Tolnamegyei Ujság, 1927 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1927-03-19 / 12. szám

IX. évfolyam.

12. szám.

Egyes szám ára 30 fillér.

Szekszárd, 1927 március 19

tolnámé™ újság

KERESZTÉNY POLITIKA! ÉS TÁRSADALMI HETILAP.

Szerkesztffség és MtdéHvabü: Szekszárdi Népbank épületében.

Tafeionszám 85 és 182. — Egyes szán ára: 20 fillér.

riflfcrtfri dij félévre 4 pengő (50 000 korona)« egész évre 8 pengő (100.000 K).

Szerkesztő: SCHNEIDER JÁNOS.

A lap megjelenik mieden szombaton.

Előfizetési dijak és hirdetések, valamint a lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők.

Hirdetések árai: A legkisebb hirdetés dija 1 pengő. A hirdetés egy 60 milliméter széles hasábon millimétersoronként 8 fillér. Állást keresőknek 50 százalék engedmény. — A hírrovatban elhelyezett reklám*, eljegyzési, családi hir, valamint a nyilttér soronként 60 fillérbe kerül.

A nép.

Es a hatalmas éa eszményi tömeg, mely sok-sok jónak a forrása a a társadalmi együttélés tartalmának ssülőanyja, alkotó elemeiben éppúgy, mint a maga egésaében tökéletes. Az Isten kezéből került ki egyede s magasabb akarat változhatatlan tör- véaysserüsége rendelte viszony fűzi egybe egésaét.

A nép a világ életének alapja és forrása. Pontosan úgy végai feladatát, mint egy szabályszerű emberi 8zerveaet. Eszmék és gondolatok ural ják; a meleg tavaszi napsütés az ifjúi hév minden .tudásával és birni akarásával ruházza fel; hévül és lelohad ; félelmes és nevetséges; komoly és megdöbbentően rút; szive dobog, keze jót tesz, lelke fent száll a kék magasban, vagy önmardosó bűnök és keserű vádak porhintésével foglalatos. A nép élő és súlyos, mint óriás, aki játszva gördíti fel az élet szikláit a hegyre, vagy le. Értékét az adja meg, bogy a szeretet szálai mennyire fűzik össze tagjait a a tudás szomja mint lesz lelke szükségletévé.

Hogy a magyar nép felett sokan pálcát törtek és megvetően nyilatkoztak felőle, érthető A nép mindég van olyan félelmesen nagy erő, mint egy hatalmas erdő és sokan szívesen elpihennek egy fa árnyékában, sokan, akik rettegve gondolnak az erdő rémeire s világért sem kockáztatnák még az árnyas utjain való haladást. Rablók óé vadállatok tanyája számukra minden bokor, melyben kedvesen fészkel a madár, vagy hajtja meg alázatos fejét a harangvirág. Mondom, érthető, ha akadnak sokan, akik a magyar népről balvéleményt és hazug hitet tápláltak s arra úgy tekintettek, mint a gyáva a temetőre, minden bokorban egy sereg kisértetet sejtvén. Érthető, mert a népről, közelebbről a magyar népről felélte, mellette, távol tőle helyes véleményt alko'ni nem lehet.

Távcsöves filozófiával szépen fel lehet fedezni a földön mászkáló bogarakat, hangyákat, levelek összetételét, továbbá, hogy hány arasz az egyik csillag a másiktól, de a népről csak közötte alkothat igaz fogalmat a szemlélő.

— Borzasztó, mily züllött! — kiált fel az, aki a hivatal tejüvegén át szemléli. — Milyen ostoba! Sóhajt a bölcs, könyvtára molyette lapjai között. — Milyen istentelen! — Sir fel a szabványos prédikátor, miután dadogva elhebegte negyvenévvel előbb kelt prédikációját. — És igy tovább.

