Tolnamegyei Ujság, 1925 (7. évfolyam, 1-51. szám)
1925-03-28 / 12. szám
Ara 2000 korona. TOLNAHEGYEI ÚJSÁG KERESZTÉNY POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. VII. évfolyam._______________________Szekszárd, 1925 március 28. ________________ 12. szám. fz erkesztSség és kiadóhivatal: Szekszárdi Népbank épületében. Szerkesztő: SCHNEIDER JÁNOS. Telefonsz ám 85 és 102. — Egyes szám ára: 2000 korona. Előfizetési díj egy évnegyedre 20000 korona. — Postaköltség 2000 korona. A lap megjelenik minden szombaton. Előfizetési dijak és hirdetések, valamint a lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Hirdetések árai: A legkisebb hirdetés dl|s 10000 koron*. A hirdetés egy 60 milliméter ssélae hasábon milliméter soronként 1030 korona. Közgyűlési részvénytársasági slb. hirdetések IZOOkor. — állást keresőknek 60 százalék engedmény. A hírrovatban elhelyezett reklémhtr, eljegyzési hír, áss. léd! hír, valamint n nyilttér soronként 8000 koronába kerül. A Dunántúl közönségéhez! Irta: Lőrinczy György. A magyar közművelődési egyesületeket a dicsőséges múlt század utolsó Begyedének pezsgő nemzeti közszelleme hívta életre, hogy a magyar közművelődés társadalmi munkáláaá- ban a nemzet minden rétege egyesüljön s összeforrjon és a szétválasztó politikai, hitfelekezeti, osztály és fajbeli ellentétek a közös és vitán felül álló nemzeti ideálok ápolásában megszűnjenek, elsimuljanak, vagy legalább is enyhüljenek. Ez a törekvés a háborúig miDd hatalmasabban erősödött és olyan egységes közszellemet teremtett az országban, melynek tradícióit még a mai nagy világválságban is érezhetjük. Három nagy kulturegyeBület vezette a mozgalmat és tartotta ébren évtizedeken keresztül: az Emke, a F. M. K. É. és a D. K. E. A bárom közül kettő Erdéllyel és a Felvidékkel együtt az ellenség zsákmányává lett ős Csonkamagyarország megmaradt földjén a Dunántúli Közművelődési Egyesületre hagyta örökségül mindazt a magyar nemzeti hivatást, melyet nagyszerű szervezeteivel betöltött, amelynek érvényesülésére és hatására ma sokkal nagyobb szüksége van lesújtott nemzetünknek, mint bármikor is volt ennekelőtte. Ha a megrabolt államnak lehetnek utódai, vannak a megrabolt kultúrának is. Ennek a megfontolása ős érzése szinte kötelez bennünket arra, hogy a Dunántúli Közművelődési Egyesület tevékenységét lángoló buzgalommal kezdjük újra és folytassuk. Hogy törekvéseit ős eszközeit a változott viszonyokhoz alkalmazzuk, — az a meggyőződésünk, hogy a kies Dunántúl lelkes magyarsága őserejének minden szép tulajdonságával vesz részt és vállalja a vezető dicsőséges tisztét nemzetmentő, nemzetösszefor- rasztó és nemzetfen tartó munkánkban. Igen, a D. K. E. szükségessége most nyilvánvalóbb, mint még azelőtt is volt, a boldog nemzeti élet idején. Most, mikor ránkszakadt az éjszaka és ez az éjszaka tele van árnyékkal. Mikor a közélet minden jelenségében észre kell vennünk azt a törekvést, hogy a nemzet, a társadalom figyel mét és érdeklődését mindenáron általános és közömbös feladatokra irányítsák, hogy ne foglalkozzék a nemzet, a magyarság különleges és sajátos problémáival, hanem erejét az egyetemes és általános emberi célok propagálására fordítsa. A tudomány és áz ismeretek terjesztését harsogják, ami nagyon szép, de a magyarság szempontjából nagyon csekély jelentőségű. A tudományt és az ismereteket megszerezhetjük akárhol, akár itthoni iskoláinkban és < tudományos intézeteinkben, akár külső I országokban, de nekünk fontosabb az, hogy társadalmunk lobogó fáklya legyen, mely a lelkek tüzót, a magyar szellem fényforrását ébren tartja. Ha ez a fáklya, a magyar nemzet fáklyája kialszik, akkor kialszik