Tolnamegyei Ujság, 1930 (12. évfolyam, 1-103. szám)
1930-07-12 / 54. szám
1930 julius 12. TOLNAMEGYEI ÚJSÁG 3 Ilagy választékban Pirniízer József és Fiai áruházában, Szekszárdin A polgármester beszédére J. Wan I ZwaneDberg angol nyelven válaszolt, | kijelentvén, hogy nem tesz elkötelezd ( Ígéretet a gyártelepnek Szekszárdon j való létesítése ügyében, de a szépen fejlódó város és e megyének híres állattenyésztése méltán reászolgál arra, hogy e kérdéssel a legkomolyab ban foglalkozzék, öt — úgymond — nem egyedül az üzleti érdek hozta Magyarországba, hanem az a rokon* szenv, amellyel a magyar nép iránt viseltetik. Mióta a Dunántúlt járja, meggyóződött a magyar nép kulturáltságáról és mezőgazdasági előrehaladottságáról, amelyek érdemessé teszik a magyar népet arra, hogy életnívója, amelyben e téren a nyugati népekkel szemben nagy visszamara dást lát, azok óval egyenlő legyen. A magyar néptömeg boldogulása céljából elengedhetetlenül szükségesnek tartja a magyar mezőgazdasági terményeknek ipari feldolgozását. Reméli, hogy magyarországi utjával kapcso latban terveinek legalább egy részét valóra válthatja és ezzel sikerül majd népélet nívóját emelni. Molnár Pál, az Alsódunántuli Mező* gazdasági Kamara titkára az angol vendégeket és kísérőjüket, Kiss Ferencet, Lord Rothermere titkárát köszöntötte, azon reményét fejezve ki, hogy ezen tanulmányutból kellemes üzleti összekötetés fog származni. J. Wan Zwanenberg újból felszólalva, köszönetét mondott a Dunántúli Kamarának és Molnár Pál titkárnak, aki az egész útvonalon kisérte őket, és szinte biztosan ígérte, hogy ebből az útból üzleti összeköttetés származik oáge és a magyar termelők között. Végül Hagymássy Zoltán várme* gyei főjegyző vont párhuzamot a nagy angol nemzet és a magyar nemzet alkotmányos fejlődése között, kifejtvén, hogy a hagyományok a nemzetek legnagyobb kincsei és hogy Széchenyi István is Angliában szerezte azokat az impressziókat, amelynek elveit a magyar nemzet életébe lángoló lelkesedéssel átültetett. Anglia példáját követtük a múltban — úgymond dr Hagymássy — és Angliával óhajtunk egy utón haladni most és a jövőben is. Reményünk a nagy angol nemzet egész egyetemében van. Lord Rothermere volt az első, aki a legázolt magyar nemzet iránti szimpátiájának oly hatalmasan kifejezést adott és ez az előkelő támogatás tölti el a magyar lelkeket azzal a hittel, hogy az angol nép fiainak erkölcsi és anyagi támogatásával tudunk a boldogulás útjára lépni. Ezen beszéd után, amely Kiss^Fe- renc tolmácsolásában élénk hatással volt az angol vendégekre, asztalbon- tás következett és a külföldi társa- ság egy rövid látogatásból merített tapasztalatokkal és szimpátikus emlékekkel utazott tanulmányútja folytatására tovább. Itt említjük meg, hogy Zwanenberg elkérte a polgármestertől és magával vitte az épülő szekszárdi vágóhíd terveit, mert alkalmasnak találja a húsfeldolgozó gyár céljainak megfelelő fejlesztésre. Ebéd után elutaztak Döry Frigyes és Döry László, továbbá több vármegyei birtokos tenyészetének a megtekintésére. A sárközi viselet. Irta: Bodnár István. Sok szó esett és esik mostanában a tolnamegyei Sárközről. Újságírók, tudósok, művészek látogatják, figyelik kétségtelenül eredeti népét, annak szokásait, festői viseletét. Az egyke Bzomoru nyavalyája terelte rájuk a közfigyelmet. Es most sok derék, hazáját szerető ember töri a fejét, mit lehetne tenni ezért a pusztuló, tősgyökeres magyar népért s ennek hanyatló, ma már megszűnni akaró népművészetéért, amelyet egyre fojtogat, BŐt teljes megsemmisüléssel fenyeget az újabb divat, vagyis a — módii Az elmúlt évben Jankó Ágoston főispán elnöklésével