S talán csak mi merjük azt mondani, mi, akik a nép között élünk, hogy a nép mindig olyan, mint amilyenné vezetői, Istentől rendelt irányítói formálják Alapjában véve jó, nemes, igaz, eszményi. Mint a márvány, amelyből szépet és fuser müvet tákolhat a szobrász. Fenkölt,

jó, igaz és eszményi a nép, ha vezetői azok. De gondoljuk meg, hogy micsoda közszellem és dögletes levegő lehet ott, ahol a nép vezeté sére hivatott, vagy hivatottak megvetést hordoznak magukon — egy- ideig, azután utánozzák őket, ké pére és hasonlóságára formálódnak vezetőinek. Mondjuk, akadna valahol pap, aki kibillent lélekkel pálinkát árulna a parókián, tanító, aki az iskolás gyermekeknek farsangi mulatságot rendezne a kocsmában,, a jegyző, aki a jótékonycélu bélyegeket közokiratokra ragasztaná fel, mit gondolunk, micsoda szellem hatná át egy olyan községben a népet ? A népet, amely gondolkozik, lát és mindent megfigyel s baráti körben siet elmondani mindent, ami vele történt! Lassan degenerálódna egy ilyen fészekben a nép s az Istentől remeknek teremtett mű olyan volna, hogy az ördög sem vallaná sajátjának.

Viszont vannak községek, ahol templomi levegő üti meg a vándor arcát s már a falu, vagy város szélén ráeszmél a rejtett igazi erők áldásos munkájára. Ékes külső és .belső ünnepélyesség párosul az üde napfénnyel, mely az emberek szeméből sugárzik. Mint a patyolat, mely a zöld füvön fehéredik meg igazán, olyan minden iélek. De csak ott, ahol fej, a fej.

Papok, jegyzők, tanítók! Azt mondjuk közönséges nyelven, hogy ezeken fordul meg a nép értéke. Azt jelenti ez, hogy a vallás, tudás és közigazgatás dönti el a nép súlyos, vagy súlytalan voltát. Egyik sem a másik nélkül, hanem a három együtt, egymást segítve, kiegészítve, áldására a népnek.

S mi volt régen ?

Durva, korhely jegyző-kiskirályok rekedt hangja, vérben forgó szeme, asztalt verő ökle volt a nép fia számára a közigazgatás, ahol pénz beszélt . . .

Bot. pof, szecskavágás, kifejezhe- tetien gorombaság volt az iskola, ahol az volt a legjobb növendék, aki a legfényesebbre tudta pucoválni a tanító nr csámpás cipőit. S óh, mint dicBekedtenek nemeiy atyafiak ezen és ezen kiváló hitszónokkal, aki egész éjszakai ivás és mulatozás után olyan dicső ige remeket vágott ki, hogy no.

Éz volt, persze régen.

Ez nem mehet igy a jövőben, ha ma nem egészen igy megy is.

A nép lázadozó, zaklatott lelke esdve várja azt a sorsdöntő pillanatot, amely őt Isten eszméinek és akaratának fenkölt sodrába tereli. Kész keserűségében belevetni magát a cinikus népbolonditók karjába, ha igaz dajkái elszunDyadtan engedik karjukról leesni. Viszont hálásán halad a szeretet, becsület mutatta ösvényen.

— Tanulni, hinni, becsülni akarunk. Mondotta a közelmúltban az egyik

felsőházi tag kispolgár. Tanítsanak az urak jóra, mert ha nem, megtanuljuk a rosszat.

Ideirom ezt. Bizonnyal megértik.

Tanító, jegyző, pap urak — neveljünk igaz, tökéletes népet önmagunkon át.

Jánosi György.

Március 15.

»Nemzetem nem halhat meg a szenvedések alatt, melyek reá mérettek«.

Kossuth.

Magyarországra a rettenetes szenvedések egész sorozatát mérték Trianonban, fagyos dermedéses telet kttl- tek rá.. .

Hosszú dermedés után azonban engedni kezd a fagy a langyos márciusi napsugártól. Lassan ős észrevétlenül, szökés és ugrás nélkül csendesen és biztosan jön, közeledik a szép magyar tavasz . . .

Magyarország ügye most már távolról sem olyan reménytelenül elhagyatott, mint azt sokan szerencsétlen elszigeteltségünkben hiszik. Mindinkább tért kezd nyerni az európai kormánykörökben az a felfogás, bogy Magyarország jelenlegi csonka mivoltában nem létezhet ... 1

Nem régen ünnepeltük ismét a magyar szabadság tavaszának ünnepnapját, március idusát. Minden egyes ilyen ünnep ujao^hitet kölcsönöz a csüggedőknek, aj erőt ad a küzdőknek. Minden ilyen üanep uj rügyeket fakaszt a lenyesett csonka tör- ZBÖn és mi közösen összeforrva, köny- nyeink között örülünk az anyafa erőteljes fejlődésének, 'örülünk, hogy itt van njra a tavasz, a napfény, a meleg, a mosoly és a kikelet, mely után feltartózhatatlanul jönnie kell a verejtékes, de gyümölcBérlelő nyárnak is.

