Tolnamegyei Ujság, 1928 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1928-01-21 / 4. szám

Egyes szám ára 30 fillér. Xi évfolyam. ....... Szekszárd, 1928 január 21. __________ 4. szánt, Sz erkesztiaég és kiadóhivatal: Szekszárdi Népbank épületében. Teiefonszám 85 és 102. — Egyes szán ára: 30 fillér. ■lefizetési dij félévre 4 pengő (50.000 korona)» egész évre 8 pengő (100.000 K). Szerkesztő: SCHNEIDER JÁNOS. A lap Megjelenik minden szombatoa. Előfizetési dijak és hirdetések, valamint a lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Hirdetések árai: A legkisebb hirdetés dija 1 pengő. A hir­detés egy 60 milliméter széles hasábon millimétersoronként 8 fillér. Állást keresőknek 50 százalék engedmény. — A hír­rovatban elhelyezett reklám-, eljegyzési, családi mr, valamint a nyilttér soronként 60 fillérbe kerül. Kemény tél. Tik évvel ezelőtt volt ilyen ke? mény tél» mint ez a mostani. javában állt a front. Győztes csa patáink Udinén tnl saedték a,győ­zelmi babérokat. Mi pedig, kiket a kegyetlen végzet hadtáp körzetbe és sfirün rajzó csehek közé osztott be, dideregve húzódtunk meg a berak sarkában a kályha körül. Hallgattuk a szél komiafe pattogását. Az őrök nagy máglyattizeket rak­tak s a holdas éjszakában imboly- gott táncoló alakjok. A hó esiker- gott és fürtösen lógott a zúzmara. Kegyetlen, kemény tél volt. A legénység elhúzódott a kantinokba és a barakkokba. A hétszer zsiros kártya helyett fűtötték a lopott fát' és összedugott fejjel suttogtak. Te­kintély volt „Az Est“, mindenható a „Népszava“, sora- és nemzetdöntő hatalom néhány lompos agitátor, pom­pásan rejtőző csábos. Addig soha nem hallott nevek jártak szájról-szájra és a gyanúsan izzó hangulatban vésze­sen villant meg egy-egy tekintet. Mondom: kegyetlen, kemény tél veit* A hó térdig ért, később derékig, sőt vállig halmozódott A barakok- ban összepréselődtünk, a keskeny utakon összetalálkoztunk, hogy egyik félnek le kellett térnie, a másik elől a járhatatlan hóba. Elszomorító és reménytelen köd ült a láthatárra. A szál sirt, mart, csípett, szórta a havat. Mikor eltakarodott a rengeteg hó, ... A Putzer. Mindig kedves olvasmány számomra a „Naplóm a harctérről.“... Azok a lelkiedben gazdag események, melyed edakünn a hajtársakat, közlegényt, tisztet egyaránt egymáshoz fűztek, a legkedvesebbek. Egy mindnyájáért, mindnyája egyért. A legnehezebb körülmények közt a legodaadóbban. A békebeli életben nincs is ilyenre példa. A nemrég mnlt ünnepek alatt a Pntzerom járt nálam. Tizenkét évvel ezelőtt volt velem az orosz harctéren. Jóban, rosszban hűséges mindenesem. Váratlanul jött, annyi év után agyán hogy is gondoltam volna reá ? I Gár­donyba való magyar legény, 33 esz­tendős s Gyula a neve. Békeidőben grófi. inas volt, most magyar-szabó a foglalkozása. Erről a derék vitéz­ről esik itt pár szó, melyeket tizen­két év utáni viszontlátásra naplóm­ból böngésztem eiő. 1915 decemberében az orosz harc­tér nem volt veszedelmes. Dolog volt elég. Csákány, kapa, ásó sohasem pihent az árkok csinalása és javításá­ban, harcászat azonban nem zavart Benkit. Napi egy-két ágyuszó, repülők kóváiygasa hozzátartozott a képhez, észre sem vettük az ilyet. Békebeli hírek járták s természetesnek találtuk a wendet. Ily körülmények közt tilos mikor a mocskos lé szintiltig töltötte az árkokat, tócsa, habarék, latyak és pocsolya váltakozott a megsaayart Úttesten, mikor a feketegyürün meg jelent az első pintyőke, mikor rügy és virágözön terült rá a tájra, akkor, tiz évvel ezelőtt, 1918 ban rászakadt a nemzetre két istencsapása: egy borzalmasan rossz termés és egy emberi torzszülött, Károlyi Mihály. Ott érett, ott forrt mindkettő a mocs kos, párás