megalakult Szék szárdon a „Sárköai népművészetet pártoló egyesület“. Rá, nyomban munkához láttak a hímzéssel még foglalkozó sárközi asszonykezek. Egy pár budapesti kiállítás s az ottani lérakat valósággal lázba hozta a főváros divathöigyeit. Tömegesen jött a megrendelés. így Bajor Gizi, a Nemzeti Színház művésznője csipké két, maga a színház valami 12 teljes ruhát rendelt meg egyszerre. Úgy tudom, szó volt, vagy van még ma is, a gyönyörű sárközi hímzés külföldi terjesztéséről is. Alkalmasnak gondolom tehát épp ezért, hogy minduntalan foglalkozzunk a sárközi viselet és népművészet kérdésével, annál is inkább, mert egyre ritkulnak a jó öregek, akik értékes tanáccsal, útbaigazítással szolgálhatnának majd e téren a fiatalabb nemzedéknek. Akik tudásukkal, ízlésükkel, tapasztalataikkal mintegy őrtállanának a múlt hagyományainál s minden kitelhető módon és eszközzel küzdenének az ellen, hogy a nagyot akaró fiatal iparművész urak agyon stilizálják az ősi népi műremekeket. S tönkretegyék a sárközi gyönyörű himzési motívumokat, amint, hogy egynémelyek már tönkretették a kalotaszegi, vagy még inkább a mezőkövesdi matyó hímzést. Bizony résen kell államuk a még itt maradt öregebbeknek. Mostanában amúgy is kidőlt két lelkes őrálló. Tavaly Dömők Péterné, az őeeényi volt nagytiszte- letü asszony költözött el, akinek magam is sok útbaigazítást köszönhetek. S nemrégiben a régi Sárköz, mondhatom legalaposabb ismerője, Kovách Aladár, szekszárdi múzeumi igazgató hagyott itt bennünket, aki szaklapokban megjelent ismertetéseivel s kivált a Szekszárdi Múzeumban, jórészt ő általa összegyűjtött régi hímzésekkel s gyönyörű néprajzi tárgyakkal nagyon, de nagyon sokat tett a régi sárközi népművészetnek, a jövő számára való átmentése érdekében. Amit tehát most a régi sárközi népviseletről elmondok, legyen a | kegyelet szolid mécse az ő sírjukon I azért a sok értékes adatért, amelyet évek hosszú során tőlük kaptam. Jóformán ők beszélnek itt, legföljebb soha el nem múló hálám adja hozzá a rezonánciátl Hajdan, az ősrégi időkben a sárközi nép — a férfi és a nő ruházata — jóformán abból került ki, amit odahaza a háznál fontak és szőttek. Ebből készült az összes alsóruha, ezenkívül a férfi ttmög, a pompás női ing, jobban mondva ingvátl, sőt jutott belőle a fejet díszítő lehelletszerü bíborra is. A női ingvállat a fiatalság „szives, tölgyleveles, kispénzes, nagypénzes“ gyönyörű hímzése díszítette. A fiatalok jártak azonban csak így. Mennél idősebb lett valaki, annál kevesebb hímzés jutott a ruhájára. Az öregeknél azonban ez már végképpen el is maradt. Egészen bizonyos, hogy ezt a sajátkéz fonta és szőtte ruhát eleinte a saját természetes valóságában, vagyis fehéren hordták, mint például a baranyai Ormányságon talán sok helyen még ma is. Utóbb azonban a női felsőruhát barnára, vagy kékre festegették. De később már a lányoknál, asszonyoknál, fiatalabb menyecskéknél a pöndölyre, legalább két, három; körül ráncos, bidres-bodros aisószoknya, ezek felébe pedig törökpiros rokolya került. Még később azonban már divatba jöttek a külön féle kasmír, utóbb az apró virágos, körttipántlikázott felső selyemszoknyák. Ezekre a sokszínű szoknyákra mondotta egyszer előttem Csók István, a jeles magyar festőművész: „pokoli Ízlés, — de szinhatásra festői 1“ A derekat a régi divat szerint, piros, kék vagy zöld mellespruszlik szorította, amely ezüst-, arany zsinórral, vagy más színes szövettel volt beszegve. Nagy dísszel készült a régi kötény is. A két sarkán alól és középen kézzel hímzett rózsa díszelgett. Ezért volt a neve ruzsás kötény. De volt pávaszemes, vagy gránátalmás hímzésű is. S körül színes