Tolnamegyei Ujság, 1928 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1928-12-22 / 52. szám

1

16

TOLNAMEGYEI ÚJSÁG

1928 december 22

mas, minden- irányban mutatkozó fejlődését, amelyre 200 éves története tanúságot tesz. Vannak ugyanis a hazán bellii és kivitt, akik célzatosságból az egész kérdésnek más színben való beállítására hajlandók, amivel hazánknak/ nemzetünknek a mai politikai viszonyok mellett sokat árthatnának.

Schmidt János ev. lelkész.

^•ffiíalu árpája.

Iflflll Iffütfr -frta: Vidovics Ferenc.

Az apját nem is ismerte, csak az anyja meséiből. És olyan szépek voltak; azok a mesék, amint frissen, melegen fakadtak a ^feleség, az anya szivéből és megrakva vággyal, visszaváró reménnyel, két elárvult élet felett építgették a képzetet aranyhidját.— Pihenő falusi vasárnap délutánok meghitt óráiban Jánoska az anyja ölébe szokta hajtani a fejét» lehunyta a szemét s* mialatt tágra nyílt lélekkel hallgatta a mesélő szavakat, ráléptek halkan az aranyhidra, amely innen a nádfödeles viskótól messze vezetett: a végtelenségbe nyúló szibériai pusztákig, ahol csontot hasitó hidegben, élőholtan árnyékemberek dideregnek, lelkűkben meghalt a hit, a mese, s amint hullanak nap-nap után, bizakodó életük, fáradt, megtört, utolsó gondolat szárnyán hazaszáll régen látott, kicsiny porták alkonyodó honi tájak felé.

Esztendők múltak, hir sem jött már a messze idegenből. Rövidebbek lettek az anyai mesék, melegségük kihűlt, tarkaságuk megkopott, az aranyhid karcsú ivei összeroppantak, s maguk alá temették az építőt: a gondülte esztendők hiábavaló várakozásában elsorvadt asszonyt.

így lett Jánoska a falu árvája. Az emberek sajnálták, gondoltak rája ideig-óráig, de oly hamar megfásul az emberi jóság s Jánoska csakhamar érezte, hogy milyen nehéz, szomorú sors a falu árvájának lenni.

... Maradt Jánoskára valami csodálatos örökség, s ha éhes volt, ha fázott, vagy bántották, hozzá menekült. Megmaradt anyjától a fényes, suhanó szárnyú képzelet, a mese, amely ezüstös, puha fátyollal vonja be a kemény, sajgó valóságok eltorzult arcát; megmaradt egy másik maga épitette aranyhid, amelynek túlsó vége magasra ivei, a csillagos ég felé, ahonnan mostan már ketten vigyáznak és várnak Jánoskára.

Szivét sokszor összeszoritotta a szomorúság, s ilyenkor az iskolában nagyon jól esett figyelni az ősz, öreg pap szavait: hogy Isten különösen szereti azokat, akik sokat szomor- kodnak és sírnak; a könnyek gyémántszemekké válnak, angyalkezek drága, fehér ruhára varrják őket, a fehér ruhát majd a sírók öltik magukra s így állnak egykor Isten trónusa mellett Akik éheztek, azoknak angyalok fognak teríteni s akik dideregtek rongyosan, azok majd ott fent Isten keblére hajolhatnak.

Úgy hullottak bele e szavak, mint bevetett földre a termékenyítő tavaszi eső. A nyomukban Jánoska leikéből kivirágzott még dusabban a hit, a csoda és mese. A pajtásai nagyon szerették, körülvették az iskola udvarán, tavaszi rét illatos füvén melléje heveredtek és tágra nyílt szem mel lesték a mesét, amely színes pompával zuhogott elő a falu árvájának beszédéből.

