Tolnamegyei Ujság, 1928 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1928-01-21 / 4. szám
Egyes szám ára 30 fillér. Xi évfolyam. ....... Szekszárd, 1928 január 21. __________ 4. szánt, Sz erkesztiaég és kiadóhivatal: Szekszárdi Népbank épületében. Teiefonszám 85 és 102. — Egyes szán ára: 30 fillér. ■lefizetési dij félévre 4 pengő (50.000 korona)» egész évre 8 pengő (100.000 K). Szerkesztő: SCHNEIDER JÁNOS. A lap Megjelenik minden szombatoa. Előfizetési dijak és hirdetések, valamint a lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Hirdetések árai: A legkisebb hirdetés dija 1 pengő. A hirdetés egy 60 milliméter széles hasábon millimétersoronként 8 fillér. Állást keresőknek 50 százalék engedmény. — A hírrovatban elhelyezett reklám-, eljegyzési, családi mr, valamint a nyilttér soronként 60 fillérbe kerül. Kemény tél. Tik évvel ezelőtt volt ilyen ke? mény tél» mint ez a mostani. javában állt a front. Győztes csa patáink Udinén tnl saedték a,győzelmi babérokat. Mi pedig, kiket a kegyetlen végzet hadtáp körzetbe és sfirün rajzó csehek közé osztott be, dideregve húzódtunk meg a berak sarkában a kályha körül. Hallgattuk a szél komiafe pattogását. Az őrök nagy máglyattizeket raktak s a holdas éjszakában imboly- gott táncoló alakjok. A hó esiker- gott és fürtösen lógott a zúzmara. Kegyetlen, kemény tél volt. A legénység elhúzódott a kantinokba és a barakkokba. A hétszer zsiros kártya helyett fűtötték a lopott fát' és összedugott fejjel suttogtak. Tekintély volt „Az Est“, mindenható a „Népszava“, sora- és nemzetdöntő hatalom néhány lompos agitátor, pompásan rejtőző csábos. Addig soha nem hallott nevek jártak szájról-szájra és a gyanúsan izzó hangulatban vészesen villant meg egy-egy tekintet. Mondom: kegyetlen, kemény tél veit* A hó térdig ért, később derékig, sőt vállig halmozódott A barakok- ban összepréselődtünk, a keskeny utakon összetalálkoztunk, hogy egyik félnek le kellett térnie, a másik elől a járhatatlan hóba. Elszomorító és reménytelen köd ült a láthatárra. A szál sirt, mart, csípett, szórta a havat. Mikor eltakarodott a rengeteg hó, ... A Putzer. Mindig kedves olvasmány számomra a „Naplóm a harctérről.“... Azok a lelkiedben gazdag események, melyed edakünn a hajtársakat, közlegényt, tisztet egyaránt egymáshoz fűztek, a legkedvesebbek. Egy mindnyájáért, mindnyája egyért. A legnehezebb körülmények közt a legodaadóbban. A békebeli életben nincs is ilyenre példa. A nemrég mnlt ünnepek alatt a Pntzerom járt nálam. Tizenkét évvel ezelőtt volt velem az orosz harctéren. Jóban, rosszban hűséges mindenesem. Váratlanul jött, annyi év után agyán hogy is gondoltam volna reá ? I Gárdonyba való magyar legény, 33 esztendős s Gyula a neve. Békeidőben grófi. inas volt, most magyar-szabó a foglalkozása. Erről a derék vitézről esik itt pár szó, melyeket tizenkét év utáni viszontlátásra naplómból böngésztem eiő. 1915 decemberében az orosz harctér nem volt veszedelmes. Dolog volt elég. Csákány, kapa, ásó sohasem pihent az árkok csinalása és javításában, harcászat azonban nem zavart Benkit. Napi egy-két ágyuszó, repülők kóváiygasa hozzátartozott a képhez, észre sem vettük az ilyet. Békebeli hírek járták s természetesnek találtuk a wendet. Ily körülmények közt tilos mikor a mocskos lé szintiltig töltötte az árkokat, tócsa, habarék, latyak és pocsolya váltakozott a megsaayart Úttesten, mikor a feketegyürün meg jelent az első pintyőke, mikor rügy és virágözön terült rá a tájra, akkor, tiz évvel ezelőtt, 1918 ban rászakadt a nemzetre két istencsapása: egy borzalmasan rossz termés és egy emberi torzszülött, Károlyi Mihály. Ott érett, ott forrt mindkettő a