Tolnamegyei Ujság, 1927 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1927-04-09 / 15. szám
JX. évfolyam. szám ara au ímer. Szekszárdi 1927 április 9. 15. szám. TOLNÁMÉ KERESZTÉNY POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. ÚJSÁG Szerkesztősén is kiadóhivatal: Szekszárdi Népbank épületében. Telefonszám 85 is 102. — Egyes szám ára: 20 fillér. Befizetési dij félévre 4 pengő (50.000 korona), egész évre 8 pengő (100.000 K). Szerkeszti: SCHNEIDER JÁNOS. A lap aiegjelenik minden szoaibatoa. Előfizetési dijak és hirdetések, valamint a lap szellemi részét illeti közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Hirdetések árai: A legkisebb hirdetés dija 1 pengi, A hirdetés egy 60 milliméter széles hasábon milllmétersoronként 8 fillér. Állást keresőknek 50 százalék engedmény. — A hírrovatban elhelyezett reklám-, eljegyzési, családi hír, valamint a nyilttér soronként 60 fillérbe kerti!. Kulíurpolifikánk. Ez a legérdekesebb kérdés ebben aa ideiglenesen csonka hazában, nemcsak. azért, mert a legérzékenyebb oldala nemzetünknek, hanem azért is, mert a tömeges reformok zűrzavaros áradatával zndnlt a nyakunkba is nem tudjuk, mikor fog leülepedni. A megújhodásért egyetlen téren sem történt annyi nagyot akarás, mint ezen a téren s értékelje a jószándékot az, ami belőle valóra vált. Egy bizonyos. És ez az, bogy a magyar kultúra nem mert és nem tudott soha sem — István király kemény munkája óta — önmagából táplálkozva, önállóan fejlődni, saját lábain megállni. Mindenkor mezit- láboskodott és döcögve állt meg idegen nemzetek fényes palotái előtt, lesve a morzsát, mely gazdag asztalukról lábai elé pottyant. Svejc, Németország, Hollandia stb. országok dús és az ö nemzeti vonásukkal izig-vérig telitett tudomány vedrük köré sereglettek a hajdankor ifjai s kozták nagyképűen s etették nemzetünkkel a korpát, ami netalán álmos, unott órák alatt mégis rájuk ragadt. És mi ettük. Csak úgy dőlt elénk, mint zsákból a pattogatott kukorica, emelke detten, mozgékonyán a latin, a görög. Megfeküdte jóízűen a színvonalat és leröhögte, konyhába, pusztába, kaDász, csikós, betyár kompániába mellőzte azt, ami magyar, ami saját és nemzeti. — Méltóztassék csak a 19 ik század nagy költőkirályára gondolni, hogy döcög, dadog és birkózik rengeteg regényei némelyiké ben a töretlen és tövises után, melyet két oldalt háromszinü virág- sövény szegélyez 1 Mily szörnyet döc- cennek politikusaink, mikor agyukban vajúdik a fogalom s nem eszmélnek rá az azt tökéletesen fedő magyarhoni — kifejezésre! Mily hivalkodva b beképzelt fölénnyel zagy- válják beszédjüket ma is sokan érthetetlen nemzetközi szómocsokkal, elnézve a magyar felett éB elfelejtve azt, hogy 10—12 milliók Istentől nyert, édes zenéjü, drága kincse az anyanyelv: a magyar. Olasz, német, francia . . . Minden nemzetből nyaltunk le valamit s ha valaki szörnyű elméje mindenség rengető súlyát teljes pompájában fitogtatni akarja, dölyfösen pöki azt, ami a szent külföldön született számára. S óh, mi, honi balgák! Mint „vagyunk agyonlapitva lu Hogy mázol el a mérhetetlen kultnrfölény minket a földön 1 Mint az árnyék, ha cseh desen beleolvad az estébe, olyanok leszünk. Angolkór, hollandkór, finn—ugorkór, törökkór, idő és korszerint jö- vének uralni széles e hazának tető- ormát B árva, pusztai virágként vergődött a nemzeti. Ma melegen ölelkezik, bókot és csókot szór a szélrózsa valamennyi irányába. Tájékozódik és puhatoló zik, mig végre megtalálja kapcsola tát Hollós Mátyás naraucsvirágos, tengerkék tájain. Helyén való ez. Petőfi szerint „legárvább nemzet a föld kerekén“ a magyar, kapcsolatot