De mi történt egyszer ? — A falu határa mellett húzódott a grófi uro dalom s tulajdonosának kicsiny leányát fényes hintón ágaskodó paripák röpítették az iskolához, hogy most

már ezedtul ott "figyelhessen az ősz, öreg pap- magyarázatára, aki oly szépen tudott beszélni az angyalokról, a szomorú emberekről és csillagok felett lakó Istenről. Jánoska és társainak szeme nem tudott betelni sokáig a kis jövevény fehér kezeinek, aranyszínű hajának és szép tiszta ruháinak nézésével. Egyedül {ült egy külön padban, grófkisasszonynak kellett szólítani, de ugyan ki mert volna közelíteni hozzá a tanulók közül! Azonban nem soká tartott az ideges ség; a hófehér kalácsból, almából, édes süteményekből, amiket magával hozott, juttatott mindenkinek egy kis darabkát, de épen elég nagy ahhoz, hogy gyereklelkük összeforrjon. — Együtt játszottak, hancuroztak nemsokára, élfelejtették régi nevét, s mivel keze és arca oly csodálatosan fehér volt mint a hó, elnevezték Fehérkének. A többiekkel ő is szi vesen hallgatta Jánoska meséit; ha 'az iskolában maradtak ilyenkor, Jánoskát áthivta a saját padjába, maga mellé ültette és nagy, okos szemeivel leste a szavait. A végén a sok cukros süteményből nem jutott senki másnak, s igy a többiekben irigységet keltett ez az elsőség. Egyszer azután megtörtént a csoda: Jánoska felülhetett a fényes hintó bakjára s táncoló paripák röpitették Fehérkével együtt a kastély felé, amelyet annyi ismeretlen szépséggel töltött meg gyermeki fantáziája. Úgy szerette volna látni belülről is ezt a büszke, titokzatos épületet, amely magasabb volt, mint a templom, s tornyán zászlót pattogtatott a szél.

De hiába, Jánoska vágya nem teljesült. Fehérkét mindig egy szigorú nénike kisérte, akinek arcán különös ridegség ült s mindig úgy beszélt valami érthetetlen nyelven, mintha perelne. Jánoska ösztönszerüen irtózott tőle nemcsak azért, mert ijesztő volt nagy, feketekeretes pápaszemével, amelyet az orrán egy nagyra nőtt szemölcs támasztott meg, hanem különösen azért, mert a kastély előtt mindig leszállította a bakról s Jánoska nézhetett szomorúan a tovarobogó hintó után... De a mesék mégsem haltak meg. Egy délután Jánoska átmászott a park kőkerítésén, s a bokrok és fenyők között dobogó szívvel sompolygott a kastély felé, látni az ismeretlen csodákat. Kis tisztásra ért, s gyökeret vertek a lábai: a pa dón ült Fehérke s mellette a rideg- arcú nénike, ölében kötőtűkkel s félig meghorgolt ruhadarabokkal. Fehérke is észrevette, azután ujját a szájacs- kájához emelte, lopva szomszédjára tekintett s szemében öröm villant, mert a kötőtűk nem mozogtak, gazdájuk jóizüen bóbiskolt. Fehérke láb ujjhegyen Jánoskához szaladt, meg- fpgta a kezét, vezette sokáig a lombos fák alatt; azután leültek a fűre és hallgatództak jó ideig.

— Jánoska, mondd el nekem a legszebb mesédet — szólt Fehérke.

Jánoska beszélni kezdett, arca kipirult s kicsiny pajtása hallgatta, nézte szótlanul, s összefonódó tekintetükben a mesék himes szárnyain összeölelkezett két ártatlan, mélytitku gyerekiélek.

Mellettük márványszökőkut szórta hűvös vizét; andalító zenéjébe bele- belefüttyentett a sárgarigó, bele- bugott álmosan a vadgalamb, majd a bágyadt nyári délután álmot cirógatott a szemükre és a két gyerek elaludt. Fehérke keze Jánoska nyakán pihent, mintha ölelni akarná; az öreg fenyők egymáshoz hajoltak, s halkan suttogtak egymással. ..

Arra ébredtek, hogy sovány, csontos kezével a pápaszemes nénike rán- cigálja őket. Jánoska szeme ijedten rebbent, s valami szomorú sejtése

támadt, hogy nem mond több mesét a csobogó szőkőkutnál. ..

