Isten veletek ! Isten ve letek 1

Odahaza az anyja már erősen gyúrta, nyomkodta be a csíkos tarisznyába az otthon szőtt, otthon font, otthon varrt ingválasokat. Re mek munka valamennyi. Romlatlan, primitív fantázia rajzaival ékes mindegyiknek az ujja és másfél, meg két kilót nyom egy egy. Nem akármilyen lehelletes könnyű bolti holmi. Eltart ez egy emberéleten, de még talán azon is túl.

Az asztalon már ott párolgott a rántotta, két kemény tojás, szalonna, estéről maradt túrós puliszka és habosbélü, anyjadagasztotta du- cos kenyér. Búzáját az őszön még együtt vitték őrölni a városi malomba.

Évi szontyolodottan sorra csipe getett mindenből. Nem tudott enni, de hazulról való eltávozáskor nem j szabad semmit érintetlenül hagyni, I

amit eléje tett a gondos, meleg, egyetlen anyai kéz. A uj tanácsokra már gondolkozás, ügyelem nélkül bó lógatott, ködös összevisszaságban rakódott agyára a szó: »Vigyázz magadra, megfogadd az apád tanácsát, szót fogadj a gazdáidnak és ne hozz szégyent a falura . . . megértetted ugy-e, — édes lányom, édes lányom . . .«

A falon a kakukos óra lomhán, rekedten verte a hatórát és ez is olyan megríkató, olyan szomorú volt, mint az élet határa, a temetés.

Évi felemelte a megtömött által vetőt, megcsókolta az anyját, ki- támolygott az otthonból. Az udvaron körülnézett mégegyszer és kint a kapunál majdnem összeesett. Meg kellett ölelnie a kapufélfát.

Éppen ekkor ment arra Gáspár Ferkó és csodálkozva felejtette sze mét a lányom í

— Mi az Évi, talán megvertek? Az anyja válaszolt helyette:

— Pestre megy az Évi.

A nagyutca során hozzájuk csatlakozott egy csomó ismerős, rokon, asszony, gyerek, férfiak és amint az már errefelé szokás, kikisérték az utolsó házig.

A távozó lépteinek neszét már elfogták az utszéli susogó akácok és még mindig hallotta az édesanyja hangját:;

— Mindnyájan kimegyünk az ál lomáshoz holnap. Aztán ott légy ám az ablaknál!

Végig az utón akácok bólintgat- tak, ismerősök integettek az utmenti földekről, iskolás pajtások és lassan elmaradtak a hidak, az őrház, a vadrózsabokrok. Mikor a város határához, a kórházhoz ért, már el feledte a könnyet, elhagyta a belső szorongás, mosolygott és boldog iz galommal gondolt a jövő csodáiba.

Másnap délután a falusi őrház környéke népesen feketéllett. A lányok ellenzőt csináltak szemük elé a te nyerükből: Jön-e már a vonat, lát szik-e a füstje, hallik e a dübörgése ? Mert a füttyjelzést már idehozza a szél. Most, most bukkanhatott ki a kórház mögül, most már a bulgárok földjére ért, már dübörög. A Rakó vicán jött át, ha elhagyja a nádast, akkor már látszik is.

— A füstje, a mozdony! Ott jön ni 1

— Sárika, vigyázz jól! Megkössed a csomagot, nehogy kiessék valami belőle, mikor feladod a vonat ablakába, mert itt igazán csak egy szem- pillantásig áll a mozdony.

Es csakugyan nem is ért rá el- fátyolosodni a szem. A bucsuzkodók mosolyogni próbáltak. Csak Évi szü - lei szaladtak belső szorongással a vonat ablakához, erősen megszorították Évi asszonyának kezét és egy pár szóban beletemettek szeretetet, aggodalmat és megkönnyebbülést:

— Tessék vigyázni rá, tessék vigyázni rá! Ne érezze, hogy nincs mellette az apja, az anyja 1

— Évi te, Évi te 1 ;— zúgta az egész hosszú sor ember, — Isten veled!

