Tolnamegyei Ujság, 1927 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1927-04-16 / 16. szám

iX. évfolyam. 16. szám Egyes szám ára 30 fillér. Szekszárd, 1927 április 16 KERESZTÉNY POUT1KAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP Sttrkesztöség és kiadóhivatal: Szekszárdi Népbank épületében. Telef&nszám 85 és 102. — Egyes szám ára: 20 fillér. «Kifizetési dij félévre 4 pengő (50 000 korona)» egész évre 8 pengő (100.000 K). Szerkesztő: SCHNEIDER JÁNOS. A lap megjelenik minden szombaton. Előfizetési dijak és hirdetések, valamint a lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Hirdetések árai: A legkisebb hirdetés dija 1 pengő. A hir­detés egy 60 milliméter széles hasábon millimétersoronként 8 fillér. Állást keresőknek 50 százalék engedmény. — A hír­rovatban elhelyezett reklám-, eljegyzési, családi hir, valamint a nyilttér soronként 60 fillérbe kerUl. Husvét. Győzelmes öröm és édes boldogság Ünnepe a husvét, a Megváltó feltá madásának ünnepe. A názáreti Jézus feltámadásának vallástörténeti tényén kivül két hatalmas eszmei igazság fogamzott benne, amelyek minden­kor az emberiség széles rétegeit kö­zelről érintették. Az egyik a szenve­dések győzélmes súlya, a másik a sirontuü élet. Az emberiség alapvonása a szen­vedés. Annyira egyetemes tulajdon­sága ez Isten fenkölt teremtményei­nek, hogy volt korszak, amelyik hit vallásává tette a szenvedést és azt mondotta, hogy ez a föld a siralom völgye. — NagyoD sok igazság van benne. Mennyi sokan vannak, akik­nek semmi öröm sem jut az életből, borúlátó lélekkel róják ie terhes órái kát, hordozzák nyugalom és pihenés nélkül nehéz keresztjüket. Rongyos gúnya, bizonytalan holnap, lemon­dás, sóhaj, könny, panasz s bizony nem egyszer zilált és züllött családi kör — ez minden, amit a Gondvi­selés rendelt számukra. Nemcsak az ily mostoha sorsba jutott, de az egész gondolkodó emberiség is magyaráza­tot vár. Miért a szenvedés, a sok baj? Milyen értéke lehet annak az Isten szempontjából ? Mert ha csak céltalanul esik ez az emberiségen, ha nincs semmi más értelme, értéke, mint hogy az is az élet egy jelen­sége, akkor az jár a legjobban, aki | az Istentől eként gyötrelemnek adott életet merész mozdulattal eldobja. A budhismus örvényébe kellene szédül nünk, mely az öngyilkosságot erény nek tartja, ha pusztán emberi felele­tet akarnánk adni a szenvedésekre. Mily észbontó volna e nyomorult nemzet szerencsétlen sorsára gon­dolni ! Hogy áll ez itt fekete! elkü érdek- seregek, magokról megfeledkezett nemzetek között, árván, egyedül. Szép dolog Olaszország felé húzódni. Mond­hatnám — konjunktúra nemzetben, annak veszélyesre nőtt nagyságában támaszt találni. Ámd8 nekünk ezer okunk van senkiben vérmes remé­nyeket nem táplálni. Mi már annyit csalódtunk, hogy nem csodálnánk, ha ez is újabb szerencsétlenség forrása volna e hazára. Mikora germán szé dületes erejében bíztunk és sorsun­kat 1526 után az ő sorsukkal egy­nek tartottuk, mikor az egész világ rettegte az ősizmu nemzet lendületes előretörését, akkor elbuktak és ránk estek s mig ők verten is nyertek, mi, a világ üres szánalmával ' ma­gunkon, mindent elvesztettünk. Még őket magokat is. S vájjon nem fog e bekövetkezni, hogy ez a látszólag igen erős olasz nagyság, amely szinte az égig ér már, egy szép napon sem mivé lesz s megint mi fogjuk meg­inni a levét ? Minden megtörténhe­tik. Amint látjuk, Szerbia nem ha­gyott fel nemzeti aspirációival. Tá­madásra kész. Szemeit állandóan Baranyán, Tolnán, a bajai három­szögön