a nemzet élete is. A magyar tudomány sohasem gyújt, inkább olt; nekünk pedig arra van szükségünk, hogy szivünk- lelkünk lánggal égjen, sóvárogjon őb világítson s tárogatón hirdesse fájdalmunkat és megcsalatkozásunkat s azt a világtörténelmi aljasságot, melyet a képmutató és rabló szellemű Európa rajtunk elkövetett. Becsületbeli kötelességünk, hogy azokat a kultúrintézményeket, amelyeket a D. K. E. hivott életre, melyek jövőjéért tehát felelősséget is vállalt, továbbra is feotartsuk. Kisdedóvóinkat nem zárhatjuk be, sőt fejlesztenünk kell, hogy a kisdednevelés pedagógiai munkája mellett a hygiéniai szempontok is kielégittessenek és igy a nép> gészségügy föllendülésére jótékony hatást gyakorolhassanak. — Vándorkönyvtáraink, melyek megszervezésének kezdeményezése a D. K. E. legszebb sikerei közül való, az idők változása folytán ugyancB&k reformra szorulnak. Arra kell törekednünk, hogy állandósuljanak és a községi élet nemesedéseinek olyan forrásaivá legyenek, melyek az irodalmat az olvasókkal összekapcsolják és kölcsönös jó hatással a nemzeti élet tisztulását segítsék elő. Az iskolák, a daloskörök, a művé- i | szetek minden ágának, a tudományok | népszerűsítésének és az ismeretek terjesztésének százféle támogatása is a társadalom kötelességei közé tartozik és azt a kötelességet szervezetének segítségével éppen a közművelődési egyesület teljesítheti legsikeresebben. De ellenőrzés alatt kell tartanunk a filmipart és a mozgóképszínházak működését és hatásait is. A D. K. E. a Dunántúl szellemének éber szeme, mely mindent meglát, a bajt és hiányt épp úgy, mint az érdemet és a tehetséget és megragad minden alkalmat és módot arra, bogy minden a nemzeti élet egységes virágzásának tényezőjévé legyen. Kiegészíti az állam munkáját, felkölti a közérdeklődést és áldozatkészségét. Serkenti a tett- és alkotóvágyat, megbecsül mindent, ami a nemzet kultúráját híven szolgálja, de megbénítja a kártevők erkölcsi rombolását. A D. K. E., mint az egységes társadalom impozáns szervezete, hivatott arra, hogy a világot meggyőzze a magyar nemzet igazságairól, melyet hazug rágalmazók elhomályosítottak, arról a valóságról, hogy hazánk minden igazság, minden emberi és isteni ideál hazája, mely az emberiség egyetemes szolidaritásának megteremtésében példaadóan jár elöl. Hogy itt nincsenek sem elnyomott népfajok, sem üldözött hitek, vagy életfelfogások, mert a kultúra mun- kálásában minden becsületes törekvés egyeBül és mindenki kezet fog, Horror vocis. Pár év előtt Kleofás barátommal együtt hallgattunk végig egy izgalmas, érdekes törvényszéki tárgyalást. KörömBzakadtáig védekezett, hazudo- zott a vádlott, sokat beszélt az ügyész, még többet a védő; hozzá még a szakértők is belekotyogtak, a sok hamis tanút nem is említve. Mindezek összhatásának tulajdonítható, hogy az elég tiszta tényállást úgy összegabalyították, hogy a bíróság csak harmadfélórai tanácskozás után tudta meghozni bölcs ítéletét, melynek indokolása szintén jó félóráig tartott. Mikor a teremből távoztunk, barátom megvető kézlegyintéssel mondta: — Borzasztó ez a sok, haszontalan beszéd! Kevesebb szóval jobban és gyorsabban elintézhették volna 1 ? Huszonöt bot és mindjárt végrehajtani — punktum! Nem egészen értettem vele egyet, de udvariasságból majdnem igazat adtam neki. Hosszabb idő múlva egy megyei közgyűlésen hozott össze sorsom ked vés Kleofás barátommal. Kemenes vármegye politikai természetű megkeresése s az országgyűlés ób kormányhoz intézendő feliratának pártolása tárgyában igén élénk és be-., ható vita, utóbb elkeseredett párttagévá fajult, hosszas eszmecsere indult meg, mely azt eredményezte, hogy a főispáni