mocs kos, párás téli hidegben, a hó alatt. Ott termett mindkettő, abban az átokban, amelyet az Isten minden félezer esztendőben éreztet velünk s amelyből pára, mocsárgőz, életveszély és rothasztó, fülledt gombák sarjadnak. Szidták Tiszát, gyalázták a rangot, loptak, szöktek, panamáztak, hazudtak, fogat csikorgattak, tekin téllyé nőttek a csikorgó tél alatt esek az istenostorok. Halálos szorongással eltelve vártunk valami meglepő ka* tasstrófát, amit ez a csürhe kivaju- dott, élén azzal a gróffal, akinek egy, horribilis talentuma van, az, hogy képtelen ráeszmélni szörnyű gonoszságára. A kegyetlen tél { A szörnyű tél! Óh mily borzalmas eredményeket szült! Ezelőtt tiz esztendővel! És most, hogy nézem ezt a csillogó, csikorgó hórengeteget, zuzma- ralebernyeges fákat, mint valami gyermek mese hétfejü sárkánya, gondolatomra árad a tízesztendős múlt. Sok bűn ób sok megbocsáthatatlan vétek. Károlyi, Fényes, Szamuelly, Kun, Cserni, a bo'sik, tolvajok, or* j gyilkosok, bitang hazaárafök. Szé- I gyen és düh forr bennem. Mert tudom, hogy a vipera méregfoga nincs végleg kiszedve. Ma is szítják s terjesztik az alattomos tűsét. A kommunista szellem, mint mákony ereje, ottmaradt azok lelkében, akik általa hatalomra jutottak a most, a bukás állapotában, hangtalanul reménykednek. Ráadásul megindult a visszaemigrálás. Sza- bá yszerü, feltűnő törvényszerűséggel térnek vissza azok, akiknek an nak idején tanácsos volt elinalni. Jönnek, hogy szembenézzenek a megtorló igazsággal, szabályos birői eljárás alá vessék magukat. Ez nem vakmerőség. Nem! Ehhez a lépésükhöz nincs a férfias érzéseknek semmi köze. Mi a bátorság legcsekélyebb árnyalatára is képteleneknek tartjuk ezt a társaságot, mely védtelenek ezreit irtotta ki és egy halálosan sebzett országot — ocsmány módon elárult. Mi ezt a hazatérést arcátlanságnak éB igen igen gyanúsnak találjuk. Hát mit gondolnak ezek a nemzet- kufárok ?! Azt gondolják, hogy van ebben a maradék házában egyetlen becsületesen érző magyar ember, aki elfelejtette az ő rút sze repöket? Az árulást!? A gazságokat ! ? A pu'yaságot! ? A szeplős tetteket! ? Azt gondolják, hogy akad itt józaneszü ember, aki hisz az ő megtérésükben ? Azt gondolják, hogy van törvény, mely megbocsát nekik ? Van bíróság, mely elnéz a fejők felett ? Azt gondolják, hogy a törté nelmi vétségért történelmi módon felelni nem lehet már? Hát jó, ne megcsinálja majd úgy, hogy mindenki jóllakik s olyan jól, hogy ilyet tán még sohase ettünk. Nagy dirrel durral hát nekiállt a magyaros gulyásnak. Kötény volt előtte. Szelte-szabta az öregiből- nagyjából már lekoppasztott libát s mikor már minden rendben volt, a tűzhelyen nagy tüzet rakott, hogy necsak a főztének jóságában, hanem a gyors munkájában is elismerés érje. Ambicionálta a dolgot: «Kinek mi gondja van rája^ Hadd járjon a világ szája...» danolgatta mellé. Míg a konyhaművészet tartott, á szomszédos fedezékben egyik kedves bajtársammal beszélgettünk. Semmi baj; gond nélkül. Egyszerre csuk lélek szakadva fut be egyik bakánk, s rémülten jelenti, hogy: „ég a Deckung“. Nekem se kellett több. Futólépésben sz árok zege-zugain keresztül egy-kettőre a tűznél termettem. A pihenő legénység önfeláld&zó munkával csakhamar elfojtotta a tüzet, s hogy se orosz, se magyar ne lássa, senkifia se tudjon felőle, iziben szét verték a D ckungot, havat—sarat hányva mindenre. A paprikás is igy járt, nem lett be öle semmi. Még a szagát se érezte senki fia. Lön erre nagy ribiilió a Cugban. Tréfából megverték volna a szakács Putzert is, ha ez töredelmesen nem feleljünk ezekre a kérdésekre, nehogy magunk is gerendába ütközzünk I De megbocsásson a világ, ha