Tolnamegyei Ujság, 1930 (12. évfolyam, 1-103. szám)

1930-11-01 / 86. szám

XII. évfolyam. Egyes szám ára 30 fillér. Szekszárdi 1930 november 1. 86. szám. TOLNAMEGYEI ÚJSÁG KERESZTÉNY POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szekszárdi Népbank épületében. Telefonszám 85 és 102. Előfizetési dij: Félévre---------6 pengő. | Egész évre_____12 pengő. Fő szerkesztő: SCHNEIDER JÁNOS. Felelős szerkesztő: BLÁZSIK FERENC. A lap megjelenik minden szerdán és szombaton. Előfizetési dijak és hirdetések, valamint a lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Hirdetések árai: A legkisebb hirdetés dija 1 pengő. A hir­detés egy 60 milliméter széles hasábon millimétersoronként 10 fillér, Állást keresőknek 50 százalék engedmény. — A hír­rovatban elhelyezett reklám-, eljegyzési, családi hir, valamint a nyilttér soronként 60 fillérbe kerül. LélekomlAskor. Irta: Jánosi György. Ilyenkor, október végén az emlé­kezés ruhájában kisértet járás esik. Ajtónkon kopog a sáros, dermedt- kezű múlt- Kriptaajtók csapódnak, földindulások dübörögnek. Ilyen nyi­tány után pereg a lángtüzü, zeg­zugos mozikép. Nézzünk rá. A megszabadulás megkönnyebbülésével. A nemzetté lét oltára mellett, melyen még ég és mindörökké égni fog az ezeréves élet áldozati tüze. A világháború utolsó órája a köz­ponti hatalmak olyan szánalmas tusa­kodása, szomorú vergődése volt, amelynek nyomott, izzó levegője kö­zeli tragédiánk kirobbanását érez­tette. Vihar előtt ólomterhek nehe­zednek rá akaraterőnkre, szivünk dobogása lusta, nézésünk fátyolos lesz és a légkör súlya a föld felé nyomja fejünket. Mindenki arról be­szélt, hogy valami lesz és e hiszté­rikus, egyetemes prófécia ép akkor mérgezte meg a közhangulatot, ami kor a legnagyobb szükség lett volna arra, hogy higgadt, rideg fejek sies­senek elhárítani a rohamosan kö zelgő végzetet. Ma már alig tudjuk megérteni azt a lelkiállapotot, amely 12 évvel ezelőtt annyira belesodorta a magyar nemzetet a bukás örvé­nyébe, hogy az ottani állapotát Mo­háccsal kezdték összehasonlítani. Pe­dig a dolog világos. A lelkek le omlottak. A lélek ellenállókészsége, kitartása, ereje megszűnt és szaba­dulni szeretett volna saját nehéz álmai kényszerétől, szabadulni szere­tett volna mindattól, ami egy ki­látástalan és reménytelen vérontáshoz fűzi. Mindenkit elfogott a csömör, az undor a hosszú háború borzalmai iránt, a jelentéseknek senki se hitt, tisztességes békében, győzelemben senki se bizott. Csak vége legyen bármi áron, ez volt a közvágy, csak vége legyen, hogy apadjon a vér­patak, kevesbüljön a nyomor, a kór­ház, a kötés, a pergőtűz illata, a sok fonákság, hazugság és csalás. A tü­relmetlen, izgatott várakozásban tit­kos kezek szándékos, tervszerű mun­kája folytán meglazult a fegyelem itthon is, a frontokon is. Fegyelem nélkül a tömeg élete nem egyéb, mint a háborgó tengerszem csapkolódása. Fegyelem nélkül nincs és nem lehet céltudatos élet. A ha­talom parancsszava, az engedelmes­kedés minden jólszervezett emberi társadalom alapja. E nélkül kusza összevisszaság, zavaros hangzavar az élet, nem nemzet a nemzet. Egy ilyen nemzet, mint a magyar, amely kiválságos helyét Európa közepében csak úgy tudta a rázuhanó tenger veszedelem dacára megtartani, hogy őserejét kiválságos, szinte diktatóri­kus, kegyetlen fegyelem vaserejének engedte át, ha egy ilyen vad, Bzilaj, harcos faj elveszti fegyelemtudatát, olyanná lett, mint az óriás, akinek elvagdalják ereit. A magyar nem­zet életereje mindörökké a fegye lem marad, amely közmindnyá jiinkra végső fokon abban az igaz­ságban domborodik ki, hogy leg főbb urunk a legszentebb eszmény: a haza, amelynek minden ember, tárgy és érdek alá van rendelve. A haza szent eszménye a leg­főbb urunk I ó áll ott mindnyájunk háta mögött láthatatlanul, ó figyeli, hogy ki milyen hiven teljesíti felada­tát, megbízatását, kötelességét, ő vizs­gálja honfi hűségünk készséges vál­lalkozásait, ő a jutalmazó és a ju talom, a haza a legszebb cél, leg- igazabb lelkitartalom, a földi em­ber életének legdicsőbb eredménye, A mi örök, ezeréves, koronás ki rályunk. 