ebéd ragout-levese elhült, az apró gombócok kőkemények lettek, az aszpik megolvadt, a pecsenye kiszáradt, a „koch“ pedig összeesett. Kleofás is mellém került és bosszankodva dörmögte: — Látod, ezt is mind annak a sok, unalmas szószátyárkodásnak köszönjük l Ki nem állhatom az ilyen felesleges szószaporitást, azt a sok, össze-Vissza fecsegő, nyögd iesélő szónokot ! Eszembe jutott a régebbi nyilatkozata s megállapítottam, hogy Kleofás nem barátja a szónoklás művészetének s hogy úgy látszik, a szónokok elnémitása amolyan állandó „ceterum censeo . . .“ az ő életében. Némi bátortalan védelembe vettem tehát a szónokokat, annyival is inkább, mert az alispán épen akkor vágott ki egy lendületes dikciót a huszonöt éves szolgálati jubileum dicsőségére beérett egyik főszolgabíró egészségére. A pezsgő és a jó szivar némileg kibékítette Kleofást s egészen jó barátságban váltunk el. Legutóbb, valami nemzeti ünnepség alkalmából rendezett, nagyobb banketten találkoztunk ismét össze. Melegen rázogattuk egymás kezét és önkénytelenül is szomszédosán foglaltunk helyet az asztalnál. Amint az első szónok felemelkedett, savanyú, kesernyés arccal szólalt meg Kleofás — Jaj, csak poJnÁrköszöntők, tóaztok ne lennének a világon! Utálom ezt a sok rotyogást! Valósággal undorodom és émelyeg a gyomrom az ilyen ostoba frázisok, léha dicshimnuszok és tartalmatlan ürességektől 1 Kleofás ugyan — minden undora, émelygése dacára — már másodszor vette ki az utolsó bárom darab pecsenyét a tányérjára, Úgy, bogy előttem ismét könyörtelenül kifogyott a tál, de azért rendületlenül hangoztatta a sok, hülye lószt étvágyrontó, élvezetzavaró hatását. Éhes bosz- szankodásomban ellenkezni kezdtem vele: — De kérlek, ebben nincs egészen igazad! Szerintem nincs alpáribb, primitívebb dolog, mint ha száz ember, akinek több, mint a fele nem is ismeri egymást, összeül egy bosszú asztal — mint a jószág a vályú — körül és versenyt csámcsogva kotorász a tányérján minden gondolatközösség, minden magasabb lelki egybefonódba nélkül. Azok az általad úgy leminŐsitett fosztok, még ha néha gyatrák is, mégis csak bizonyos szellemi kapcsolatot teremtenek az összecsőditett idegenek között, lelki abroncsként foglalják ősz- sze az egész alkalmi gyülekezetei és kidomborítva a társas összejövetelt létrehozó eszmét, kiemelik azt egy közönséges, közös abrakolás állatias tömeghangnlatábó 1! Kleofás szó nélkül, megsemmisítő leg nézett rajtam végig s panaszosan a pincér után kiabált, aki az ő kiszolgálását — mint szemére hányta — tüntetőleg elhanyagolja! ? Nem bántam, mert igy legalább én is hozzájutottam végre egy darabka húshoz, de szavaim láthatólag fullánkot hagytak vissza Kleofás szivében és jóformán nem is beszélt többé velem és a bankett végével bucsuzis nélkül hagyott faképnél. A múlt héten valami váratlan, hivatalos ügyben sürgősen fel kellett őt keresnem a lakásán. Vacsora felé járt az idő, az előszoba be volt zárva, hiába csöngettem, a konyha felől próbáltam hát szerencsét. Már messziről élénk lárma, pergő nyelvű, izgatott aBszonyi beszéd, hangos (egyoldalú) veszekedés ütötte meg fülemet. — Hallgass! . . . Még beszélni mersz ? /. . fogd be a szádat! . . . és ezt követőleg valami csattanás- félét is hallottam. Es az üvegajtó drótra húzott félfüggönye felett bepillantva épen azt láttam, amint Kleofás ijedten magába zsugorodó, szerény meghunyászkodással kapta le fölényes, kritikus fejét egy harciasán hadonászó főzőkanál előtt. Szegény Kleofás! Most már értem, miért fél ő úgy a nyelv művészeitől, miért veti meg a szónoklatokat s miért utál annyira mindenféle hangosabb beszédet!? Nagylelkűen megbocgájtottam neki —n *
