Tolnamegyei Ujság, 1933 (15. évfolyam, 1-104. szám)
1933-04-15 / 30. szám
1933 április 15. TOLNAMEGYEI ÚJSÁG 7 testvéreikért könyörögnek. Szebb, boldogabb jövőért imádkoznak. És úgy hallom, hogy a harangzúgásba vegyült imára felülről visszhang kél, ének szava csendül: miként az Ur feltámadott, felnyílik a ti sírotok is, feltámadtok, feltámadtok! Bízzatok, higyjetek 1 Kovács Lajos. Rohanok tovább ... Prüszkölve, zúgva, zihálva, füstöt fújva Szalad velem a szörnyű vasparipa. Maradnak mellettem pompázó mezők, üde árnyas erdők, zöldelő legelők; Mindnyájan intenek pihenést, nyugvást, De meg nem állíthatják a robogást. És én rohanok, rohanok tovább... Búcsúzva intenek a maradozó fák, A mellettem elsuhanó villanypóznák. Egy fehér kis falu tűnik elő, Arcomat legyinti a falusi szellő; De elsöpri képét a szürke város, A füstölgő, emberszagú és halálos. És én rohanok, rohanok tovább ... GOCKLER IMRE. A húsvéti filmes-tolás. Irta ; —3 —r. A megváltás munkájának s a Megváltó földi életének diadalát hirdető ünnep, a feltámadás magasztos ünnepe kétezer esztendő távlatából hirdeti a hit diadalát. A megváltás tényének és az Isteni Mester földi éle tének befejezése a halál fölötti győzelmet tárja elénk s a fölséges finálé természetes, hogy éppen úgy, mint a karácsony, telve van népszokásokkal. A húsvéti népszokások között talán a legelterjedtebb a húsvéti locsolás s a húsvéti himes tojással való megajándékozás. E két szokás nem uj keletű s ezek is a kereszténység előtti korban birják ősi formájukat, melyek hez azután különféle legendák fűződnek. Ezúttal csak a húsvéti himes-tojás eredetével foglalkozva, rá kell mutatnom arra, hogy ez is a kereszténység előtti korból maradt ránk. A pogány nép régi hite szerint »tojásból lett a világ«. A tojás a föld keletkezését példázta, a halhatatlanság jelképe volt s ekként lett a feltámadás jelképévé. A pogányok tavasz kezdetén egymást tojással ajándékozták meg s igy lett a tojással való megajándékozás a tavasz ünnepe; a husvétnak általánosan elterjedt szokásává. A tojás-ajándék ma a locsolás ju falma s a húsvéti tojás azért, mert ugyancsak az utókorba átmentett legenda szerint az első husvét ünnepén a hivők kis seregét körülvevő hitetlenek nagy táborában volt egy asszony, kinek köténye telve volt tojással. És ez asszony ama kijelentésére, hogy előbb lesz piros a kö tényében levő tojás, mint a názáreti Jézus föltámad, a kötényben levő fehér tojások mind pirossá váltak. Ma egyes vidékeken a húsvéti tojás készítése valóságos művészetté fejlődött. Készítenek kikarcolt, fes tett és különféle díszítéssel ellátott tojásokat s a húsvéti tojásokra nemcsak szivet, galambpárt, egymásba kapcsolódó két kezet, nyuszit, virágot, hanem néha egész tájképeket, sőt bibliai vonatkozású képeket is fest a tojás festőművésze. A húsvéti tojást rendesen a leány adta a locsoló ifjúnak, de ma már az is szokás lett, hogy az ifjak aján dékozzák meg díszített, vagy cukortojással a leányokat. Sajnos, a húsvéti népszokások közül is több lassan kezd kimenni a divatból, pedig kár, mert mindenkinek megvan a maga kedves legendája s mindenikhez fűződik s fűződhet egy-egy kedves emlék. Dal az öreg kakukos óráról. Irta: Miklós Vitéz. Feleségem hozta a házhoz, Ajándékul az Ómikától; Bizonnyal sok-sok évtizedre Maradt el a rohanó mától. Formája