tartja. S hol a sürgetett had­sereg, mely támadását feltartóztatja ? Hol a fegyver 1 Olaszországban ? Az egy kicsit messze ? A magyar nem­zet ősi erejében ? Igen 1 Ha nem emésztene itt lassan fel minden szí­vós ellenálló erőt a magyar s az e mögött lappangva leskelődő népizgató tömeg, akkor nem félnénk. Ä nem zet egységén minden megtörne. Na, de mikor Peyer urék szinte átkia­bálnak a Triánon palánkon, hogy a demokratikus Jugoszláviával helyén valóbb a szövetség — egérnek a macskával, békának a kígyóval — ez annyit jelent: csak gyertek, fegy­verkezzetek, vagyunk, akik veletek tartunk, titeket szívesen látunk, ha ez igy van, akkor szét nézünk e ha­zában, keresünk nyugtot. Es sze­münket a Golgotha keresztjére vet­jük. Hirdetjük és valljuk, hogy ve­szélyre, bajra fogjunk össze, forrjunk testvérré. Az a legjobb hadsereg, amelyik a háborúban képződik ki, amelyiket fűt az elkeseredés és a íionszeretef. Fájdalom, hogy sok nem­zet megtartó igazságot a bajban, a szenvedésben kell megtanulni. De tanuljunk. — Az írás azt mondja: „Megveri az Úr, akiket szeret .“ A kereszt az élet értéke, a könny a jövendő váltsága, a szenvedés az Isten nevelő eszköze. Nagypéntek keresztjéből győzelem fakad. A köntösétől megfosztott Jézus S két gonosztevő közt, tövissel koro- | názva, a világ diadalmas királya. Belőle fakad az üdv s milliók hord­ják körülötte a győzelmi pálmát s imádságos seregek zengik az éneket): „Győzedelem, győzedelemlu Nincs okunk sirni, félni, kétségbe­esni. Mig Jézussal járjuk a görön­gyös utat, vele győzedelmeskedünk is. Jézus az élet. A keresztyén felekezetek értékét az dönti el, hogy mennyire ábrázo­lódnak ki názáreti Uruk képére s tartalmat ehez az ad, mennyire tud­ják a hivő seregek Jézusban életük végső célját megtalálni. Azzal sem­mit sem moodunk, ha azt mondjuk: meghalunk. Igen jól tudja ezt még az a kis gyermek is, aki csodálkozó szemmel bámulja szülője koporsóját. Eljő a vég. Azt mondja Pál apostol: „Nincs itt maradandó városunk . ..“ Szétfoszlik a legszebb álom és ködbe vész a fennkölt valóság. Né­hány esztendőből, szép, tágas világ­ból mi sem marad. Érdekesen mondja egy halotti ének : „Otas vagyok e világban, Mennyországban Vár örök hazám készen ; A testem csak lelkesült por, És ha a sor Reá jön: porrá lészen.“ Méltóztassék elhinni, igen jó, ha van valami, ami gáncsot vet unott, megszokott életrendünknek. -Ha nem több is az, mint az a gondolat, hogy egy pohár sem feneketlen és egy mées sem ég örökké. Minden mi­TÁRCA. A feltámadás ünnepén. Sajgó szivekbe néma bút lehelve Itt terjeng még a nagypénteki gyász, De sírjából már uj életre kelve, Ismét közöttünk jár a Messiás. S világgá zengi győzedelmesen O az élő hit örök dalnoka: »Feltámadás és élet a nevem, Ki énbennem hisz, meg nem hal soha.« Kockát vethetnek tiszta köntösömre És megfeszíthet a gonosz világ, Nem tudja bennem megölni örökre Az élő Isten egyszülött fiát. Megvéd a hit, szent égi fegyverem, Hogy el ne rejtsen sziklasir moha. »Feltámadás és élet a nevem, Ki énbennem hisz, neg nem hal soha.« Szomorú lélek, kinek nincs reménye, Kinek dalt már csak néma gyász dalol. Akit borongva rezg át, csendes éjbe Valami titkos, örök fájdalom, Oh halljad Őt szent hitteí, lelkesen S nem lesz a sorsod oly bús, mostoha. »Feltámadás és élet a nevem, Ki énbennem hisz, meg nem hal soha.« Szegény magyar, ki Golgotádat járván. Sajdulni érzed dobbanó szived, Kit, érzéketlen népek óceánján Bánatba ringat e kicsiny sziget, Szól Ő hozzád is, kinek idelenn Csonk a hazája, dúlt az otthona. »Feltámadás és élet a nevem, Ki énbennem hisz, meg nem hal soha.