Tolnamegyei Ujság, 1926 (8. évfolyam, 1-53. szám)
1926-04-03 / 13. szám
r TOLNAMEGYEI ÚJSÁG 1926 április 3. <2l KÖLTŐINK A szántás. Megindult a munka. Fiatal legények Füttyős, vidám kedvvel szántanak, ekéinek. Ez barázdát hasit, az a magot szórja S figyelni se ér rá a — pacsirtaszóra. Gyönyörködöm bennük ... Szép az ilyen szántás, Fiatal barátim, lesz is — Istenáldás! Legyen is! be talán még több is — lehetne? — A régi ifjúkor jutott az eszembe ... Mi is szántogattunk... Bár — lassabb tempóba’, Mert hát meg-megálltunk a — pittypalattyszóra . , . Amit — ti ma szánttok, nem szántánk — csak — felét: De talán — mélyebbre ereszténk az — ekéin Fohász. Uram, elég volt nekem már a lét, Csukódnak, miként zsalu, a — szemek, Fáradt vagyok, mint este a gyerek. Vágyom a simák párnás, lágy ölét. Mint selyembogár élte esteién, Selymet ereszt — dalból a gondolat. S lelkem, mint csiga félve tapogat Az örökélet titkos mesgyején ... Ne várass hát! Oly jó lesz — menni már! Rezzen az ág ... Hullnak a levelek ... Óh, engedd, hogy gyors fecskeszárny legyek! De csendes — múlást... Mintha hő szitál, S felszáll a harmat — rózsalevelén ... — S könny mutassa meg: mit ért — életemt Bodnár István. Húsvéti ének. Üres a sir már. Ott felette A tanítványok révedezve állnak. Úgy történt, ahogy Ő hirdette, Hatalma megtört a gonosz halálnak. Szivükből a félsz már kiszállott S örömre váltak zokogó siralmak. Koporsó, hol vagyon fullánkod? Halál, oh hol van a te diadalmad? Való tehát, mit szólt az angyal S mit Magdolnának ajkai rebegtek. Föltámadott már diadallal, Holtak közt élőt hasztalan kerestek! S szélednek szerte a világnak Megvinni a hirt lelkes, boldog ajkak. Koporsó, hol vagyon fullánkod? Halál, oh hol van a te diadalmad ? Oh áldott az, ki drága múltba’ A fényes példát megmutatta nékünk, Amelyből lelkünk megtanulta, Nem végződik be a halállal éltünk. Hogy igy törnek szét minden láncot Az eszményekben rejtőző hatalmak. Koporsó, hol vagyon fullánkod? Halál, oh hol van a te diadalmad? Bús magyarok, kiknek ma itten Álnok szomszédok siri vermet ásnak, Oh higyjük boldog, büszke hittel Közelgését a szent feltámadásnak. Hiába dörgsz turáni átok, A hangjaid ma pusztaságba halnak. Koporsó, hol vagyon fullánkod? Halál, oh hol van a te diadalmad? Babay Géza. Megújhodás. Akarjunk izmos, nagy akarással A napba nézni, szemhunyás nélkül. Övezzük homlokunkra az igazság Megmentett érckoszoruját ékül. Tudjunk a Hegyről az égre nézni S nem látni, ami lent durva, talmi. Az embereknek bátor kézfogással, Vig szóval tudjunk jóságot adni. Keressünk egy csepp habfehér felhőt, Találjunk egy csepp szivet magunkban — És régi bűnök vezeklő zsoltárát Morzsoljuk le hittel, térdre hulltan. Losonczi Margit. Találkozás egy ungl kocsmáinkban. A ház a régi még s ragyog a kémény Barnult falán naparany, holdezüst, De más e tűz, mely mormol most a mélyén S nem oly fehér, mint hajdan volt, e füst. Ostorfa nincs dőlt ágaskutja gémjén, Eltűnt a dúc, mely az ereszen állt. Üres a kert a tágas ucca szélén, Nem nyílnak már mályvák, se rezedák. És bent a ház ivók tanyája mostan, Hol, mint fészken fióka, álmadoztam, Apám s anyámnak áldva két kezét. Hol Csipkerózsa várta a királyfit, Kövér kocsmároslány ma sört kínál itt S meghaltak mind a drága szép mesék* Szamolányi Gyula. Magyar Nagypéntek. Engem ne hívjon ünnepelni senki, Husvétem nincsen, csak Nagypéntekem; Nincs Hozsanna a magyar nádasokban, Ahol az átok és a gőg terem. Én nem borulok egy oltár imához, Azzal, aki az arcomba ütött; Én nem hiszem, hogy feszitő erő él A nagypénteki Magyar