Tolnamegyei Ujság, 1928 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1928-03-17 / 12. szám
Egyes szám ára 40 fillér. X. évfolyam. SzekszArd, 1928 március 17. 12. szám. tarkesztlség és kiadóhivatal: Szekszárdi Népbank épületében. Telefonszám 85 és 102. — Egyes szán ára: 30 fillér. BiOSzetési dij félévre 4 pengő (50.000 korona)» egész évre 8 pengő (100.000 K). Szerkesztő: SCHNEIDER JANOS. A lap negjelenik minden szombaton. Előfizetési dijak és hirdetések, valamint a lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Hirdetések árai: A legkisebb hirdetés dija 1 pengő. A hirdetés egy 60 milliméter széles hasábon millimétersoronként 8 fillér. Állást keresőknek 50 százalék engedmény. — A hírrovatban elhelyezett reklám«, eljegyzési, családi hir, valamint a nyilttér soronként 60 fillérbe kerül. Március 15. Nyolcvan éves múltból visszatért ismét e nap, hogy az emlékezés csodálatos féoyénél megrezegtesse lelkinket és csüggedésre bajló szivUnkbe uj bizalmat, uj hitet öntsön. Nyolcvan évvel ezelőtt a magyar erényeket félreismerő császár zsarnoki akaratával helyezkedtek szembe a márciusi ifjak. Nem volt más fegyverük, mint ajkukon a szó hatalma és szivükben a lelkesedés meg nem remegő láügja és mégis, fellépésükre százados zsarnokság bástyái hullottak le és fegyveres erővel őrzött börtönök ajtajai nyitottak meg. A meg nem alkuvó szent akarás csodákat miveit és évszázadok vétkéből, igaztalan- ságából percek alatt született meg a magyar szabadság, a jobbágyságból a polgári egyenlőség és egymást megbecsülő testvériség. A márciusi szent órák lelkes vezéreinek alakjai jelennek meg közöttünk ma, hogy tanítsanak bennünket, hogy visszarántsanak bennünket aa örvény széléről, hogy átsugározzák lelkűnkbe azokat a gondolatokat, amely az ő agyukban pattant ki és átöntsék szivünkbe lelkes ifjú szivük érzéseit. A nyolcvan éves múlt fátyolos messzeségéből fénycsóvaként emelkedik ki az ő alakjuk és a ködtől terhes jelenbe belesikolt intő szavuk: Értsétek meg, szeressétek meg egymást, magyarok 1 Akkor hiába áll a trianoni sir mellett a csehek, romá nők és szerbek fegyveres hada, a bécsiek árulkodó gyűlölködése hiába igyekszik nagyobb zárakat tetetni a sirra, jön a márciusi tavasz, megcsendül az uj élet, eltávolodnak a mai szomorúság fagyasztó béklyói és diadalmas himnusszal jön a feltámadás. A negyvennyolcas események leg- fenségesebb alakjának szobra áll már az Egyesült Államok leghatalmasabb városában. A nagy Amerika 'tisztelettel hajtja meg csillagos lobogóját a szabadság, a magyar szabadság legnagyobb alakját ábrázoló szobor előtt. Magyar szó csendül meg az Óceánon túl és ez a szó át kell, hogy hallassák a tengeren túlról, ide Európa földjére. Kossu'h Lajos szobrának leleplezésére felfigyel az egész világ és a szabadság apostolának alakjával előtűnik a Trianonban, az igazság és szabadság legázolásával csonkává tett ezeréves Magyarország. Ez a jelenség a márciusi szellő, az ebből keletkező érzelmi fellángolások, értelmi megvilágosodások a virágfakasztó rügyek, amellyel együtt diadalmas fenségében közeledik az igazság megdicsőülése. Lepattannak a bilincsek, kinyilla- nak millió és millió testvérünk börtönének ajtajai, a böjti szomorúság, a megbünhödés és a vezeklés alázatosságából ragyogó fényben közeledik a megváltás, az uj életet adó feltámadás. Sa * Szekszárd város közönsége igen impozánsan ülte meg március 15-ét. Béggel 9 órakor az összes felekeze tek templomaiban istentisztelet volt, amelyen hatóságok, iskolák, egyesületek és nagyszámú ünneplő közönség vett részt. Az istentiszteletek után 10 órakor a Béla-téren gyűlt össze az ünneplő közönség, ide vonultak a leventék századai is. Az ünnepélyt a Szekszárdi Dalkör Benau Lipót vezetésével a Magyar Hiszekegy preciz éneklésével nyitotta meg, amely után Molnár