♦

tfc *

.... Teltek a hónapok, késő őszre fordult az idő, s lomha ködök hömpölyögtek a falu felett. Fehérke nem jött már iskolába, csak egy egy derültebb vasárnap láthatta Jánoska a misén, a falu kicsiny templomában. Ilyenkor Jánoska ministrálni szokott, rá-rátekintett Fehérkére, majd elnézte az oltáron a gyertyafénytől sápadt glóriába font angyalarcokat s szívé ben újra muzsikálni kezdett a mese. Muzsikált a mese, de kinek mondja el ? Megjött a tél, selymes pelyhek hulltak az égből és fehér ruhába öl töztették a falut, mezőt. Közeledett a karácsony is és a kegyelemkenyéren tengődő Jánoska úgy érezte, hogy didergő lelkében túlárad a mese és csengő, halk szavakba kívánkozik. Jánoska nagyot gondolt. Tudta, hogy a betlehemes gyerekek karácsony estéjén ellátogatnak a kastélyba is, ahol már megfagyott a szökőkút csobogó vize és a fenyők meredten állnak, mintha fehércukorba mártották volna őket. A betlehemesek be vették Jánoskát első pásztornak, mert csengő, szép hangja volt és tudták, hogy Jánoska több almát, aranyos diót és édességet jelent — mindnyájuknak.

Végre megérkezett a várva várt nap. Alkonyat felé, csikorgó hidegben indultak el a betlehemesek; hófúvásokon vergődtek át, de fel sem vették a tél mérgét, hiszen volt meleg ru hájuk és csizmájuk. Csak Jánoska fogai vacogtak s lába nagyon fázott rongyos cipőjében. Megszületett a csoda mégis: bebocsájtották őket a kastélyba, a ragyogó terembe, amely nek csillogó karácsonyfája alatt ott volt minden ragyogós, színes pompa, amit csak kiszínezhet a kis Jézust váró gyerekfantázia. Sokan voltak a teremben, de Jánoska csak Fehérke mosolygó, kedves arcát látta. Meg kezdték az éneket; a pásztorok verset mondtak, énekeltek és leborultak a karácsonyfa mellé helyezett kicsiny Betlehem előtt. — A végső éneket Jánoska énekelte tiszta, kissé remegő hangon:

Reszket, fázik keze, lába, egész testecskéje,

A jászolban didereg a szfiz kisdedeeskéje ;

Elaludnék, de a hideg elfizi az álmát,

Barmok szája lehel rája melegítő párát

A teremben ülők figyelni kezdtek a csengő gyerekhangra, amelyből zokogott tovább a betlehemi nagy Elhagyottnak panasza:

Meleg szobát nem pótol a rozoga istálló, Ringó bölcső helyett,kemény jászol a szolgáló; Párna helyett, dunyha helyett csak széna van s

[szalma

Harmatgyenge testecskének, rossz pihenni

[rajta.

Mély csend lett, minden szem Jánoska felé tekintett. A rongyos kis pásztor szivében tüzek gyultak, meglobbant a mesék ragyogó csillára, s világánál csak Fehérke feléje táguló szemeit látta, úgy, mint egyszer, régen, mesehallgatáskor, a szökőkút csobogó vize mellett... Rázendített az utolsó strófára:

Kicsiny virág, szép rózsaág, gyenge gerli[cécske,

Édes, kedves, kis Jézuska, mennynek s földiek éke;

Szálljon reád édes álom, selymes szempilládra, Álmodd magad mennyországba, Isten bá[ránykája.

A vendégek felpattantak helyeik ről, mindenki legalább megsimogatni akarta Jánoska kipirult arcát. Azután megrakták zsebeit minden jóval, a karácsonyfához vezették s választhatott, amit szeme-szája kívánt; — kényelmes, puha bársonyszékbe ültették, amelyben majd elveszett s nagyon rosszul érezte magát, mert

nem tudta, hogy ülni/ vagy feküdni kell e abban.