ódon, de a dallam Ma is zengőn száll ki belőle; Az egész háznak jó barátja, Semmiért sem válnánk meg tőle. Ki az Ómika ? Régi módi Aranyos nipp egy jobb világba’, — Egy finom arcú öreg néni, A feleségem nagymamája. Hazája Sopron, ajka német, A szive magyar és a lelke Az örömét az unokái S dédunokái között lelte. Abban a kedves, ódon házban Az öreg órát megszerettem S hogy egy szép napon nekünk adták, Boldogok voltunk mind a ketten. Mint hogyha ő lett volna dajkánk, Kit elkerül a gond, a bánat; ígértem érte egy szép verset, A kedves, öreg Ómikának. Szálltak az évek ... A kis házba Beköszöntött az első gyermek: Felujjongott az öreg óra, Mint amikor riadót vernek. A kakuk néni izgatottan Ugrott ki a lombos kis házból, Úgy nézte, hogy a csipkés párnán Egy pár pici láb hogy ficánkol ? Ő kíván jó reggelt a háznak S csöndes, nyugalmas »jójcakátc is. Ő üdvözölte legelsőnek A pici Gyöngyike babát is. Ő mondta meg: a kis Levente Nincsen ám ilyen-olya^ fából; Nem pusztul el az Istenadta, De vasgyuró lesz a javából | És most, hogy alszik apró népe, Itt őrködik a kettőnk dolgán; A Kismama harisnyát stoppol S én ülök a Parnasszus ormán. És halkan pengetem a lantot, Mig ránk nem szól az öreg óra; No gyerekek, i|t van az éjfél, Gyerünk hát szépen nyugovóra I ígértem érte egy szép verset A kedves, öreg Ómikának; Valahogy elmaradt s helyette Beköszöntött a könnyes bánat. A vers már csak egy sirhalomhoz Száll egy távoli temetőre; Zengő, de halk hangon kiséri A család régi, kedves őre. Huszár Jancsi legsikerültebb tréfája. Irta: Dr Kiss István. Az esel még a háború előtti boldog békevilágban történt, amikor a vigécek fénykora volt és egy- egy Budapestről importált rossz viccen napokig tudtunk nevetni, mert szerfelett naivak valánk. Akkoron nagy stációjuk volt Pincehely, mert itt két vendéglős is versengett egymással, hogy szép házikisasszonyok kiszolgálása tegye kellemessé a pihenés óráit, ügy negyven évvel ezelőtt Szarvas ur (azelőtt Hirsch) a budai Goldbergerék közkedvelt utazója kopaszodó fejjel, túl a negyvenen, egyszer csak szerelmes lett Csillag Róza gépirókisasszonyba, ki ott szőtte ábrándjait az irodában, s «ha ló nincs, a szamár is jó» elvnek hódolva, igent mondott a bőkezű szeladonnak. A hasznost a kellemessel összekötni, Pincehely irányában tervezték a nászutazást és első stációjukat ott tartották a «Rózsamező»-ről nevezett vendéglőben. Már egy hete laktak itt és az üzletfeleknél az első bemutatkozáskor mindenkit megbűvölt a kedves mosolyu, csintalan, kacagó, kis feketeszemü menyecske, főleg pedig a város két Don Jüanja, a körorvos és a segédjegyző szegődtek lovagjává és heves udvarlásaikkal sokszor bus fellegbe borították Szarvas ur homlokát. Már a falvakat járták s mindenüvé együtt mentek, mert a menyecske is igen örült a kirándulásoknak; mint a kalitkából kiszabadult madár a városi rabság után, nagy gyönyörét találta a természet ölén, tapsolt egy pacsirtának, egy utszéli virágnak és naiv* ságáról Szarvas ur boldog megelégedéssel vett tudomást. Éppen Belecskán át jöttek hazafelé és a Merbl boltjába vitetik a kocsissal a nagy mintaládát, az asz- szonykát pedig künn hagyják a kocsin. Élénk temperamentumánál fogva nyugtalanul tekintget előre-hátra, hogy nem jön-e a mesebeli királyfi, aki őt ebből az unalmas helyzetből