12 évvel ezelőtt ez a haza volt az utolsó . . . Ne áltassuk magunkat! Minden igaz, ami igaz. Senki sem tudott pa­rancsolni és senki sem tudott enge delmeskedni 1 .. Mert meginogtak a lélekben a fegyelem márványoszlopai és leomlott a lélek... A közvitéz ki hivóan, gúnyosan, csufolódva fogadta a parancsot és kiadta a jelszót: nem engedelmeskedünk. Es megszólaltak a fegyverek a hatalom ellen. Es a hatalom megingott, nem birta, már nem is akarta lefékezni az engedet­lenséget. Különös idők voltak azok. Városi söpredék századokat fegyve­rezett, vetkeztetett 'le, rabolt ki és a fejetlenek nem tudtak ellenállni. Két-három vakmerő, csavargó ka­tona falvak népét kergette el. — Futottak olyanok, akiket senki sem kergetett. Egy rémhírre hivatalok ürültek ki. Emberek hagyták ott helyüket, hivatalukat ok nélkül és a felülkerekedett szemét az elüresedett hatalmi helyeken úgy garázdálkodott, ahogy akart s hogy a mérték beteljék: ostoba, tanulatlan, kocsmai szájhősök, munkakerülők és naplopók kötötték fel a hatalom elhagyott, elárvult jel­vényeit, gyalázatára a legszebb törté­nelemnek, de tanulságára az egéBZ mai és eljövendő magyar életnek. Meg kell tanulnunk a 12 év előtti múlt ködös, mocskos, sáros, fertőzött lélekomlásábó', hogy kivétel nélkül, mindnyájan a magyar állameszme. ka­tonái vagyunk, akiknek a mai nehéz viszonyok között az a legfőbb köte­lességünk, hogy hiven kitartsunk, hogy megálljuk helyünket. Körülöt­tünk irigy lávafolyam. A fekete felhő, amely már háromnegy d részét elön­tötte az oltárképnek, forgószélre vár, hogy a még el nem veszett, el nem vesztett terület felett összecsapódjék, hogy a nevet és térképet ismét a trianoni jog, becsület és igazság sze­rint rendezze. Célját eléri, ha mi segítjük, ha elszédülünk, ha elveszít­jük lelkiegyensulyunkat. E vesztünk és velünk, bennünk, általunk veszett el minden, ha még mindig nagyobbak, többek, hatalmasabbak, parancsolób- bak akarunk lenni, mint az, amelynél egyetemlegesen kisebbek vagyunk, az, amely egyedül parancsol és köve­tel engedelmességet. A magyar nagyság és magyar Ne kérdjétek! Ó ne kérdjétek, hol voltam, Ó ne kérdjétek, hol jártam? — Könnyes búban, lázas vágyban Bús vándorként kóboroltam.­Ó ne kérdjétek, — sokáig Mért nem jöttem, mért is késtem ? — Bánat-csokrot mind egy szálig . Egyre szedtem, egyre téptem. Ó ne kérdjétek, mért jöttem, Mit is várok, mit kívánok? — Űző falka fut mögöttem, Kössétek meg, — durva átok 1 Ó ne kérdjétek, mi tervem, Mi a célom, mi a vágyam ? — Megpihenni volna kedvem: Vessétek meg síri ágyam 1 — B. Frei Melanie* Arcképek. Irta: Károssi Pál. Aki négyszer halt meg. Egy kissé, én is azt hiszen, az első pillanatokban nagyon vakmerőnek látszó címet adtam ezen emlékezé­semnek. Hogy valaki négyszer hal meg, azt nem a szó legszorosabb ér­telmében kell magyarázni, hanem a négyszeri halál itt az élet négy oly fordulatát jelenti, melyek egy ember lelkében minden esetben nagy bom­lást, ideálok, életcélok, ábrándok, eszmék temetését jelentik. így halt meg négyszer Laky Dániel is, a föld­rajztudomány nagy ismerője és rajon­gója. Meghalt először akkor, midőn mint tanárt nyugdíjazták. Törvény, az mindig törvény. És Laky Dániel, aki az ő hatvan évével is megőrizte lelki és testi