és támpontot keres. Mikor mindenki ellene s minden nemzet tőle való féltében ántánlo- zik — mondja megvetéssel a jó falusi magyar — hát miért ne találnánk oltalmazót pontosan azokban, akik velünk szemben hű bajtársként álltak mellettünk: Miért ne tennénk sorsunkat azokkal együtt mérőserpenyőbe, akik tulajdonképen velünk együtt rettegtek a germán igától ? Olaszország mi tőlünk oly messze esik, Dyelve, műveltsége, súlya ne künk annyira idegen, olyan jóízűen semleges, hogy tőle semmi félni valónk nincs és mondhatom, az ezen országhoz való közeledésünk Bethlen legszebb müve. Moudom, el kell felejteni a világháború roppant esélyeit és keserű leckéit, melyek Olaszország részéről tűért értek bennünket, mert mi azonosítottuk magunkat az ő évszázados ellenségükkel: a némettel, hiszen a digóknak is volt Doberdón, Piavénái elég vakarózni valójuk. A kultuszminiszter útja felér egy nyert háborúéval, ha az meghozza gyümölcsét és ha a közeledésben el nem kalódik ez a kevéske kis nemzeti érték, mely bennünk a komtnün óta fellángolt. A Rómával való kapcsolat kézzel fogható veszéllyé csak akkor válhat, ha átlépi a politikai szükségesség mesgyéjét. Ha vezetni, alakitnl és tollba mondani akar, ha irlja és rombolja a gyenge palántát, mely alig néhány évtizedes: a nemzetit, akkor jobb volna felőle semmit sem tadni. Ha asért a néhány szál lézengő „szorosabb baráti kapcsolat érdekében“ itt lévőkért elvárják, hogy 9,000.000 magyar latinni, vagy olaszul tanuljon meg és az lesz a' divat, hogy ki mennyi narancsszagn szóval illatosítja a nyelvet, akkor jobb idejében abbahagyni a szövetkezést. Ám akkor is baj van, ha árva és pénztelen magyar, saját, kultúránk tovább is parlagon hever. Ha nyeglén nyafogunk rnsztikusségot, pórias- ságot, pongyolaságot nyelvünk és kultúránk ős zamatu megnyilvánulásai előtt. Ha elnézzük, hogy népiskoláinkat kinnal szült torz tankönyvek seregével árasszák el a megújhodás nevében. Ha néptanítóink, tanáraink, papjaink felkoppant állal nyelik az éhkoppot és anyagi kérdések lóbálják higgadságnk harangját s csak egy hajszál, hogy szociális kongássá változzék. Mondom, ha mindez tovább is igymarad, akkor a mi kultúrpolitikánk hasonló a katlanhoz, melybe állandóan hordják a vizet, alatta sz;tják a tüzet. A tűz ég, a viz forr és nincs tovább, legfeljebb annyi, hogy valakik se rényen hordják a művelethez a fát és a vizet. Nincs szebb, drágább, mint a nem- I zeti kultúra. Micsoda dal özön, mi- | csoda gondolat erő, micsoda teremtő Leonardo da Vinci jés az asszony. Irta: dabolozi Fekete Lászjóné. A mester letette ecsetjét, egy lecseppent foltot eltörölt ruhájáról s kinézett az ablakon. Vásár volt. A nép rikoltása, szekerek zörgése hang zott felé. Zöldség, hal, szárított bőrök szaga keveredett a bágyadt, poros léggel. Egy csoport ruhátlan gyerek visitozott, fülsiketítő dobkiséret- tel járták tánoolva a sátrakat. Ha keveaelték a kapott pénzt, visszavág ták adójához. A régi templom előtt koldusok csoportja veszekedett és szörnyűséges illatú pálinkát ittak. Undorító káosz, nincs egy jó vonás, egy tekintet, amiben értelem volna, — szólt csendesen a mester. Már az ujjamba van ezeknek az ar coknak minden bárgyusága. Csukott szemmel festhetem, mint gyerek a görbevonalat. Állatok ezek a rútnak szörnyű egyformaságában. Magára terítette bő köpenyét, senkihez sem szólva, a kert hátsó kapuján ment ki. Ahogy becsukta az ajtót, pillanatra megállt, 'szétnézett a csodálatosan zöld és buja bokrokon, fákon, a csodálatosan kék olasz égen, aztán felmosolygott a felhőkre, mintha megköszönné a szépet, amit az ő elke megkíván, mint az alkoholista a