téli hidegben, a hó alatt. Ott termett mindkettő, abban az átokban, amelyet az Isten minden félezer esztendőben éreztet velünk s amelyből pára, mocsárgőz, életveszély és rothasztó, fülledt gombák sarjad­nak. Szidták Tiszát, gyalázták a rangot, loptak, szöktek, panamáztak, hazudtak, fogat csikorgattak, tekin téllyé nőttek a csikorgó tél alatt esek az istenostorok. Halálos szorongással eltelve vártunk valami meglepő ka* tasstrófát, amit ez a csürhe kivaju- dott, élén azzal a gróffal, akinek egy, horribilis talentuma van, az, hogy képtelen ráeszmélni szörnyű gonoszságára. A kegyetlen tél { A szörnyű tél! Óh mily borzalmas eredményeket szült! Ezelőtt tiz esztendővel! És most, hogy nézem ezt a csil­logó, csikorgó hórengeteget, zuzma- ralebernyeges fákat, mint valami gyermek mese hétfejü sárkánya, gon­dolatomra árad a tízesztendős múlt. Sok bűn ób sok megbocsáthatatlan vétek. Károlyi, Fényes, Szamuelly, Kun, Cserni, a bo'sik, tolvajok, or* j gyilkosok, bitang hazaárafök. Szé- I gyen és düh forr bennem. Mert tu­dom, hogy a vipera méregfoga nincs végleg kiszedve. Ma is szítják s terjesztik az alat­tomos tűsét. A kommunista szellem, mint mákony ereje, ottmaradt azok lelkében, akik általa hatalomra ju­tottak a most, a bukás állapotában, hangtalanul reménykednek. Ráadásul megindult a visszaemigrálás. Sza- bá yszerü, feltűnő törvényszerűség­gel térnek vissza azok, akiknek an nak idején tanácsos volt elinalni. Jönnek, hogy szembenézzenek a meg­torló igazsággal, szabályos birői el­járás alá vessék magukat. Ez nem vakmerőség. Nem! Ehhez a lépésük­höz nincs a férfias érzéseknek semmi köze. Mi a bátorság legcsekélyebb árnyalatára is képteleneknek tartjuk ezt a társaságot, mely védtelenek ezreit irtotta ki és egy halálosan sebzett országot — ocsmány módon elárult. Mi ezt a hazatérést arcátlan­ságnak éB igen igen gyanúsnak ta­láljuk. Hát mit gondolnak ezek a nemzet- kufárok ?! Azt gondolják, hogy van ebben a maradék házában egyetlen becsületesen érző magyar ember, aki elfelejtette az ő rút sze repöket? Az árulást!? A gazságo­kat ! ? A pu'yaságot! ? A szeplős tetteket! ? Azt gondolják, hogy akad itt józaneszü ember, aki hisz az ő megtérésükben ? Azt gondolják, hogy van törvény, mely megbocsát nekik ? Van bíróság, mely elnéz a fejők felett ? Azt gondolják, hogy a törté nelmi vétségért történelmi módon felelni nem lehet már? Hát jó, ne megcsinálja majd úgy, hogy min­denki jóllakik s olyan jól, hogy ilyet tán még sohase ettünk. Nagy dirrel durral hát nekiállt a magyaros gulyásnak. Kötény volt előtte. Szelte-szabta az öregiből- nagyjából már lekoppasztott libát s mikor már minden rendben volt, a tűzhelyen nagy tüzet rakott, hogy necsak a főztének jóságában, hanem a gyors munkájában is elismerés érje. Ambicionálta a dolgot: «Kinek mi gondja van rája^ Hadd járjon a világ szája...» danolgatta mellé. Míg a konyhaművészet tartott, á szomszédos fedezékben egyik kedves bajtársammal beszélgettünk. Semmi baj; gond nélkül. Egyszerre csuk lélek szakadva fut be egyik bakánk, s rémülten jelenti, hogy: „ég a Deckung“. Nekem se kellett több. Futólépésben sz árok zege-zugain keresztül egy-kettőre a tűznél termet­tem. A pihenő legénység önfeláld&zó munkával csakhamar elfojtotta a tüzet, s hogy se orosz, se magyar ne lássa, senkifia se tudjon felőle, iziben szét verték a D ckungot, havat—sarat hányva mindenre. A paprikás is igy járt, nem lett be öle semmi. Még a szagát se érezte senki fia. Lön erre nagy ribiilió a Cugban. Tréfából megverték volna a szakács Putzert is, ha ez töredelmesen nem feleljünk ezekre a kérdésekre, nehogy magunk is gerendába ütközzünk I De megbocsásson a világ, ha nyíltan kimondom én és