Sir mögött! Az alázat és a görnyedés csodája, Csak óriási Eszmében hatott! Nem nézek én már Uj Magyar Jövőbe: Beteszem a csalóka ablakot! Jobb lesz a nádas farkasjárta mélyén, Magamban ülni magyarok torát; Magamban fújni Tas fiának kürtjét, A siket éjü, vak időkön át. Magam forgatni ősapáim kardját, Egyedül róni bús Magyar Utat... Az én utam a Muhi pusztaságra S a szigetvári romokra mutat! De ennek a himpellér nemzedéknek A Feltámadást mégsem hirdetem; Kard kell oda! ami világot ver le S olyan Kürt, mint az égzengedelem! És férfi! ... egypár jóezernyi férfi, Kinek imája: »Ne bántsd a Magyart !« De hol a férfi?!... És hol van az Eszme?.. És hol a Kürt ? I... És hol a büszke Kard?!... Hát ünnepeljen vidám Hozsannával, Akinek tetszik, Hús vét reggelén!... Én megbúvók a magyar nádasokban, Magyar Nagypéntek hosszú éjjelén! ... Miklós Vitéz. Fénylik a kereszt. A mindenségre ráborult az éjjel, A város alszik lomhán, csendesen. Gondolataim messzeségbe szállnak És könnybe lábbad lassan a szemem. Gondolom: eljött emberként az Istén, Buzdított, feddett, dorgált szent szava. »Áldott, aki jött !< S útjára virág hullt, Mindenki örült, gyászolt csak maga. Tegnap még igy volt; haj, emberi sors ez! Ma már a kereszt beszél, integet, Haláltól félve, mégis megnyugodva Néznek a fáradt, mélytüzű szemek... »Elvégeztetett«. Beborult az ég is, S a templom-kárpit hogy kettéhasadt, Csak egy-két félő, hivő, jámbor lélek Térdepel sirva a kereszt alatt. Koponyák hegyén oly rémes az este I Ijesztő, komor, bús arcot mereszt; De ott-ott fent az egyik sziklacsucson Az éjszakában fénylik a kereszt! Varasdy Imre. Hitvallás.* Messze, északról hozták a szelek Az őseimet, hozták viharok S én lantos itt a kobzosok között A magyar tölgyben oltott ág vagyok. Germánok voltak őseim, nagyok S vitéz hősöknek itt sarjadt fia: Ez átkos földön egyedül vagyok, Kinek szabad még álmodoznia. Megbűvölt hon ez, álmoknak hona: Keleti lángok glóriáznak rám S mig szemem ragyog álmoknak tüzén: A kezem ott van kardomnak vasán. S mind szebben ring a délibábos kép, Mind szerelmesebb rajongó szivem: E földet ősi-becsületesen, Annál is jobban — megvédelmezem. Mert itt tanultam dalolni: e föld Emlőjén nőttem: ő Szülőanyám, Áldása sírig áldni fog, tudom S a szeme rajtam: az Édesfián. Germánok voltak őseim, nagyok, Harcokban vérzők — mégsem rokonok, Mert ez ország sorsa fáj nekem, Mert hű és bízó, jó fia vagyok. Ne csodálkozzál én magyar Anyám, Hogy álmodó és lázadó fiad! Mert apja vére messze eredeti: Jobban érez és boldogtalanabb. Azért, mert szive százszorosán fáj, Mert érted fáj és fájdalmát a dal Mind erősebben, jobban zengeti, Hogy nem is dal már: harci kürt rivall.., Börzsönyi Béla. Tavaszi szemle. Búcsúzik Tél-apó, hívják haza nyárra Az északi sarkra, hol pihenés várja, Hol háza tájékát fóka-kutyák őrzik S jegesmedve-bőrön hentereghet őszig. Szénhordás, favágás, farsang, lakodalom Kifárasztá nagyon e szép föld-oldalon; Búcsút vesz hát végre — mi egészen rá vall — Jégcsapos bajusza zuzmarás csókjával S oly hosszú, forró a bucsuölelése, Hogy féltve gondolunk a gyenge vetésre. Felhő-tarisznyáját nyakába akasztja S hátra-hátranézve megy a vén parasztja! Viszi a csúzt, kösz vényt; felenged a tagunk És első, hogy ki a szőlőbe ballagunk: Tanyában, pincében hogy utána nézzünk, Nem volt-e hivatlan vendégekben részünk ? A hegyről látjuk még a kócos öreget, Amint észak felé nagyokat lépeget S imáink az égtől csupán amtyit kérnek« Vissza ne forduljon hozzánk — vincellérnekl Midőn hazafelé ismét völgynek tartunk, Zöld gaz szegélyezi mára szurdik-partunk, Legelészni valót találhat a kecske — És szembe jön velünk — a Tavaszmenyecske. Karcsú a dereka, pedig nincs is fűzve — Ibolyacsokor van a keblére tűzve; Csábitgatón libeg zöldselyem szoknyája — Biztatón mosolyog formás lábikrája. Jön, egyre közelebb, fürgén lépegetve — Kék szeméből ragyog adakozó kedve; Kíváncsian nézünk kézi kosarába: »Szabad-e?