Tolnamegyei Ujság, 1932 (14. évfolyam, 1-102. szám)
1932-03-26 / 25. szám
6 TOLNAMEGYEI ÚJSÁG 1932 március 26. mint egy gyámoltalan kis bogár tapogat a földi lét, a halál, az örök- élet nagy misztériumai körül, hanem amely átalakítja a lelket, egész lényünket tudatosan munkáló akarat erővé, hogy ezzel, mintegy előkészítse, képessé tegye ez emberi nagy hivatás és célok elvégzésére . . . Ravasz László a teológusok leg nagyobbjaiból való. S bár meggyö ződése az erős Kálvin hit, egy szent Ágostonban, egy Prohászkában s még legerősebb ellenfeleiben is megkeresi és megtalálja azt a közös érintkezési pontot, amely a különféle felekeze teket az Isten sugallotta nagy emberi célok és eszmények közös szolgála tára összehozhatja, egybeforraszthatja. Ravasz épp úgy,^ mint Prohászka, soha nem — szétválasztani, hanem összehozni akar. Közös érzésre, kö zös gondolatra, közös tettre Nevelni az embert a hit, az eszmények kultuszára, a jó, tehát az igazi szép szeretetére. Ilyenkor a lángoló egyházi szónok áttüzesedik Vatassé, ra gyogó nyelvű poétává. Nagy, átfogó elméje egy képbe, egy hasonlatba gondolatvilágokat tömörít össze. A parányi magban, eszmecsirában már egész erdőt látunk. Színes, költői nyelvében érezzük a virágok illatát, a puszta csendjét, halljuk a távoli kolompszót, a termékenyítő májusi eső csobogó zenéjét, a vasárnapi harangszót, a szivek mélyéig ható Orgonazúgást, az áhitat halkan suhanó szárnyát. .. Megérezzük a magyarság és Erdély lelkét. S az ő tizenöt—húsz soros jellem* zéséből sokkal jobban megértjük a nagy világzsenit, Petőfit, mint egész kötetekből. És nem lesz Prohászka Ottokárnak szebb, maradandóbb, — gyönyörűbben megmintázott érc-, vagy mámányszobra, mint amelyet a szociális gondolkodásban édes testvére : Ravasz László dr, a Kisfaludy Társaságban róla megmintázott... Igen, tanulhat őtőle a legnagyobb tudós. Megtanulhatja a szerénység alázatát. S a kis ember — megnőhet, mert emeli magával. Felfrissíti, megújítja fáradt lelkét, hogy aztán elvezesse Istenéhez, vagyis, amint ő, az ő gyönyörű könyvében mondja, — Hazafelé... Ravasz László voltaképpen Erdély ideszakadt lelke. Átnyulott — arany- csik az erdélyi bércek mélyéből. Kincses hazája bizonyára szegényebb lett vele. Mi azonban gazdagodtunk általa. De azért maradt ott még kincs elég. Mert nemcsak az ottani bércek mélye, Abrudbánya, Verespatak, Za latna környéke rejti a termésaranyat. S nemcsak az Aranyos, az Ompoly vize hömpölygeti a drága aranyport, Erdély mindég nagy volt — fiaiban is. Makkai Sándor is igazi erdélyi érték. Filozófus, egyházi iró, észté tikus, szépiró és poéta egy személyben. Ékesszavu papja Kincses Kolozsvárnak, püspöke az erdélyi reformátusoknak. S az ott szétszórt felekezeti nyájban, mint jó pásztor, feleségével együtt valósággal kultur- [ missziót teljesít és a legnemesebb ) VILÁG FILMSZÍNHÁZ GRETA GARBO Március 30—31-én INSPIRÁCIÓ Március 30—31-én szociális érzékkel irányit minden lélek- épitő munkát. Lelket edző tornát végeztet a tanuló ifjúsággal, gondja, van annak a testi táplálásra is, hogy szívóssá, kitartóvá nevelje az élet ezer csábításaival szemben, hogy visszatartsa a legnagyobb erkölcsi szakadék, a bolsevista tanok elnyelő fertőjétől. S Erdély nemhiába a lelki- ismereti szabadság, egyenjogúság ősi hazája, nagy lelki felemelkedettségé vei Makkai ma is azt hirdeti, hogy ne hitek és felekezetek betüigazsá. gáért harcoljunk, mert szerinte: a Krisztus uralmáért folyó harcban az egész emberiségből kell, hogy történjék a sorozás. Ebben is, más egyebekben is rokonlélek tehát Ravasz Lászlóval. Nem mondom, hogy második lelke, második énje, mert megvan a maga tipikus eredeti egyénisége. De azért ők gondolkodásban, érzés ben, működési körüket illetően egymáshoz hasonló két falevél, lelki nüánszokban mégis eltérő erezettel. Egyforma mesterek szóban és írás ban. Csakhogy, míg mondjuk, Ravasz László az irodalmi orgonazugásban inkább a bölcseleti irány mélyebb basszusát szólaltatja meg, addig, bár Makkai Sándornak is megvan az a férfias mély hangja, e mellett a világias irodalom, értékre ugyan nem nagyobb, de mégis harsányabb hangú regiszterein is játszik. Örömét, bánatát, színes