velem együtt igen sokan, hogy a nemzetnek nincs szük­sége ily válságos és szorongó hely­zetben a prédaleső hiénákra. Préda- lesók. akiket minden aljasságra ké­pesnek tartunk, ha a hatalom lazul* tával arra módjuk és alkalmuk kí­nálkozik. Ezek Tisza gyilkosaival szellemi és lelki közösségben éltek s Nagymagyarorazág temetésének ré­szesei — ki biztosit bennünket arról, hogy e tiz év alatt módszerük és ők maguk megváltoztak? Ki biztosit bennünket arról, hogy kihalnak és orvul nem fognak uj és halálos gaz­tettre vállalkozni akkor, amikor Ók maguk érettoek találják az általuk elkészített ta'ajt ? Nagyon szép, nagyon jó, nagyon helyén való, hogy a hazában minden kéz és szív fogjon össze, mert kell az egység, kell a magyarember. És meg kell bocsátani a megtévédés baklövéseit. Azonban az is áll, hogy vannak a nemzet ellen irányuló meg­bocsáthatatlan tévedések, mely ék azért megbocsáthatatlanok, mert kö­vetkezményei helyrehozbatatlanok. — Ha Károlyi meg nem történtté tudja tenni azt, amit tett, ha Viz és Fratt- chet d’Esperay hazug jegyzékei he­lyett Diaz egyezségi okmányát érvé­nyesíteni tudja, ha feltámasztja Tiszát» ha nemzetámitó és c*aló politikáját s követ kéz méoyeit megsemmisíti, ak­kor bocsássunk meg és adjunk sza­bad utat neki. D^ igy! Bz a t-*l, ez mentegetődzik, hogy épen nagy szor­galma és legjobb akarata okozta a bajt, sietésében, hajrátüzelésé közt tüzet fogott a Deckung deszkázata. Mindnyájan visszakoztatott étvággyal megelégeltük a szerény hideg mená- zsit, amit e 6tő nap este hoztak az árokba. A „vadász“ méltatlankodott legjobban, hogy ezért nem volt érde­mes a puskahasználat, meg az ezt követett rapport. Sok mással ez is a múlt feledésébe ment. Most 12 év után pesti lakáso­mon megjelent volt Putzerom, Gyula, hátizsákkal a vállán. Meleg köszön­tése után engedelmet kért, hogy ki­bontsa a zsákot, s egy nagy koppasz- tott szép kövér libát vett elő, hogy fogadnám el prezentbe. Mikor az árát kértem, hogy mam-pság ez ajándék­nak sok, azt felelte: „Főhadnagy ur sok jóságával megfizette ezt már ezer­szeresen az árokban ... Meg aztán a liba úgyis elégett. , Szerény reggelire összeültünk. A múltak örömeiben és bajaiban egyek a ma nyomorúságában is egymásra találtunk. Felelevenítettük a tizenkét év előtti dolgokat, s aztán bensőséges búcsút vettünk Gyula — kérésemre. — a „szent János“ előtt eldalolta még a nótáját, hogy: «Megáradt a Tisza, elmosta a partot...» Vastaflh Ferenc. volt az oroszok kihívása, nyugodtan sütöttek, főztek itt is, odaát is. Nyugodalmas frontéletünket egyik földvári, „hindenburgi“ baka tette csak kockára. Vadasz vér volt a vitéz, nem csoda, ha figyelő állásában egy­szer elragadta a puska használat vágya. Csomó hófehér liba röpdösött a két front között s meggondolatlanul közi­bök lőtt. Talált. Persze nagy csete­paté támadt a nyomában, menten géppuskáztak az oroszok, rá a ma­gyarok, a Kommando meg a jól viselkedő oroszok bántalmazása miatt rapportot p* ránc -olt. A rapport megértő lélekkel elinté­ződött. Dorgálásnál nem volt több. Ezt meg a fegyelem kívánta. De mi lett a zsákmányból, amit a vadász­puska ejtett ? Ennek megoldása a Putzerre: Gyulára várt. Elvégre, ha már megvan a liba, meg a rapport is elmúlt, csak nem hagyja a pecsenyét az oroszoknak ? Az est beálltával a dróton át­kúszott, mint a kigyó. Egész a libáig. Megfogta s észrevétlenül, hason csúszva, örömmel hozta az árokba. Boldogan jelentette az eredményt s engedélyt kért rá, hogy közös Dek- kungunkban megfőzze a libap»pri- kást. Elsőrendű szakács volt, spórolt rá az egész eug, mert h sz szakasz beli lőtte, hát mindegyiköknek dukál belőle. Jó sok krumplival körítve

Next

/
Thumbnails
Contents