József, a Bezerédj István nevét viselő kér. iskola tanára lépett a díszes szónoki emelvényre és mély gondolatoktól átszőtt, kiváló orgánummal előadott megnyitó beszédet mondott, amelyben azon gondolatot domborította ki, hogy a márciusi nagy napok emlékéből necsak az fakadjon, hogy ezen az egy napon összedobban a szivünk és együtt érzünk, hanem eme nagy napnak 80 éves múltból visszaBUgárzó varázsa és szent eszméi egymás mellé állítson bennünket megtépett országunk szomorú órájáoan és egybedobbanó szivünk, egyetakaró lelkünk s összefogó kezünk megszentelt munkájából mielőbb valóvá váljék a feltámadás diadalmas eszméje. A nagy tetszéssel fogadott megnyitó után a Szekszárdi Dalárda igen hatásosan adta elő dr. Gauser Rezső vezetésével a „Talpra magyaru-t. A gyönyörűen előadott, hazafias érzést felgyújtó hangok után dr. örffy Imre országgyűlési képviselő mondotta el ünnepi beszédét. Az 1848 iki események megünneplése szempontjából — úgymond — jelentős volt az elmúlt esztendő. Á magyar törvényhozás helyrehozván 80 esztendő hibáját, törvénybe iktatta Kossuth Lajosnak és a 48-as eseményeknek dicső emlékét. Ez az első alkalom tehát, hogy »hivatalos« nemzeti ünnepet ülünk. Nemzeti ünnepet ültünk akkor is, amikor a magyar hivatalos apparátusnak nem volt alkalma arra, hogy ország-világ előtt kifejezésre juttassa, hogy nem április 11-e, mikor egy gyenge király a nemzet erős fellépésének nem tudván ellenállni, szentesítette a nemzet követeléseit, hanem az a nap, amelyen a nemzet nem tűrvén tovább az ország béklyóba verését, amikor rá eszmélvén nemzeti öntudatára, nem várta a felsőbbség jóváhagyását, az ifjúság vezetésével kiadta a jelszót: »Talpra magyar I« Azt hiszem, ennek a napnak ma a szokottnál is nagyobb jelentősége van és úgy vélem, nem vétek a 48-as eseményekkel szemben, ha kijelentem, hogy ma e napnak csaknem olyan nagy jelentősége van, mint 80 évvel ezelőtt. Csaknem két évtized mult el a 48-as események lezajlása után és ez a nemzet nem tudott ünnepelni. Mégis, igen tisztelt Közönség, ha összehasonlítjuk ezt a két évtizedet, melyet a közvélemény Bach-korszak néven ismer, ha a gazdagodásnak és polgári jólétnek későbbi 50 évével összevetjük, amikor már a történelem szemszögéből nézzük az eseményeket, azt kell mondanom, hogy nagyobb volt a 20 esztendő jelentősége, mint a jólétnek 50 esztendeje, amikor nem volt bátorságunk ünnepelni ezt a napot. Ez a megállapításom legyen vigasz a jelenre is. Nem azok a korok értékesek a történelem és a nemzet szempontjából és a legfontosabbak a nemzet jövőjének irányítására, amikor boldogság és jólét uralkodik. A mának jobb eredményeit is az a gyászos kor termette meg, amikor az egész ország sokat szenvedett és ökölbe szorult kezekkel vártuk az idők jobbrafordulását. Ez a szenvedés nem is volt hiábavaló,, mert tényleg bekövetkeztek a jobb idők. Amikor átérezzük ennek az ünnepnek nagy jelentőségét, nem mulaszthatjuk el, hogy legalább néhány szóval ne mondanók el, hogy mi is történt 1848-ben. Ezen a hideg, barátságtalan márciusi, napon ha magamba szállók, olyan megállapításokat teszek, amelyek az észhez szólnak ugyan, de alkalmasok arra, hogy ennek az ünnepnek örök, megbecsülhetetlen jelentőségét mindenkivel megértessék és át is éreztessék. Mi volt 1848? Valami olyasféle, amihez hasonló sem azelőtt, sem azután nem volt. Amikor a népmilliók boldogok lettek máról holnapra. Gondoljunk csak a jobbágyság felszabadítására. Ez egy nagy és mély tanulság, esemény, mely boldogságot jelent az egész országnak és minden fiának. De egy másik nagyobb és mélyebb jelentősége is van Újabb márciust! Végigrohant a tavaszi moraj Minden nemzete^ felhői felett S a fellegekből villámot, bitót, Vagy kardot kovácsolt a kikelet. Néhol csak vért és börtönzárakat, Másutt csak ibolyát és