kiszabadítja. A sors csakugyan kegyes volt és erre vezette Huszár Jancsit, ki szokásos délutáni kiruccanására Görbőre indult. «Mit unatkozik itt kis nagysádkám, inkább üljön ide mellém, hamar haza- röpitem. Egy kicsit megtréfáljuk a férjecskét!» Egy ugrás és máris ott ül Jancsi mellett a bakon és sebes vágtatva röpiti őket a kis lovacska egyenest Görbő felé, de hogy ki ne essen, Jancsi balkézzel átölelve fogja a derekát egész hazáig, ami ellen éppen nem tett kifogást az asszonyka. Csakhamar megérkeznek és Pincehelyen egyenesen a «Zöld kalaphoz» címzett vendéglő és kávéház udvarába fordulnak, mert itt volt a rendes söröző és kuglizó társaság délutáni találkozó helye. «Megszöktem az uramtól»,— mutatkozik be a társaságnak, mire harsogó éljennel emelik le a kocsiról és viszik be a 3. számú különszobába, hol már javában tarokkozott a rendes társaság. Holmi véletlen meglepetések ^elkerülése végett Jancsi az ajtó elébe állítja a kisbirót, hogy egy lelket oda be ne eresszen. Jó félóra múlva, mintegy dühös Othello ront be a féltékeny férj és rákiállt az elősiető kávésra: «Hova tették a feleségem ?» «Mi jogon keresi maga én rajtam a feleségét, nem is láttam azt a kis pipiskét 1» «Még sértegetni mer, maga vörös ördög. Ide hozta az a sunyi jegyző ezen a pökőláda kocsin — látta az egész város. Hát azt az ajtót minek őrzi maga bak tér?» fordul a kis- biróhoz. «Mert az urak ott zárt körben tartózkodván, megtiltották volt az idegeneknek beeresztését.» Közben nagy lárma, pagát ultimó, tous les trois hallatszik, majd női sikoly: «Jenő, ne csiklandozza!» «Eresszen be, mert gyilkolok, ott benn a feleségem, hallom hogy bántalmazzák !» «Oda bizony be nem megy az ur, mig ott ki nem nyitják.» «Sürgönyözök az alispánnak, a főkapitánynak, rablók, zsiványok, gyilkosok — rögtön csendőrt hozok!» És elrohant. Jó egy óra múlva meg is talál két csendőrt, akik vidáman kugliztak és söröztek a Pongrácz korcsmájában, — mert szolgálaton kívül voltak, — de jó áldomás felvétele mellett ajánlkoztak az elrabolt asszony kiszaba- ditására. «Jegyző urak ! A törvény nevében nyittassék ki az ajtó!» szóltak be a társasághoz. Erre megjelent az ajtóban Huszár Jancsi a belecskai, Zsigmond Gyula pincehelyi jegyző, Busbach Jenő segédjegyző és mögöttük kidugja fejét Piszkeri Katica csinos szobaleánynak felöltöztetett szolgáló és mind a négyen vidám kacagással fogadják a féltékeny férjet felsülése alkalmával. Néz tétován ide-oda, nem tud szólni, mig zavarából a «Zöld kalap» vendéglőse szarkasztikus mosollyal ki nem segiti. «Maga Szarvas, csak menjen haza, már két órája otthon várja a felesége és a Zoltán doktorral rakatja a fejére a vizes borogatást, meg talán magának is készítik az aggancsokat; csak siessen!» De már az utolsó szavakat nem hallja, úgy rohan s benne a féltékenység ördöge tombol. «Hol járt maga szerencsétlen, mint egy bolygó zsidó, mikor a felesége már régen itthon betegen várja.» «Nincs nála a doktor, az a szoknyahős ?» «Itt volt egy percig, mert a nagy izgalomtól a feje megfájdult szegény Rózsikénak — de kocsi várt reá Nagyszékelyből, oda vitték.» Mázsás kő esett le szegény vigéc melléről és bűnbánóan rohant be az asszonykához, akinek a vendéglős Adélkája csakugyan rakta a fejére a borogatást. «Angyalom, csakhogy megtaláltalak és ép egészségben vagy — az