« — »Csak tessék!« Nem hoztam hiába!« — Friss paraj, saláta, sóska közé rakva Piros tojást visz a húsvéti piacra; Igen sok van benne, szívesen kínálja, Megvesszük hát mind, hogy útját ne sajnálja; Fel is kókányozzuk sorba valamennyit S lessük, gondunkon a Tavasz mikép ________ enyhít ? , * Mutetrány a bonyhádi származású, szód tehetni^ÁtatAhR|kÖpiöÁ^«k.* “P*« nemSokára megjelenő 3Äl b-5 - kötete .»Muzsikaszó után* címmel vÄoÄme‘ * tet,ka’ köz#n8é« “Won ked6) Lila-vörös szinü s virágos az első — Arany püspöksüveg benn’ a sárga belső; A második héját pedig széjjel vájja A »nemzeti bank*-nak büszke palotája. A harmadik tojás majdnem hogy megijeszt: Hiszen ez nyers, folyik?!? — Ördög igya ki ezt! Ám, hamar visszatér szivünkbe a béke: Mi kibugyog, Szekszárd uj vízvezetéke. Sajnos, záptojás is akad (nem nagy öröm!) Hamis ezerfrankos van benn’ hogy feltöröm. Öt-, hat-, hét-, nyolc-, kilenc, no meg a t izedik Egy-egy tűzoltóvá megelevenedik S biztonságunk e hat, hivatásos őre Felkuszik, ha kell, a legmagasbb tetőre. Uj templom-kupolánk, mint valami ráspoly Reszeli ki magát az egyik tojásból S a következőkből csengő harangszóra Kitör a torony.\s s az uj toronyóra. De mi ez a zúgás egy másik tojásban? Az öntöző autó sustorog ott lázban S másból kikel — hogy ne unatkozzék maga — A mentő-autó jótékony csillaga! És ez mind valóság, nem valami álom — Tavasz kosarában mind benne találom! Sőt, egy nagy tojásból, hol csiripelének, Három orvos bújik ki a vármegyének: Főorvossá vedlik, ki először jön ki — Járásorvossá — a két szebb s ifjabb gyönki. — Van tojás, amelyből csiripelés helyett Gyermeksirás hangzik: ez ember-kikelet; Ez az uj szülőház és bábaképezde, Magyar jövőnk fészke és az »Egyke* veszte. Békegalamb is kelt ki, de tovalebben, Építési hitel, az meg nehezebben — Talán sohasem is — bújik többé elől? Lakás??? — Elég a feljavított legelő! — Judds csak tizenkét ember közt is termett, Aki a Mesternek megásta a vermet; Ennyi tojás közé hogyne csúsznék be rossz, Ami bortermelő-reményekre gonosz? Sok ilyen van; ezek mind csak kidobni jók: Befulladt külföldi borvevö-embryókl De hagyjuk a tréfát! — Menyecskénk — a Tavasz — — Bár néha szeszélyes és ok nélkül havaz’ — Komoly anyjának — a földnek — a leánya^ Ki őt Naphercegnek feleségül szánja. S ha kacér is kissé, arra méltó asszony, Hogy a napsugárban szerelmet fakasszon S midőn az teremtő, szent ölébe mélyed, Boldog mosolyukból fakad minden élet; Örök szerelmöktől függ a világ sorsa S abból mindnyájunknak jut egy csekély morzsa! —n. A célnál. Irta: Brandeiszné Frey Melanie. Reggelre kelve hóba bujt a táj, S hozzá simult az lengeteg puhán, Mint fátyol a menyasszonyi ruhán. Keresztül mentén a fafeszület A hólepel alá remegve bujt S fázott, mint kit szivek hidege sújt. Magányos vándort útja arra vitt, Fáradtan hullt a feszület elé S karját vágyón kiterjesztő felé: Te szegzett Krisztus, előtted lehull A lét hajótörött, bús vándora, Irányítsd léptét, ó mondjad: hova ? S megmozdult a korhadt fafeszület, Szelíden ráhajott a drága test: — Fiam, a lelked nem hiába esd. S lágyan simitva sajgó homlokán, Az, ki mindünknél többet szenvedett, Hóleplet szőtt a — célhoz ért felett.. *