nyíltan kimondom én és velem együtt igen sokan, hogy a nemzetnek nincs szüksége ily válságos és szorongó helyzetben a prédaleső hiénákra. Préda- lesók. akiket minden aljasságra képesnek tartunk, ha a hatalom lazul* tával arra módjuk és alkalmuk kínálkozik. Ezek Tisza gyilkosaival szellemi és lelki közösségben éltek s Nagymagyarorazág temetésének részesei — ki biztosit bennünket arról, hogy e tiz év alatt módszerük és ők maguk megváltoztak? Ki biztosit bennünket arról, hogy kihalnak és orvul nem fognak uj és halálos gaztettre vállalkozni akkor, amikor Ók maguk érettoek találják az általuk elkészített ta'ajt ? Nagyon szép, nagyon jó, nagyon helyén való, hogy a hazában minden kéz és szív fogjon össze, mert kell az egység, kell a magyarember. És meg kell bocsátani a megtévédés baklövéseit. Azonban az is áll, hogy vannak a nemzet ellen irányuló megbocsáthatatlan tévedések, mely ék azért megbocsáthatatlanok, mert következményei helyrehozbatatlanok. — Ha Károlyi meg nem történtté tudja tenni azt, amit tett, ha Viz és Fratt- chet d’Esperay hazug jegyzékei helyett Diaz egyezségi okmányát érvényesíteni tudja, ha feltámasztja Tiszát» ha nemzetámitó és c*aló politikáját s követ kéz méoyeit megsemmisíti, akkor bocsássunk meg és adjunk szabad utat neki. D^ igy! Bz a t-*l, ez mentegetődzik, hogy épen nagy szorgalma és legjobb akarata okozta a bajt, sietésében, hajrátüzelésé közt tüzet fogott a Deckung deszkázata. Mindnyájan visszakoztatott étvággyal megelégeltük a szerény hideg mená- zsit, amit e 6tő nap este hoztak az árokba. A „vadász“ méltatlankodott legjobban, hogy ezért nem volt érdemes a puskahasználat, meg az ezt követett rapport. Sok mással ez is a múlt feledésébe ment. Most 12 év után pesti lakásomon megjelent volt Putzerom, Gyula, hátizsákkal a vállán. Meleg köszöntése után engedelmet kért, hogy kibontsa a zsákot, s egy nagy koppasz- tott szép kövér libát vett elő, hogy fogadnám el prezentbe. Mikor az árát kértem, hogy mam-pság ez ajándéknak sok, azt felelte: „Főhadnagy ur sok jóságával megfizette ezt már ezerszeresen az árokban ... Meg aztán a liba úgyis elégett. , Szerény reggelire összeültünk. A múltak örömeiben és bajaiban egyek a ma nyomorúságában is egymásra találtunk. Felelevenítettük a tizenkét év előtti dolgokat, s aztán bensőséges búcsút vettünk Gyula — kérésemre. — a „szent János“ előtt eldalolta még a nótáját, hogy: «Megáradt a Tisza, elmosta a partot...» Vastaflh Ferenc. volt az oroszok kihívása, nyugodtan sütöttek, főztek itt is, odaát is. Nyugodalmas frontéletünket egyik földvári, „hindenburgi“ baka tette csak kockára. Vadasz vér volt a vitéz, nem csoda, ha figyelő állásában egyszer elragadta a puska használat vágya. Csomó hófehér liba röpdösött a két front között s meggondolatlanul közibök lőtt. Talált. Persze nagy csetepaté támadt a nyomában, menten géppuskáztak az oroszok, rá a magyarok, a Kommando meg a jól viselkedő oroszok bántalmazása miatt rapportot p* ránc -olt. A rapport megértő lélekkel elintéződött. Dorgálásnál nem volt több. Ezt meg a fegyelem kívánta. De mi lett a zsákmányból, amit a vadászpuska ejtett ? Ennek megoldása a Putzerre: Gyulára várt. Elvégre, ha már megvan a liba, meg a rapport is elmúlt, csak nem hagyja a pecsenyét az oroszoknak ? Az est beálltával a dróton átkúszott, mint a kigyó. Egész a libáig. Megfogta s észrevétlenül, hason csúszva, örömmel hozta az árokba. Boldogan jelentette az eredményt s engedélyt kért rá, hogy közös Dek- kungunkban megfőzze a libap»pri- kást. Elsőrendű szakács volt, spórolt rá az egész eug, mert h sz szakasz beli lőtte, hát mindegyiköknek dukál belőle. Jó sok krumplival körítve