Az édesanyja még megsimogatta volna a lányát, de már csak a szeme simogathatott. Mintha szárnya nőtt volna a rozoga vicinálisnak. Már mozdult, már robogott, nyelte a

I kilométereket és a kanyarulat nem I engedte látni a lobogd, integető, fe. | hér kendőt sem.. Elhalt, a a I rqbogás, eltűnt a. füst és mikor a szomszéd állomáson éleset, hosszút füttyentett a vonat és az érces ha vasok visszaverték, megsokszorozták a jajgató hangot, a falu népe megfordult, szomorúan ballagott hazafelé az országúton. S hiába sütött a nap, hiába pompázott ezer színnel a rét, — túl madárcsattogáson,

patakcsobogáson mélységes, izzó képzeltetek keltek szárnyra, álmok, me sék, legendák keringtek a levegőben, elkomorult a kis perspektiváju hat£r és a leboruló estén itt keve sebb volt a dévaj kacagás, éberebb az álom és sóvárabb a vágy . . .

Pedig semmi sem történt, csak — Évi Pestre ment.

Rézkarcok liszt Ferenc eielébfil

Prelúdium.

A rézkarc negativjának élettelen- Bége távol áll a palettáról vászonra mázolt baja színskálák megkapó üde- aágétől. Az anyagban kihagyott helyek, a kimaratott csatornák adják a dinamikát, az aláfestés jelenti az életet.

Az ember életében festmény, a circamdedernnt után rézkarc. A Dyárspolgár színtelen tqaarell vagy igénytelen festékpap az elet rongyán, hogy azután semmitmondó rézkarc imitáció váljék belőle a múlt ócskás- boltjában. A nagy idők emberkolosz- szusai töldönjártukbau mérföldes csizmákkal feltáncolnak a legpompásabb vásznakra és a nagyszerű temetés halotti násza után bőségszarukat ürítenek a Walhallában. Az ilyenek rézkarcát a pokol tüzénél hevesebben lobogó lángok olvasztják és életsavak marják gigantikus méretű csatornákká. Az aláfestést pedig elvégezzük mi, akik a múltak emlékeit nem tudjak a Lethe vizében megfürdetni.

A Szegény Jánosok, Igénytelen Istvánok csontlatrokká válnak a temetőgödörben, fej fájuk at kidönti a halottlátogató téli szél, elporlasztja az ólmos eső ..,

De hiába temették el a Nicólo Á maiikat, a Stradivárikat, Guarne- riket, Jaeoppo Steinereket, a Tiefen- bruchereket, hegedűjük violon da’- mourja, csellójuk lágy hapgja ott zeng a koncerttermek akusztikájában. Ki tudja eltemetni Paganini feled- hetetleu csontarcát, ki ne látná és hallaná őt holdvilágos éjszakában a temetőkben hnllagödrök mellett játszani. Hegedűjét üvegbnra alatt őrzik a genovai városházán és te sietsz megnézni, dermedten állsz a csoda előtt, nézed a variációs „ga húr elszakadt szálát, mely halálát időben és térben szimbolizálja. Csak a művészeket, csak a zenészeket hagyod életrekelni és máris jelentkezik a múlt távlatába néző televíziós gondolat- készülékeden zagyva összevisszaság ban Tartini, Goldmark, Mozart, Hammel, Haydn, Rossini, Händel, Mendelssohn, Chopin, Beethoven, Wagner és még sokan mások.

ők mind fenn nyargalnak a Par- nassnson és mi nem irigyeljük őket, mert a műit századok gyöngébbjeit gyűrték le, nem bennünket.

A zenevilág mesterművészének rézkarcát csatornázom most szerény szavakkal, nagyságát ólombetűk semmitmondó aif&betiknmával kifejezni alig lehet.

L»szt Ferenc életéből vett motivamokat szeretnék felszínre hozni rövid kis képekben.