diadalt; Nagyot villant a Kárpátok ölén S a földre dobta a Nemzeti Dalt! És lángrügyekben csaptak ki a fák, Uj csillagokkal lett vemhes az ég, Mert olyan egekbe masírozó, Hozsannás tavasz nem volt soha még 1 És zúgott, zúgott a Nemzeti Dal, Isaszeg, Szolnok, Vác, Buda alatt; Az ifjú honvéd pozdorját ütött S porrá verte a zsarnoki hadat. Minthogyha látnám: hogy mozdult a sfk I Minthogyha látnám: hogy rengett a hegy I Ahol egy ifjú honvéd rohamoz: Azt hinnéd, hogy Csaba királyfi megyl Ne is, ne is láss máma semmi gyászt, Magyar! te pártos^bilincsekbe vert; Ünnepre készülj, hősök nemzete, Mert megkezded a második ezert! S jön még utána három..., hét..., kilenc, — Amennyit az Isten a földnek ad; Hajoljon, törjön Európa ott, Amerre majd az aj honvéd halad! Mert ha elloptátok az őshatárt, Az uj ifjúság csinál újra jusst S majd három tenger partján ünnepel Magyarhoz méltóbb, újabb márciust l Miklós vitéz, Mese a hóvirágról. Irta: Vidovics Ferenc. A nap belecsókolt a föld alvó szi- vébe, amely megérezte a tavasz langyos üzenetét, ébredt lassan, kinyitotta csodálkozó szemét: s az erdőszélen kibnjt az első hóvirág. Találkoztam a hóvirággal és beszélgetni kezdtünk. Igen, mert mi már tavalyi ismerősök vagyunk; ngyanitt láttam akkor is és sokszor gondolkoztam, hogy mi üsté-hajtotta ilyen helyre, ilyen nagy magányosságba a kis sápadt, törékeny hóvirágot. Tudtam, hogy fáj kicsiny szivé nek az egyedüllét, fél a kora tavaszi éjszakák csipős hidegétől; láttam, hogy alattomosan kúszó gazok és indák settenkedtek körülötte, hogy meglopják a fehérségét és megöljék nyirkos karjaikkal a magára hagyott, elárvult hóvirágot. Olyan csengve tudott nézni, annyi hívás és kérés beszélt az arcáról némán, titkosan. A giz-gazt eltiportam mellette s ha ostoba, hízelgő bégetéssel kolompos birkák jöttek, hogy lelegeljék, elijesztettem őket. Jöttek mások is, hogy letépjék, napsugártalan, fülledt szobák mélyén üvegpohárba tegyék azután — ha már elhervadt — szívtelenül a szemét közé dobják. A kicsi hóvirág tudja, hogy nem hagytam őt soha. Hányszor hallgattuk együtt a rövid napsütésben a föld megújuló életének nagyszerű erőlködését. A fákon csilingelő gyermeknevetéssel fiatal rügyek pattantak, friss, uj ruhába öltözött a fűszál s valahonnan messziről, mélyről hamvas, szűzi erők keblének pihegése hallatszott az anyaság őszi Bzent vágyával. Mi ezt hallgattuk, de az emberek mást gondoltak és mást beszéltek . . . Ha az erdő mögé került már a nap és a fák hosszúra nőtt árnyéka eltakarta a puha, meleg sugarakat, remegni kezdett a hóvirág. Behunyta messze néző nagy szemeit, csüggedten hajtotta le a fejecskéjét s ha elbúcsúztam tőle, felcsukló sírását nem egyszer hallottam. „Miért könnyes a szemed ?“ — kérdeztem tőle másnap* Sokáig titkolódzott, de egyszer mégis kinyitotta a szivét, bogy beleláthassak. Elkívánkozott a magányból, mert félt az erdő éjszakai zúgásától, árnyéktalan, napsugaras hegyoldalakra vágyott, ahol oly jó volna együtt élni hóvirág-testvérkéivel tovasiető patakok, lassan hömpölygő folyók partján, ahol megnyugtató, békés muzsikával altat a hullámok halk csobogása. Örültem, hogy beláthattam a hóvirág félénk szivébe, amelyet nem tárt ki még senkinek. Éreztem, hogy nagyon szeretem, mert csodálatosan közel van hozzám, aki nagyon egyedül van, akiben szárny aszegetten panaszkodik a megalázott szépség és jóság. „Most pedig megyünk a csobogó vizek partjára, ahol testvérkéid várnak rád“, mondtam egy reggel a mindig sápadtabb hóvirágnak. Csodálkoztam, mert láttam, hogy szomorú maradt, pedig vártam, hogy örülni fog. Rám nézett kedves, okos szemeivel. „Ha elvittél innen, eljössz e akkor is mfjd hozzám“ — kérdezte várakozó tekintettel. Megsimogattam a fejecskéjét, mert nagyon örültem a kérdésnek és még mélyebbre tekinthettem a hóvirág szivébe.