De hátra volt még a java. Csilin- gelő nevetéssel, örömtől kipirult arc- cal Fehérke jön most hozzá, s Uramisten — Jánoska ölébe tesz egy pár vadonatúj, fényes csizmát! Valóságos puha bőrből készült, épen neki való. csizmát! Jánoska tekintete rongyos cipőjére esett: lehunyta szemét, ma. gához szorította a csizmákat túláradó végtelen boldogsággal.

A betlehemesek hazafelé indultak^ Jánoska tudta, hogy haragusznak rá a csizmák miatt. Azért jó pár lépéssel mögöttük lépdelt s elhatározta hogy élete árán is megvédi féltett kincsét A többiek megvárták a domb alatt az ut kanyarulatánál, a mély hófúvás mellett, hogy rátámadhassanak.

Jánoska kétségbeesetten védekezett* egymáson hemperegtek a mély hóban birkóztak elkeseredetten; nyakig sü- lyedtek a puha fehérségbe, mig belefáradtak a küzdelembe, de akkorra már eltűntek a csizmák is! Jánoska rájuk feküdt, a testével védte őket s mire kifáradtak, a sötétben nem találták többéi a hóba süllyedt csizmákat. Nagyon hideg volt: a csillagok dideregve ragyogtak, fázni kezdtek a betlehemesek is, s megindultak hazafelé, otthagyván Jánoskát. — Ő maradt; hova menjen ? Nincs senkije, no meg a csizmák, a csizmák ! Azokat meg kell keresni mindenképen ! Túrta, szórta a havat, elesett, lesülyedt, hopp ! — az egyiket végre megtalálta. Kimelegedett, meg el is fáradt, hát pihenni akor-f a puha havon, — hogy ujult erővel lásson megint a keresés után. Puha volt a hó, mint a kastély kényelmes, meleg karosszéke! Jánoska az ég felé nézett ; messze-messze csillagok ragyogtak s remegő fényük mintha intene, mintha hívogatna ! Jánoska elálmo sodott, nehezek lettek a szempillái s előtte a régi mese kibontotta tarka szárnyait: látta a magasságok felé ívelő aranyhidat, amelynek túlsó vége az égbe nyúlik, s ott ketten várják, hívogatják. Indulna is, de nagyon fáradt, no meg a másik csizma még... S ekkor Jánoska látja, hogy az aranyhid túlsó oldaláról elindulnak ketten: egy szomorú arcú asszony, a falusi vasárnap délutánok mesélő asszonya, — utána lépked valaki, nagy seb van a homlokán, de a seb fehérebb fényű, mint az angyalok arca a gyertyafényes oltáron. Jánoska tudja, érzi, hogy ki az, akinek seb van a homlokán ... Leértek már. Megkeresik szépen a másik csizmát is, azután a sebeshomloku férfi ölébe kapja Jánoskát, s indulnak visszafelé az aranyos hidon. Jánoska visszatekintett utolszor a földre: lent világosak a kicsiny templom ablakai; most áll az éjféli mise, mintha hallaná is a felszürődő énék- és orgonahangot. Ott van Fehérke is és ijedt szemében kérdés tükröződik: aranyrojtos ruhában és hófehér karingben miért nem ministrál Jánoska ma is ?...

.... Angyalok szárnya suhog el mellettük, arcukon csodálatos mosoly, jóság és béke. Jánoska tudta, hogy most értek a mennyország ajtajához s ott bent, a kis Jézus jászolánál angyalok kara tulvilági szépségű dalt énekel.

Jánoska ajándékot szeretett volna hozni a kisdednek — s ekkor eszébe jutottak a csizmák s a szivét majdnem szétfeszítette a boldogság. Most már siettek befelé; úgy érezték mindhárman, hogy szárnyuk nő, nem is mennek, repülnek már s ajkukról megnövekedett, csodálatos szépséggel árad az angyalok énekének refrénje:

Szálljon reád édes álom, selymes szempilládra, Álmodd magad mennyországba, Isten bá[ránykája...