bor narkózisát. Fűvel benőtt domb oldalon sétált lefelé, minél messzebb kívánt lenni a vásári tülekedéstől. A kiáltások ha eljntoltak füleihez, bár gondolatai már rég messze jártak, önkéntelenül meggyorsította lépteit. Szemközt levő domboldalon szőlőskertek voltak. A völgyben apró házak húzódtak meg, mindenik, mint egy vigyázó pásztor őrizte a maga édesnedüt termő földjét. Leonardo megállt az utón és tanakodva nézte az apró házakat. Melyik lehet Lucia anyóé ? Tavaly eljött tőlem, a házam kormánykerekét más kezekbe adta. Ide jött. valahová azt tudom, de vájjon melyik lehet az ő háza? Hisz olyan egyformák, olyan kedvesek mind. Leonardo kiválasztotta a legtisztábbat, ismerve Lucia anyó rend- szeretetét és benyitott. Hanem a küszöbön megállt és nézett rajongó müvészszemmel, ami pil lanat alatt magába issza az Isten és természet remekét. Nem Lucia anyót találta ott,, hanem egy csodaszép ifjú asszonyt, aki gyermekét ringatta ölében. Sötét, haja" két oldalt előrebukott, amint a kis alvó Tőié hajolt. Piros, szép metszésű szája valamit suttogott, talán az altató dalt; És bársonyos hosszú pilláju szemét csodálkozva emelte a mesterre. Az asz szony bölcsőjébe tette gyermekét és helyet törült Leonardo számára.1 — Üljön le uram. Giusippa nines itthon. Mind a vásáron vannak. Ugye rendelést akar csinálni ? Leonardo bólintott. És elmerengve nézte az asszony csacsogó száját. Jól választott uram. Giusippe jó munkás. Ezt a sok szép kis uj házat mind ő építi. Bármilyen tetszik, ngy megcsinálja, hogy meg lessz vele elégedve. Megvárja nram ? kérdezte az asszonyka kicsit félénk hangon. Aztán mintegy magyarázatul hozzátette: Giusippe vásárkor későn szokott hazajönni. Meg állt egy kicsit szavai után, miközben Leonardora nézett, mintha feleleteit várt volna. De ekkor szeme találkozott a müszével s elpirult. Nagy sötét pillái szégyenlősen borultak két csodás szemére. . . Leonardo fel állt és megfogta az asszony kezét. Az belesimult az övébe. Engedd, hogy nézzelek — szóit. Maga felé fordította az asszony arcát s minden szónál végig simította puhán, lágyan, mint egy pelyhes kis madarat, -Igen ez a szemed ... És szeme belemerült az asszonyéba. Ez a selymes hajad, Ez a nyakad ... a vállad ... a szád. És reszketve nézte az asszony vonagló száját . . . A művész küzdött az emberrel. Csak egyszer a karjaiba zárni és megcsókolni azt a forró, üde szájat, hajszolta a vére. Nem, nem lehet tiltakozott a művész, az alkotó. Ezt a szépséget nem lehet profanizálni. Erről éjjel álmodni kell, hogy reggel tele legyen vele a testünk, minden atomunk. Est nem szabad a testünkkel szeretni, mert akkor mi lessz, mi volt már annyi sokszor? Ez a lelkem szerelme lessz. A lelkem fogja szeretni ezt a gyönyörűséget, mint a napot, kék eget, madarak dalát, ngy szeretem ezt az asszonyt. Vette köppenyét, mégegyszer hosz- 8zan, szerelmesen ránézett és becsukta maga mögött az ajtót. Az utón Dem látott mást, csak egy vérpiros szájat, síró, könnyes szemeket, még kiálltáét is hallott, mintha őt keresné valaki. Százszor is vissza akart fordnlni, de legyűrte a művész az embert. Mikor hazaért este volt. Felszaladt a szobájába, magára zárta az ajtót, a kulcsot pedig kidobta az ablakon. Aztán festett egész éjjel étien-szomjan, másnap is. Rázörgettek, nem felelt. Egyszer csak meghallotta az öreg Lucia hangját: engedj be mester, „mi vagyunk itt“. Nem birok vele, utánnad sir éjjel - nappal. Az ura már elkergette, hozzám jött. Csak egyszer akar még látni téged. Leonardo kezében széttört az ecset és szép kék szeméből lefutott egy könnycsepp. Aztán csendesen kiszólt : — Menjetek haza Lucia.