költői lelkének elgondolásait, mély megfigyeléseit, mind rá bízza egy kicsinyke hangszerre, az Erdélyből ide is áthallatszó szépiro dalmi tilinkó lelket simogató szavára. Pompás mesemondó. Ötletes, fordu latokban gazdag és meglepő. Falu, népismerő, magyar zamatu, hangulatos, akár Baksay, de nála szélesebb skálájú. Mint korfestő-művész szinte páratlan. — Nem elégszik meg a shakespearekorbeli szokással, amikor tudvalévőén, még csak jelezték a színpadi változást, a tájat. Az ő tér mészetleirásai gyönyörű dekorativ- hatásu díszletek. S alakjait is korszerű ruhában és mesterien ellesett akkori zamatos magyar beszéddel szólaltatja meg. Makkai igazi modern iró. Természetes. Egyéni utakon járó. De az ő reálizmusa verizmussá, vagyis az igaznak hű és szépítés nélkül való ábrázolásává szépül és nemesedik, írjon bármit, magyar őserő és ere detiség forr, lüktet benne... S Aprily és Reményik ? ők is egy darab Erdély. Valutáris értékei ennek a szivünkről leszakadt országrésznek. Saját lelkűk termésaranyának nemcsak — bányászai, hanem egyúttal mesterkezü feldolgozó ötvös művészei .. . S egyszer magasra törő sziklák, máskor a mélységek illatozó rétje, telistele sok szép nyiló virággal, melyet szinmagyar lelkűk legtisz tább kasztáliai forrásvize öntöz ... Áprily, az erdélyi irodalom éppen most gyönyörű virágzásba szökkent almafájának hozzánk átkúszott egyik főgyökere. De a magyar földben uj hajtássá tört már s itt hozza virágát. Reményik még ott maradt. A vívódások, nagy lelki igazságok mélabus orgonasipjának. A magyar sírra tü zött diszkopjának, gyászfáklyánk fényének ... ő annak a gyönyörűen virágzó erdélyi almafának a szóm. szédba átkandikáló madárdalos ága A fa törzse ott, de a fürtös ág mégi8 itt szitálja tele a lelkünket a magyar költészet illatos virágával . . . De hát, beszéljenek már ők és ne én! Nem tudom közelebbről, hogy mit hoztak irodalmi tarsolyukban Egyet azonban tudok, azt, hogy y. zonyára megtelik a lelkünk, mint ama bizonyos bibliai tizenkét kosár a maradékkal. S az életital ki nem fogy belőle, akárcsak a bibliai olajos korsóból. . . S szivünk, ez az alak- tálán kődarab, talán majd uj formát kap, mint Phidias, Michel Angelo vagy Rodin mesteri vésőjétől az esetlen márványtömb . . . Lelkem, szivem melegével köszöntőm a Magyar Protestáns Irodalmi Társaság itt megjelent valamennyi tagját s az egész díszes közönséget de mellettük legelsősorban, a most ismertetett négy előadót, akik ide hozták lelkűk fehérjét, szivük, lelke sedésük magasra csapkodó piros láng. ját s akik, amikor távol keleten újra ágyú dörög s a lelki feszültség baté- riája itt Európában is kisülésre készen áll, óh, bárha elhoznák nekünk a magyar trikolor harmadik színét, a béke, a megnyugvás, a reménység zöld olaj ágát is . . . Erdély gyönyörű bokrétát küldött ide a maga nagy fiaiban. Vissza- öleljük őbennük, érte minden fiát, minden völgyét és minden bércét... S bízó lélekkel vizsgáljuk az eget, hogy mikor — virrad már?! Isten hozta legkedvesebb vendégeinket ! — Lapunk munkatársainak, előfizetőinek és olvasóinak legboldogabb húsvéti ünnepeket kívánunk. Husvétra. Irta: Károssi Pál. Ilyenkor husvét Ünnepén, az örök feltámadás örömnapján az én emlékezetemben is feltámad valaki. Keresem a magányt, belebarango lók a nagy csendbe, távol, messze a várostól, túl még Újpesten is, egészen oda megyek, ahol az apró házikók már belevesznek a rónába. A közelben hömpölygő Duna vidám csobogással hirdeti a tavaszt, a ma gasba nyúló jegenyék erőteljesen izzasztják a dacoló hótakarót, itt-ott már kidugják fejüket a félénk kis rügyek, mintha bizalmatlanok volnának még a nehezen erősbödő tavasii napsugárral. Itt még mindig a nagy pénteki gyász sötét borúja terpess- kedik mindenre. Messziről fehérlenek még a budai hegyek bótakart ormai, de lábam alatt már kacéran hajladozik a pompásan üde tavaszi ftt. Temetőben vagyok... Lábam alatt most ritmikusan cuppog a tavasai sár. Hideg kőtömegek ágaskodnak • sírba! mok on, amelyek az apró fa* keresztek között, mint őrségek nynl nak a magasba. Hova is menne ilyenkor az ember, mikor mindenütt a feltámadás *ngó öröme hömpölyög körülötte, mint ebbe