Ez a márciusi napfény megolvasztja a Trianont gyászoló magyarok köny- nyeiből fakadt csermely jegét és ez a kis patak kezd folyóvá, hatalmas folyammá nőni a munkás magyarok verítékétől. Ez a folyam az, amely tombolva és zúgva, pehelyként fogja elsöpörni a gyenge trianoni gátakat. Érzik ezt a gátőrök és szeretnék is az áradást holmi zsilípnyitással megakadályozni. De ezzel nem lehet ezt a kérdést elintézni. Ez a kérdés Európa egyik függő kérdése marad mindaddig, amig azt a jog és igazság szerint meg nem oldják . . .

örülünk, hogy körű öttünk rügyez, pattog, bimbózik minden. A károgó varjaknak talán nem tetszik, hogy vége a télnek, de mi örülünk neki, őszintén szivből, kacagva az örömtől, — mert tudjuk, hogy miénk a jövendő — mert a csonka törzsben a szunnyadó rügyek uj ólet.e keltek.

Ezért vagy o yan drága, nekünk, te uj életet fakasztó fényes, márciusi napsugár 1

Dr. Horváth Árpád.

Szekszárdon.

Nagy fénnyel és ünnepi keretek közt ünnepli meg & háború, de különösen a kommunizmus óta Szekszárd város kösönsőge március 15-ót. Ez a nap ma már egészen uj értelmet és uj jelentőséget nyert; a szabadság régi fogalma elmosódott és az uj fogalom más tartalmat nyert. Az értelmiség és iskolák ünnepéből népünnep lett és Szekszárd város közönsége immár hagyományosan hazafias népgyüléssel üli meg ezt a napot, amelynek különös fényt kölcsönöz zz is, hogy a vármegye vezetősége és az állami hivatalok képviselete is részt vesznek azon. Ez évi ünnepséget emelte, hogy az ünnepi beszédet dr. órffy Imre, kerületének köztiszteletben álló és népszerű képviselője mondotta.

Hatalmas tömeg gyűlt egybe a városháza előtti Béla téren. A különböző templomokban hivatalos isten- tisztelet volt, amelyek végeztével a Szekszárdi Dalkör a Magyar Hiszek eggyel nyitotta meg az ünnepet, majd Vendl István polgármester megnyitó beszédében a magyar nép szabadságérzését és annak hatalmas megnyilatkozását köszönti az egy begy Ült ünneplő közönség zugó helyeslése mellett. A polgármester beszédére szép és frappáns válaszként hangzott a reálgimnázium énekkarától hatásosan előadott Talpra magyar, amelyet a közönség zajos tetszéssel fogadott. A polgári daloskör énekéből, a Csik országi fenyvesekben kezdetű irredenta dalból már az uj március szelleme szólalt meg. A közönség a csupa földmivesből álló dalárdának csiszoltan, lelkesen előadott énekét áhitatosan hallgatta és láthatóan mély benyomást tettek reá a dal végső reménybehajló sorai.

Ebben a pillanatban jó ómenként a nap is előbujt a felhők mögül, gyöngén, de mégis érezhető melege a jobb jövő melegítő közeledésének reményét keltette a hallgatókban.

Dr. órffy Imre kincstári főtanácsos, a kerület népszerű képviselője lépett ezután az emelvényre és a tőle megszokott nagyvonalú hatalmas beszédben vázolta az üDnep jelentőségét. Jellemző volt az a csodálkozó érdeklődés, amellyel a nagyszámú hallgatóság a szónok fejtegetését hallgatta, aki rámutatott azokra a vívmányokra, amelyeket március 15 ike teremtett meg 1848-ban. A mai kor és a mai nemzedék már alig érti ezeket a vívmányokat, úgy van velük, mint a levegővel és a vízzel; nem látja, nem érzi, de nem tudna meglenni nélkülük. A szónok a továbbiakban kiemeli, hogy ez az ünnep nemcsak emlékezés ezekre a nagy eredményekre, melyeket a márciusi ifjúság küzdött ki, hanem évről-évre egy oázis abban a kietlen magyar szenvedésben, amely ránk szakadt. Az igazi ünnep azonban csak ezután kell hogy következzék, amikor majd a I nepjólót és megelégedettség öltöztet