pántlikával volt beszegve. A szoknya kiegészítője kéBŐbb a röpike (blúz) lett. Ez már persze különféle vásári anyagból. E felé jött a három szoros B8lyemkendő. A belső rendesen fekete, a másik kettő színes, kinek mi illett arcához jobban. M nd egyik kendőn legalább két-két sor „dufli rojt“. Ezt külön készítették odahaza, a legfinomabb selyemből. Ma már nem hordják. De azért kapós. Ott árulják a piacon. Az urinép bomlik utána, kivált moBt, amikor maholnap nem marad a Sárközben egyetlenegy ilyen selyemkeszkenő se, mert még Budapestről is sokan lejárnak, hogy összeszedjék. Gyönyörű asztalterítő, zongoratakaró kerül belőlük. Az égő piros, halványkék, fényes aranysárga, vagy élénk zöld színek mesés hatásúak. Ezekre a kendőkre aztán hátul még a jobb- vállon, sokszor csokorra kötött selyempántlika jött, amely a derékig ért. A menyecskék és lányok ruhája teljesen megegyezett és egyezik ma is. Csak a fejdisz különbözteti meg őket egymástól. Hajdan a lányok pártában jártak. Volt kis és nagy párta. Az első 5, az utóbbi 7 tülökkel, kipillangózva és gyönggyel kivarrva. De ezek ma már csak a múzeumokban láthatók. S néha-néha, módosított formában, ünneplő kis lányok fején. Ezt a szép magyar viseletét a művirágos fejdisz szorította ki. A fejdiszités különben is egész tudomány volt s ez némi „korszerű“ újításokkal még ma is az. így a lányoknál háromféle fejdiszt különböztetünk meg: 1. Alsó*, vagy homlokbársony. Kö- rülbelől 2 oentiméter széles, fültől a másik fülig, a szemöldök felett elvezetve. (Nemrég az urilányok is felkapták bálokon, sőt utcán is az ilyen szalaggal való homlokátkötést) Két végén ráncba szedett, színes pántlika, középen gyöngy dísszel. Felerősítése fekete keskeny szalaggal, hátul, a hajfonat alatt. 2. Középső bársony. Felényi széles, mint a homlokbársony. Ez is gyöngy- dísszel. 3. Gyöngyös, vagy bokrétás bársony. Gyönge félivben készített, tarka művirágból, a homlok középvonalában, diadém kiemelkedéssel. A két utóbbi fejdiszt Ugyanúgy erősítik a fejre, mirt a két elsőt. A haj tövénél bokorra kötött selyempántlika. A haj egy fonatban leeresztve, a vége selyem pántlikacsokorral. A művirággal kéazitett fejdisz voltaképen behődolás a — módinak. A menyecskék fejdisze sokkal körülményesebb. A sárközi asszonyoknak hátul nincsen kontyuk, vagy haj- fonatjuk. Hanem két oldalt, a fül felett, illetve a fülre lapítva viselik a kontyocskákat. (Egy időben az urilányok is hordtak ilyesfélét „diaboló“ név alatt.) A fejre azután „fékötő“ jön, amely kétféle, a négyszögletes szabott fej kötő és az ujabbi, a „parittya fikötő“. Gyönyörű példányai vannak ezeknek a szekszárdi múzeumban. A sárközi népművészetnek igazi remekművei s talán az egyedül még ma is kultivált darabjai. Ezeket a mintákat ők maguk tervezik, mert van még egy-két ilyen hímző asszony. Fekete fátyolra fehér főiddel rajzolják, vagy ő szerintük Írják a mintát, ezt aztán sűrűn egymás mellé, fehér cérnával kihimezik. Erre a „fékötőre“ jött aztán az úgynevezett — bíbor. Ez körülbelől másfélméteres hossza fehér fátyol, amelyet régen a saját késfonta és szőtte bíbor, vagy bodor vászonból szőttek. Éz a vászon, szövésre, puhaságra vetekedett a legfinomabb selyemmel. A két végére jött a biborvég, vagyis a vászondarabra szőrpamuttal, vagy selyemszállal művésziesen kihimezett díszítés. Az ilyen bíbor viselése azonban csak a még gyermektelen menyecskék privilégiuma. — A, lakodalom után való napon kapták fejükre, a konty helyett, de csak addig hordhatták, amíg az első gyermek meg nem született. A fátyol fdltűzése, általában a fej díszítése órákig eltartó babfamunka. A bíbor a „fékötőre“ jött, még pedig