frissességét és aki életé­nek legnagyobb örömét abban lelte, hogy diákjaival a tanóra alatt kép­zeleti kirándulásokat tett a nagy ma­gyar Alföldről egészen Afrika ős­rengetegeibe, szomorúan, csüggedten hagyta el a budapesti református fő­gimnáziumot. De lélekben, szeretet­len továbbra is ott maradt. Tanár­társai nem felejtették el a jó, öreg kollegát a tanulóifjúság pedig kíván csian forgatta tovább csodálatosan simulékony stílusban irt tankönyveit. Másodszor meghalt akkor, midőn 1919 ben az átkos emlékű kommu nista uralom alatt, szeretett vejét Ferry Oszkár csendőrtábornokot, a hír­hedt terroristák a budai tanítóképző intézet pincéjében kivégezték. A csa­ládi kör, ahol még talált valamit az élet melegéből, gyászba borult és Laky Dániel a család feje a sors súlyos csapását szivébe és leikébe temette. Harmadszor meghalt akkor, mi­dőn Trianonban szentesítették a vi­lág legigazságtalanabb, leglelkiisme­retlenebb békéjét, mely az ezeréves Magyarország testéről leszakította Er­délyt, Bácskát, Bánátot, Felvidéket és a Burgenlandot. És ez a harma­dik halál volt a legsúlyosabb. Felül­múlta a tanárnak, a családfőnek a gyászát és Laky Dániel elvesztette élete tartalmát. Ezután már csak úgy járt végig az utcákon, mint a múlt idők árnyéka. Erdély, Felvidék 1 — Minden évben, a nyári szünet alatt, ott járt tanítványaival. Átszellemülve magyarázta a hegyek, a völgyek, a folyók csodás geológiai történetét. És ez most már nem a magyaré. Nincs Nagymagyarország! — Tankönyei a könyvespo'cok legaljára kerültek, mint régiségek. Ezt az ő lelke nem birta. Elzárkózott a világ elől. Kerülte az emberek könnyeit és moao'yát. Ha valaki tanártársai, tanítványai közül mindennapos sétáján rátalálva kö­szöntötte, összerezdült. És nem volt senki olyan művész, aki mosolyra tudta volna deríteni. — És meghalt utoljára és véglegesen, mely halált már bizonyára nagyon várta 1929 ben. Már ott várt reá a kerepesi úti te­metőben felesége, ki két évvel előbb halt meg és addig hűségesen meg osztotta vele a kevés öröm és sok fáj­dalom napjait. Laky Dániel Felsőiregen született 1846 ban, hol édesapja tanító volt. A papi pályára készült, de theologiai tanulmányai mellett egy időben tanari képesítést is szerzett. Két évig lel készkedett s azután végleg a tanári hivatásnak szentelte életét. 1871 tői több mint harmincöt éven át a buda­pesti református főgimnáziumnak volt a tanára. Mint tanárt, a szeretet, türelmesség és szaktudományának lelkes tanítása jellemezte. Szabad­ságidejét irodalmi munkásságra szep- telte. Cikkei jelentek meg a Nép. tanítók Lapjában, Földrajzi Közle­ményekben, Magyar Tanügyben, Pesti Naplóban, Havi Szemlében. Össze­köttetést tartott fenn korának nagy pedagógusaival s különösen a tanítók atyjához, Pétéi ffy Sándorhoz fűzte szívélyes barátság. Számos, kilenc iskolai tankönyvet irt, melyek év­tizedeken át nevelték és gyönyör­ködtették a magyar ifjúságot. Ebbéli munkássága a legjobban igazolja szakbeli nagy képzettségeit és peda­gógiai nagy érzékét. „Képes magyar olvasókönyv“ címen könyvet irt ,a népiskolák II, III. és IV. osztálya számára, tankönyveket irt Európa, Ázsia, Afrika, Amerika, Ausztrália földrajzáról a gimnáziumok használa­tára és „Természettani és csillagászati fö drajz“-könyvet tanítóképző intéze­tek részére. Nyolcvanhárom éves volt, amikor meghalt. S rját a tanítványok és tisztelők nagy serege azzal a fájó érzéssel vette körül, hogy vele sírba szállt Nagymagyarország egyre rit­kuló nagy pedagógusainak egyike. Talán siri álmában visszaálmodja magát a Kárpátok fenyves bérceire és onnan fog nagy szelleme hozsannát zengeni a nagy feltámadás napján.

Next

/
Thumbnails
Contents