« Osztályrészül jutott nekünk e bús lét, Mit átfelhőz a nagypénteki gyász, De a lelkűnkbe örök magyar husvét Hitét plántálja Ő, a Messiás. Halljad szavát elárvult nemzetem, Kit egyre sújt a balsors ostora. »Feltámadás és élet a nevem, Ki énbennem hisz, meg nem hal soha.« Babay Géza. Claudia Procula. Irta: dabolci Fekete Lászlóné. A húsvéti piac lármája felhallat­szott a judeai helytartó palotájának erkélyére. A szép római asszony ősz szehuzta mellén köntösét s letekin­tett a ssibongó embersokaságra. — Hosszú szabáliu hajcsárok üvöltözve ütötték szamaraikat, rikoltó kofák kínálták áruikat, kémények füstöltek mindenfelé s a kovásztalan kenyér sült szaga járta át a levegőt. Megborzongott a római asszony ... tekintetét belefurta a távoli homályos, aranysugarat fmylő napot elnyelő reggeli ködbe és szemei lassan meg­teltek könnyel. Piros szája reszke tett mig halkan suttogta maga elé: óh Róma, Róma én áldott hazám! Az előkelő Ciaudius-nemzettség csodaszép leánya, a Tiberius császár által kinevezett Pontius Pilátus fele­sége volt, aki mint a császár helyet­tese, Judeát, Róma tartományát kor­mányozta. Tegnap érkeztek Jeruzsálembe fe­leségével, aki birta Tiberius császár engedélyét, hogy férjét követheti Júdeába. A zsidók ünnepi tisztelgé­sének fogadását, az ítélkezéseket és bűnösök szabadon bocsájtását kellett Pilátusnak elvégezni. Claudia Prokula unta magát egye­dül. A fegyelmezetlen tömeg riká­csolása, a szenny látása miatt csak­nem sírva fakadt. Idegen volt neki itt minden. Szol­gák, akik gondolatát is lesték, em­berek, akik gyűlölettel tekintettek rá is, mert férje, a helytartó nem volt az ő emberük. Csak az „átkozott rómainak“ nevezték titokban. A kul­túrától iszonyodó zsidó nép egy fe­gyelmezetlen, erőszakos csorda volt és Pilátus az uralmát féltő, rabszol­gából lett uralkodó, hogy császárá­nak kedvében járjon, a római mű­veltséget akarta ráerőszakolni a zsi­dókra. Ezek persze hallani sem akar­tak róla, igy Pilátusnak nehéz dolga volt. Alacsony származásának emléke örökös Demokles kardként lebegett feje felett és gyávává tette cselek­véseiben, Mikor látta, hogy nem bol­dogul a zsidókkal, iájuk hagyott mindent, féltve életét, kincseit és pozícióját. Ugyanakkor Tiberiusnak hatásos üzeneteket küldött saját je­les működéséről. Judeai tartózkodá­suk alatt Pilátus el lévén foglalva, a szép római asszonynak bőven volt ideje magát rossz gondolatokkal gyö törni. Honvágya volt és hiányzott neki az otthoni fényes környezett s az idegeket reszkető rafünált római cicoma. Lesurrant az ajtón, egyszerű reg­geli köntöséről nem ismerte meg senki sem. Járkálni vágyott levegőn, napsütésben, mert torkát fojtogatta az egyedüllét és az idegen arcok émelyítő szolgai mosolya. Kiért a piacról, csendesebb utcák felé vette útját. A zsinagóga mellett, Hanan főpap lakása előtt nagy cso­portosulás állta el az utat. Az öreg Sadduceustól vezettek ki egy kékre vert, vérző emberi alakok. Katonák állták körül és a csőcselék bámész­kodó tekintete kísérte ingadozó lépteit. Claudia Procula belesodródott az áradatba s egyszerre csak rávetődött pillantása a szenvedő mártírnak meg­tört alakjára. — Ki ez az ember? — kérdezte csaknem önkénytelenül. Egy vigyorgó arc meredt rá és szesztől büzhödt száj felelt kérdésére: Ez az ember a názáreti Jézus, aki magát a zsidók királyának mondja. Az öreg főpap jelent meg a zsi- nagóge ajtajában és szólt: názáreti,

Next

/
Thumbnails
Contents